Horizont

15. fejezet

Egy sötét alak ólálkodott a lerobbant ház körül. Szimatolt. Követte a nyomokat a porban, azután kirohant és vigigloholt az utcán. A nyomok egy zsákutcába vezettek. Ahogy befordult, egy összegömbölyödött alakot pillantott meg. Ki az? Vérfoltok mindenhol, a falon, a sárban. Itt harcoltak. Közelebb ment az alakhoz és finoman megrugta csupasz lábával. A lény a hátára gördült és megmutatta vértől ragacsos farkaspofáját. Az egyik agyara letört, a szemei lilák és duzzadtak voltak. Őrjítő harag gyűlt a lényben, amikor meglátta a féltestvérét. Lehajolt hozzá és felkarolta. Amint a karjábavette, eltörte a két kezét, azután a lábait is, ezzel adva meg testvérének a végtisztességet. Így most már nyugodtan alszik, csak még tisztességesen el kell temetnie őt, mielőtt a csontok összeforrnak. Felállt és kivonszolta a farkast az útra, mjad megállt és belevonyított a dermesztő téli csendbe.

Felriadtam. A fülemre szorítottam mindkét tenyerem, mert rettegtem az üvöltéstől. Rájöttem, hogy az egész csak álom volt, pedig olyan valóságszerű álom, mint mikor láttam Bent meghalni. Ez a történet annak a látomásnak folytatsása volt. Talán ez a jövő lenne? Nem, mert a tőrt már megszereztük, másért pedig már nem mennénk vissza. Vagyis... Ha végetér a szünet az iskolában, talán... Nem, már nincs ott semmi keresnivalónk.

Felszisszenve masszíroztam a homlokom. Kinéztem az ablakon, lassan esteledett. Sötét felhők gyülekeztek az égen, szóval ma korábban sötétedett. Behúztam a függönyöket és lementem a konyhába.

Ray az idegösszeroppanás szélén állhatott. Szemei éhesen csillogtak ahogy egy tál gyümölcs fölé hajolt és elszopogatott néhány szem szedret. Nem is tudom, láttam e már valaha őt rágni.

Mikor meghallotta a lépteimet, valamicskét enyhített a tekintetén. Beletúrt zilált hajába és egy fanyar mosollyal üdvözölt. Azután már ismét a kajának szentelte a figyelmét.

-          Nem sikerült jól a vadászat? – kérdeztem félve, habár már előre tudtam a választ. Tegnap erről nem volt alkalmunk beszélni.

-          Nem. Amint megláttam a fényt,azonnal hazaindulam. Siettem, ahogy csak bírtam. Egyedül egy nyulat fogtam, de nem fejeztem be.

-          Ez...

Alig tudtam visszafogni az undoromat. Grimaszolva pislogtam rá, ő csak szerényen mosolygott.

-          Tudom mit gondolsz. Ez undorító.

-          Néha azt hiszem, gondolatolvasó vagy.

-          Pedig nem – mosolygott derűsebben.

Az balakokra függesztettem a tekintetem. Kint az ég lilás színben játszott. Olyan volt ez, mint valami színhullám, ami a vihar érkezését jelenti be.

-          Megint eső készül. Így még nehezebb lesz vadásznod.

-          Nem, ez nem eső lesz. Havazni fog.

-          Havazni?

-          Igen. Már megérkezett a tél, nemsokára karácsony lesz. Csak pár nap, várd ki a végét. Gyönyörű mifelénk a tél, mindig rengeteget esik a hó. Állítunk karácsonyfát és feldíszítjük. Együtt leszünk, mindannyian. Mint egy nagy család.

-          Mint egy család... Mindannyian együtt? Mi van, ha addigra nem épülnek fel?

-          Ben erős. Még nálam is erősebb, habár ezt nehezemre esik bevallani. Egy-kettőre fel fog épülni. Holnapra már jól lesz meglásd!

-          És Sara?

-          Nos Sara... Ne aggodalmaskodj. Minden rendben lesz. Holnap kimegyek a fenyőért, ha akrsz, velem tarthatsz. Holnap reggel már minden tiszta hó lesz, csodaszép ilyenkor az erdő.

-          Nem lenne jobb, ha ittmaradnék velük? Bármikor felébredhetnek.

Ray arcáról lefagyott a vigyor, csak derűsen mosolygott, mint aki valóban jól érzi magát. Egy almaszeletett nézegetett, azután bekapta és elrágcsálta. Furcsa volt látni, ahogy megrágja a kaját.

-          Nem vagy te mégis gondolatolvasó?

-          Nem tudok róla – vigyorgott. – Ami pedig téged illet, maradj ha akarsz. Ők is biztosan értékelnék, hogy kihagysz egy téli erdőutazást.

-          Ne fájdítsd a szívem!

-          Akkor gyere el!

-          Nem mehetek.

-          Szereted? – ért a váratlan kérdés.

Rayre néztem és próbáltam eljátszani az ártatlant. Úgy nézett rám, mintha átlátna rajtam. Akárcsak ha egy szellem lettem volna, mintha a bőröm alá nézne. Libabőrös lettem ettől a tekintettől. Miközben nézett, elrágcsált még egy almaszeletet. Olyan furcsán evett, láttam, hogy nincs hozzá szokva. El sem tudtam képzelni, hogy most mégis miért eszik így.

-          Kiről beszélsz?

-          Ne is próbálkozz. Látom, hogy nézel rá. Nekem hazudhatsz, de magadnak sohasem.

-          Nem, nem látod. Nem érzek semmit, mikor ránézek. Csak a barátom.

-          És vajon ő is csak a abrátod akar lenni?

-          Te meg mégis miről beszélsz?

-          Ha bevallod, hogy beleszerettél, akkor elmondom.

-          Nincs szükségem az információidra. Nem vagyok belé szerelmes.

-          Nekem hazudhatsz, de magadnak nem. Ezt ugye te is tudod?

-          Na ide figyelj! Nem mondom el többször. Nem szeretem! Én nem... Nincs semmi közöd az én magánéletemhez. Magánélet! Rémlik?

-          Csak kérdeztem – vont vállat, és úgy tett, mint akit vérig sértettek.

-          Hogyan viseled? Ha Sara meghalna, megölnél engem, tudván, hogy miattam van ez az egész?

-          Néha, mint most is, félek tőled. Félek ezektől a kérdéseidtől. Sötét gondolatok járnak a fejedben. Verd ki őket! Csinálj valamit, amitől jobb lesz a kedved. A karácsony ideális lesz, hogy egy kicsit kiszellőzzön a fejed. Bízz bennem. Csak egy kicsi démonmentes világ és máris jobban nézel majd ki. Be kell vallanom, elég rosszul festesz. Mikor aludtál utoljára normálisan?

-          Nem is tudom. Néha az álmaim miatt nem tudok nyugodtan aludni.

-          Akarod, hogy mondjak estimesét?

-          De szemét vagy!

Ő csak nevetett.

-          Talán még az előtt el kellene mennem azért a fenyőért, mielőtt ideér a vihar. Nem tudom lesz-e kedven térdig érő hóban caplatni egy fa után. Plána, hogy egy hét múlva úgyis elszárad. Gond lenne, ha ma este távol maradnék?

-          Nem. Menj csak. A vadászattal is vársz majd?

-          Talán. Itt ez a rengeteg gyümölcs, ami csak úgy dúskál a vitaminokban. Nem kérsz egy harit? – nyújtott felém egy narancsot.

-          Nem, de azért kössz. Azt hiszem bevackolom magam a nappaliba és tévét fogok nézni egy bögre kávé társaságában. Mit szólsz hozzá?

-          Unalmas! Bocs. Ha elég világos lesz hozzá, talán még egy elkóborolt szarvassal is randizhatok. Majd meglátjuk melyikőnk lesz a józanabb, és ki visz haza kit.

-          Ne játsz a kajával! Nem tanított meg erre anyukád? – viccelődtem, de az ő arcán inkább elhalványult a mosoly.

-          Az én anyukám semmire sem tanított meg.

Felállt és átnyújtotta nekem a gyümölcsöktől roskadozó tálat. Mikor elvettem, csendesen átsétált a konyhán és csak egy kabátot kanyarított a hátára, már kint is volt. Éppen csak a kedvenc bakancsát kapta még fel, érezte, hogy bármelyik pillanatban elkezdhet havazni.

     Mindig mikor Ray elmegy otthonrol, a ház sokkal csendesebbé válik. Talán csak azért, mert nem várom, hogy bármelyik pillanatban megszólaljon valaki.

A kávéról lemondtam. A gyümölcshöz amúgysem passzolt volna. A nappaliban lehuppantam a kanapéra és úgy helyezkettem, hogy mindig lássam Bent. Arra gondoltam, amit Ray mondott. „Nekem hazudhatsz, de magadnak sohasem.” Nem akartam magamnak hazudni, tudtam, hogy túlságosan is féltem őt. Ez így nem volt rendjén. Minden percben lestem, hogy jól van-e, és mikor eltűnt, a hajamat téptem, ha nem ért vissza rövid időn belül. A halálképe egyenesen a sírba vitt volna. Néztem, ahogy békésen szuszog, mint aki alszik. Elmosolyodtam. Szeretem? Talán. Még magam sem tudtam. A csókra gondoltam, amivel megmentettem, amivel felébresztettem a saját lelkét. Talán elég erős lett volna ő maga is hozzá, hogy legyőzze a démont, de nekem az túl sok idő lett volna. Amikor megcsókoltam, nem vártam, hogy majd viszonozza. Viszont olyan volt, mintha...

Megmozdult.

A szívem vágtázó ütemre váltott, csak attól, hogy láttam a szemét megmozdulni. Ez persze jelenthetett egyaránt jót és rosszat. Féltem a tekintetétől, attól, hogy megint olyan borzalmasan üres szemekkel fog rám nézni.

Megmozdult.

Megremeget a keze és hirtelen az oldalára gördült.

Felültem és letettem a tálat. Feszültem vártam, hogy mikor ébred fel, közben mégis alig mertem ránézni.

Kinyújtózkodott. A csontjai megroppantak. Azután visszagördült és az arcához nyúlt. A szemét törölgette. Úgy nézett ki, mint egy kisfiú, akit éppen felébresztettek a délutáni alvásból.

Felült és felnézett.  Tekintete egyenesen rám szegeződött. Tiszta, szürke szempár volt, szemei alatt ráncok gyűltek, ahogy elmosolyodott.

Fellélegeztem és ösztönösen elmosolyodtam én is. Mindig mikor ránéztem, jobb kedvem lett. Úgy éreztem, most értem csak a felszínre, és eddig a víz alatt úsztam levegő nélkül. Rádöbbentem, hogy eddig visszatartottam a lélegzetem. Egyszerre akartam sírni és kacagni az örömtől. Ő megelőzött.

-          Mióta alszom?

-          Egy hosszú napja.

-          Csak egy? Mégis mi a frász történt?

-          Tudni akarod te azt?

-          Minden részletet.

-          Egy kis gyors összefoglalót kapsz csak. Sara testében élt egy megszálló démon lelke. Akkor kerülhetett bele, mikor a sebet kapta, ami a fején van. A démon jelenléte miatt nem gyógyult be a seb. Amikor Sara testében szúrtad a pengét, a démon testet váltott. Pontosabban téged szállt meg. Meg akartál...

Elhallgattam. Nem keleltt volna folytatnom. Ha elmondom, hogy meg akart ölni, akkor el kell mondanom azt is, hogy hogyan mentettem meg. Márha tényleg én mentettem meg. Igazából mondhattam volna neki azt, amit Raynek is elmondtam. Egyszerűen összeesett. Talán azt hitte volna, hogy elég erős ahhoz, hogy legyőzzön egy ilyen megszállódémont.

-          Mit akartam tenni? Ugye nem tettem meg? Mert elég szörnyen hangzik, annak alapján ahogy belekezdtél.

-          Meg akartál ölni.

Azonnal felpattant és idegesen nézett rám. Közelebb jött, letérdelt. Az arca keserűvé és legalább tíz ével idősebbé vált. Nem tudott szóhoz jutni.

-          Bajod esett? Megsebesítettelek?

-          Nem. Jól vagyok, csak a fejem fáj.

-          Mutasd! – parancsolt azonnal.

-          Jól vagyok. Ne kapd fel a vizet! Nincs mit megmutatnom a fejemen.

-          Én csak...

-          Tudom, hogy aggódsz, de nem történt semmi baj.

-          Bele sem merek gondolni, hogy mi lett volna ha... – egy pillanatra megállt és megdermedt. Úgy nézett rám, mintha valami hatalmas szentségtörésben vettem volna részt. – Mégis miért nem öltelek meg?

-          Már ennyire sajnálod?!

-          Nem, félre érted! Ha megszállt a démon, mégis hogyan maradtam életben, a démon lelke nélkül? Elpusztult, csak így lehetséges, de mégis hogyan? Mit tettél?

-          Én semmit.

-          Pocsékul hazudsz.

-          Semmit sem tettem. Összesetél. Csak így egyszerűen. Nem tudtam mit tegyek veled. A nevedet kiabáltam, de meg sem hallottad. Azután jött Ray és áthozott a nappaliba, mikor már eszméletlen voltál.

-          Mikor Ray megérkezett, még mindig meg akartalak ölni?

-          Nem. Akkor már nem voltál eszméletednél.

-          Szóval sohasem fogom megtudni az igazat? Nem mondod meg mit tettél?

-          Megmondtam már. Semmit. Ha nem hiszel nekem, hát nem hiszel. A te gondod, nem az enyém!

-          Ne légy ilyen. Nem szeretlek szomorúnak látin.

-          Nem vagyok szomorú. Inkább mérges. Rád.

Felült mellém a kanapéra. Egy hosszú percig nézte az arcom, de nem szólt semmit. Fázni kezdtem. Mebgorozngtam. Halk nyögés hallatszott a hálószobából. Bennel mindketten feszülten pillantottunk egymásra. Felpattantunk és a hálószobába rohantunk. Sara izzadságban fürödve remegett. Aprókat mozdult a keze és a feje, de még szabályosan lélegzett. Apró nyögést hallattam, mikor megláttam, milyen állapotban van.

-          Mi van vele?

-          Nemsokára felébred. A szelleme már jól van, a teste még küzd a démonméreggel, ami a szervezetébe jutott. Ez jó jel. Azt jelenti, hogy a seb nemsokára teljesen begyógyul, szóval ő megszabadult a démontól. Rendbe fog jönni.

-          Hála neked.

Hirtelen eszembe jutott az a rémálom, amikor ő farkassá változott és a hatalmas démon megölte őt. A csontok roppanása még most is visszahngzott a fülemben. Ben észrevehette, hogy valami nincs rendben. Megszorította a kezem és mosolygott. Nem is sejtette, hogy mikre emlékeztem vissza. Pedig el kellett volna mondanom neki.

-          Most, hogy jól vagy, hová mész?

-          Maradok.

-          Meddig?

-          Nem tudom. Sokáig. Míg szükséged lesz rám.

Az első gondolatom az volt, hogy az örökké maradnia kéne. A második pedig az, hogy akkor ő is taníthatna engem. Nem tudtam, hogy milyen állapotban van, bár elég jól festett.

-          Hol fogsz lakni? Úgy értem, hol éltél eddig?

-          Sehol. Van egy régi házam, messze innen, de egy ideje nem használtam. Talán itt is lakhatnék.

-          Igen. Az jó lenne.

Hirtelen hörgést hallottaunk a hálószobából. Mindketten megborzongtunk ettől a hangtól. Sara hörgött, remegett, mozgatta a kezét, mintha egy álmot akarna elhessegetni. Izzadságcseppek gyönygöztek a homolkán, arcát a kínok gyűrték ráncokba. Ben megszorította a kezem, és egy félmosolyt erőltetett az arcára.

-          Nem lesz semmi baj. Jobban van.

-          Ezt nevezed te jobbulásnak?!

-          Ez azt jelenti, hogy küzd a démonméreggel, ami még a szervezetében maradt. Legalább tudjuk, hogy életben fog maradni. Egy ideig jobb lenne, ha nem látogatnád. Gyere, menjünk.

-          De így olyan...

-          Gyere!

-          Annyira sehezhető. Képtelen vagyok ilyen állapotban magára hagyni. Bárcsak tehetnék érte valamit!

-          Már tettél. Te tetted a legtöbbet érte. Ray már rég elveszítette volna a hitét. Az a gyanúm, hogy meggyűlt vele a bajod. Vagy tévednék?

Nem szóltam. Megfordultam, hogy eltűnjek innen. Elengedtem Ben kezét és átrohantam a nappalin, azután fel a lépcsőn. Mindig az ágyamon kötöttem ki, ha baj volt. Mostanában pedig abból rengeteg kijutott nekem. Ez a szoba olyan volt, mint egy abró burok, ami elválaszt a háztól, az erdőtől, mindenkitől. Itt volt velem a könyv és a tőr, csak erre a kettőre lehetett szükségem. Szerettem ezt az emeletet, csak azt sajnáltam, hogy nem lehetett saját konyhám. Akkor sosem kellett volna lemennem inen.

Ben utánam jött és az ágy szélére ült. Hagyta, hogy ne figyeljek rá. Felhúztam a térdem és átkaroltam. Nem érdekelt, hogy hogyan nézhetek ki. Tűnhettem gyerekesnek, de nem zavart. A hajam mögé rejtőztem és hagytam, hogy aznap már talán utoljára sírni kezdjek. Már így is teljesen kivörösödtek a szememim.

-          Tudod, mostanában néha rémálmok gyötörnek – szóltam a hajamon át. Nem akartam ránézni. Vártam, hátha mond valamit, de nem szólt. Várta, hogy folytassam. – A napokban, mikor Ray elvit vadászni... akkor is volt egy... nem nevezném álomnak, mert ébren voltam. Egyszercsak elkapott a hányinger és elveszítettem az eszméletem. Vagy legalábbis a tudatom. Téged láttalak.

Éreztem, ahogyan fészkelődni kezd mellettem.

-          Mit láttál?

-          Azt, hogy meghalsz.

A könyek égették a szemem, de olyan jó volt érezni, ahogy a forró cseppek végigfolynak az arcomon. Meg sem próbáltam visszatartani őket, elvégre úgysem látotta őket senki.

-          Csak egy rossz álo...

-          Ébren voltam! Láttam, hogy Sara házában vagy. Porig romboltak mindent. Nálad volt a tőr. Egy démon üldözött és azután... Megölt. Egyszerűen... megölt...

-          Hiszen élek! – nevetett idegesen. – Nincs semmi bajom.

-          De én láttam! Nem vagyok bolond! – makacskodtam, pedig kezdtem már azt hinni, hogy mégis megőrültem.

-          Talán csak túlreagáltad. Talán az idegesség miatt volt. Ettél valamit, mielőtt vadászni mentetek?

-          Igen.

-          Egyáltalán hogy jutott eszébe Raynek vadászni vinni téged?! Nem tudom felfogni. Meg is ölhetett volna.

-          Meg is támadt.

-          Mi?! Hogy mit tett?!

-          Véletlen volt. Ezt nem meséltem el. Nem akartam, hogy ideges légy. Amikor láttam, hogy a démon... megöl téged, – egy pillanatnyi hatásszünetet atrtottam a nyomaték kedvéért. – feléd rohantam, de akkor vége szakadt az egésznek. Elijesztettem a szarvast, amit Ray meg akart támadni. Már elindult, és képtelen volt kitérni az útból. Pont előtte álltam, esélye sem maradt. Csak egy apró karcolás, semmiség.

Ösztönösem a nyakamra csúsztattam a kezem. Megbántam. Ben azonnal lecsapott rá, elhúzta a kezem és megérintette a két apró sebhelyet. Rosszallóan nézett rám. Összehúzott szemöldöke alól nem valami kedves pillantást lövell felém.

-          Hogy tehetted?

-          Mégis mit?

-          Azt hitted, megmenthetsz azzal, ha egy náladnál sokkal nagyobb démonra támadsz?

-          Nem mondtam mekkora volt...

-          Feltételezem nagy. Nem tud velem akárki elbánni, csak egy nagy démon, de ezt nem részletezném. Hogy gondoltad, hogy csak úgy odarohansz?

-          Te képes lennél végignézni, ahogy megölnek engem? Még ha tudod, hogy az nem is a valóság?

-          Ezt nem hasonlíthatod össze. Én sokkal képzettebb vagyok, mint...

-          Képes lennél végig nézni?

Egy hosszú precig komolyan nézett a szemembe, azután lemondóan sóhajtott.

-          Miért nem hiszed el, hogy jól vagyok és nem történt semmi?

-          Talán, mert nem vagy jól. Reggel megszállt egy démon, előtte pedig megálmodtam a halálodat. Nem gondolod, hogy félned kellene kicsit? Megárt ez a túlzott magabiztosság.

Felkacagott. Rájöttem, milyen szépen nevet.

-          Nem hinném. Tulajdonképpen hány napot is voltam távol?

-          Azt hiszem talán hármat, vagy négyet.

-          Akkor ma van karácsony, pár nap múlva pedig itt a party.

-          Milyen party?

Ben látszólag nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen. Végül elnevette magát, de mikor meglátta az arcom, inkább abbahagyta.

-          Ray nem mondta el?

-          Azt hiszem, fontosabb dolgunk is volt, mint partykról csevegni.

-          Pedig gondoltam kibeszéltétek az összes létező csajos pletykát – vigyorogtt rám.

-          Nem vagy vele túl szigorú? Ő Sarat én pedig téged féltettelek. Szerintem tényleg volt másra is gondunk, mint az ünnepekre.

-          Valóban. Bocsáss meg. Mindazonáltal mostmár muszáj lesz beavatnom téged is, ugyanis te is jönni fogsz.

-          Nem hinném.

-          Már pedig jössz.

-          Az ki van zárva...

-          Megbeszéltem a szervezőkkel...

-          Nem megyek...

-          Ha Sara felgyógyul, ő és Ray is mennek. Nem maradhatsz egyedül...

-          Nem megyek...

-          Megvettem a ruhádat is!

-          Kizá...

Elhallgattam. Felnéztem rá, mélyen a szemébe. Azt vártam, hogy meint elneveti magát, vagy valamilyen jelét adja, hogy csak viccelt. Nem történt semmi. Igazat mondott.

-          Mi a frászból vettél te nekem ruhát? – kérdeztem, mert más nem jutott eszembe.

-          Pénzből, talán.

-          Oké, de honnan van pénzed?

-          Nem vagyok csóró – mintha megsértettem volna. Hétrahúzta a fülét, amire én tutira nem lettem volna képes. Ez talán egy farkas vonása volt, amit eltanult, vagy megszokásból csinálta. – Holnap, vagy holnapután ígérem elhozom. Kék a kedvenc színed, ugye?

-          Igen, de honnan...?

-          Ez a dolgom. Tekints rám, mint egy inasra.

-          Inkább nem.

-          Ahogy óhajtja kisasszony – kicsit előra hajtotta a fejét, mintha meghajolna.

Nem fűztem hozzá semmit. Néztem a pólója mintáját, a gyapjú szabályos vonalait, és egy vicces gondolat jutott eszembe.

-          Láthatnám a te ruhádat is? Nem tudom, megfelelő lenne-e egy bálba. Remélem nem gyapjúszöveteset vettél.

-          Nem. Van egy kis ízlésem, mégha nem is tudsz róla – kacsintott vidáman. – Ha kíváncsi vagy a pizsamámra is, akár estére is maradhatok.

-          Miért is ne? Gondolom az erdő nem mindig kényelmes, pláne mivel estére Ray havat jósolt. Hideg lesz az éjszaka.

-          Ha Ray szerint havazni fog, akkor drágám tényleg havazni is fog. Ő a legeslegjobb időjós, akivel valaha találkoztam. Bármit mond, hidd el neki.

-          Értem. Szóval hol fogsz aludni?

-          Lenne számora hely azon a kanapén? – bökött a hüvelyujjával a dívány felé, ami a szekrény és egy könyvespolc közé volt beszorítva.

Nekem igazából semmi kedvem sem lett volna ott aludni. Főleg, mert elég pici volt az egész. Lent a kanapék sokkal nagyobbak voltak, és véleményem szerint kénylmesebbek is. Lent volt egy tömérdek párna és pokróc, ide mindent fel kellett hordani. Mégsem kifogásoltam, hogy ott aludjon.

-          Azért tudod, hogy lent kényelmesebb lenne?

-          Tudom.

-          Akkor mégis miért...?

Csak nevetett, azután pedig felállt és az ablakhoz sétált. Kihajolt a párkány fölött. Olyan volt, mint egy hazavágyó madár, aki egy percen belül repülni kész. Átkaroltam volna, hogy maradjon, de a madarak szabad lények. Nem zárhatom hát kalitkába, ha egyszer szabadnak született.

-          Ray gyors volt, talán nem akart téged sokáig egyedül hagyni.

-          Ezt hogy érted? Itthon van? – meglepően megijedtem.

-          Nem, de egy perc és hazaér. Hallom.

-          A ház előtt jár? – Azt már meg sem kérdeztem, hogy hogyan képes hallani.

-          Még az erdőben van, de fut. Azt hiszem... Ne menj ki elé. Hozza a vacsoráját. Gondolom egészen boldog, hogy végre eredményesen vadászott. Itt lenne az ideje, hogy az én vacsorám is előkerüljön.

-          Csináljak egy szendvicset? – bármivel marasztaltam volna.

-          Nem, nem. Majd én megszerzem magamnak. Elvégre farkas vagyok, vagy mi – nézett hátra. – Megyek, este jövök. Ígérem.

Azzal már el is tűnt, esélyt sem adva, hogy visszatartsam. Szólni akartam még valamit, de már nem volt kinek. A szavak csak az üres levegőben csengtek.

-          Nem vagy farkas. Nekem nem.

Ray bekiáltott a nappaliba, hogy hazaért, de még nem jött be. Kint halk csontropogás hallatszott és nekem eszembe jutott, amit Ben mondott. Ray végre csillapíthatta az éhségét. Ettől egy kicsit megkönnyebbültem. Talán így kevésbé lesz lobbanékony, és bátrabban vághatom meg a kezem. Erre komoran elmosolyodtam.

     Mielőtt Ray hazaért volna, lerobogtam a nappaliba és bevackoltam magam, hogy ne tűnjön fel neki semmi. A gyümölcsöstálból eszegettem, mikor ő végre belépet az ajtón. Egy hatalmas fenyőfát vonszolt be maga után, amit finom fehér réteg borított.

-          Hvazaik – szólt ünnepélyesen.

Átvonszolta az előszobán a fát, azután megállt a nappali bejáratánál, és kihúzta magát. Közelebb jött és a kanapéra támaszkodott. Lepillantott. Az arca színtelenné vált, kinyitotta a száját, de azonnal be is csukta, majd megint kinyitotta, de csak nem tudott megszólalni.

-          Jól van. Elment vadászni.

-          Vadászni? Ilyen állapotban? És te hagytad elmenni?! Mi van, ha megint összeesik, vagy megtámadják? Ilyen gyengén nem lesz képes megvédeni magát! Te jóságos ég!

-          Jól van. Este visszajön.

-          Este van – gúnyoldódott.

-          Nálunk alszik. Kint ma éjszaka túl hideg lenne.

-          Márha megéri, hogy visszajöjjön...

-          Inkább fogd be és állítsuk fel azt a hülye fát!

Nem szólt semmit, csak visszafolytott dühvel nézett rám. Lassan átment az előszobába és behúzta a fenyőt. A TV mellé állította és eltűnt a hálószobában. Amikor visszatért, két kartondoboz volt a kezében. Az egyiket az alacsony asztalra tette, a másikkal a kezében egyensúlyozott. Kisebb-nagyobb díszgömböket vett elő és az ágakra aggatta őket, apró angyalokat és csillagokat akasztott fel. Hosszú, díszes girlandfonatok kerültek elő a doboz méllyéről A másikban csillagszórók és gyertyák lapultak, legalul pedig egy nagy, fényes csillagdísz. Ray ezt a fa legtetejére helyezte. A fenyő olyan magas volt, hogy még a fiúnak is ágaskodnia kellett, ha el akarta érni a legfelső ágat. Végül elégedetten lépett hátra, hogy megcsodálja a művét.

-          Ezt Sara is imádná. Imádja a karácsonyt. Minden évben ő díszítette fel a fát.

Valami hiányzott, tulajdonképpen minden. Nem volt túlzottan karácsonyi hangulatom, semmiféle ünneppi szellemet nem éreztem. A fa azonban még így is gyönyörű volt ágain a megannyi csillogó dísszel. Pompás sötét árnyalatok ragyogtak mindenütt, és a hó már legolvadt az ágakról, az apró tűlevelek fényesen ragyogtak a víztől.

Kint süvöltött a szél, megállás nélkül hullt a hó. Reggelre talán már az utolsó lépcsőfokot is elérte volna, ha így fojtatja tovább. Ray a főzéstudományát bevetve is csak egy spagettit tudott összehozni, de azt legalább tisztességesen. A még gőzölgő vacsora jót tett az idegeimnek. Olyan volt, mint egy forrófürdő az egésznapos meló után. Ray ezután korán elment lefeküdni, valószínűleg csak Sara mellett akart lenni. Mindketten éreztünk, hogy nemsokára felébred. Kénytelen voltam hát én elmosogatni és elpakolni. Végül én is a szobámban kötöttem ki még jóval tíz óra előtt, ez pedig kisebb csodának számított.

Mielőtt még felkapcsoltam volna a vilanyt a szobámban halk szuszogást hallottam. Hirtelen betörőnk éreztem magam. Mint egy rabló, belopóztam az íróasztalig és felkattintottam az éjjelilámpát. A kanapén végignyúlva egy test feküdt. Egyértelműen aludt. Vörös haja az arcába lógott, de még így is láttam, hogy Ben arca békés és valamiről álmodik. Eloltottam a lámpát, nem akartam őt felébreszteni. Az ablakhoz siettem, hogy becsukjam utána, a mozdulat közben azonban megálltam egy pillanatra. Mintha egy árnyat láttam volna odakinn az erdő szélén. Mintha valaki figyelt volna lentről, mielőtt azonban mégegyszer láthattam volna, eltűnt. Talán csak egy árnyék volt, vagy egy állat. Elvégre sok szarvascsorda még csak most vonult el a környékről, mikor leesett az első hó. Azután arra gondoltam, talán Ben reggel korán akar távozni és nem akar felébreszteni. Mégis borzasztóan hideg volt már bent és a szél havat sodort be az ablakon. Becsuktam hát mindkét szárnyat és berántottam a függönyt. Nem volt kedvem átöltözni sem, így hát csak bebujtam az ágyba és magamra húztam az összes pokrócot.

Az éjszakai csendbe belesuttogtam még egy „jó éjt” kívánságot.