Horizont

14. fejezet

A könyv erősen az oldalamba vágott. A hátamra gördültem és a hasamhoz kaptam. A hirtelen mozdulattól hányinger tört rám. Lépteket hallotam és valaki az ágyamra ült. Egy remegő alak tornyosult fölém, égő bíborvörös szemekkel. Néhányat pislogtam, mire az alak eltűnt, már csak Ray aggodalmas arcát láttam. Beszélt valamit, de csak elmosódott, torz hangokat hallottam. Végül megértettem néhány szót amiből összeállt valamelyest a kép.

-          Lasíts egy kicsit! – nyögtem miközben a könyökömre támaszkodva ülő helyzetbe tornáztam magam. Ray visszanyomott. – Szóval elmondanád még egyszer, hogy mi is történt pontosan?

-          Jól vagy?

-          Nem. Ami azt illeti egyáltalán nem vagyok jól.

-          Sajnálom. Én azt hiszem... én nem tudtam megállítani magam.

-          Miről beszélsz?!

Hirtelen a nyakamhoz kaptam ahol két apró dudorba botlottak az ujjaim. Hevesen lüktetett egy ér a bőröm alatt és mint a közelben lappangó betegség, úgy öntött el a semmiből a forróság. Kitágult szemekkel meredtem magam elé. Ray arcára néztem, amin legnagyobb felháborodásomra most semmiféle érzelem nem látszódott. Inkább mintha még jól is szórakozott volna rajtam.

-          Semmi bajod sem lesz.

-          Te megharaptál!

-          Mondom, semmi bajod sem...

-          Át fogok változni? Démon leszek én is? Vámpírrá válok? Vagy belehalok?!

-          Elizabeth! Semmi bajod sem lesz! A mérget idejében eltávolítottam, a sebek gyógyulnak. Pár nap múlva már az emléküket is elfelejted.

-          Nem hinném – morogtam magamnak.

-          Kérlek! – sóhajtott nyúzott képpel. – Ne tedd még nehezebbé a dolgokat. Így is elég bonyolult már minden.

-          Eddig is az volt.

-          De most... – a hangja elcsuklott. Elfordult tőlem. Szerettem volna látni az arcát, de úgy éreztem, hagynom kell, hogy elrejtse előlem az érzéseit.

-          Valami történt, amiről nem tudok?

-          Meghalt.

Ez az egyetlen szó apró tűként fúródott a bőröm alá és feltépte a régi sebeket. Egyetlen könnycsepp gördült le az arcomon és eltűnt a takaró redői között. Eddig a halál számomra egy megfoghatatlan, elképzelhetetlen dolog volt.A démonok úgysem halank meg, csak a lelkük egy időre csapdába esik. Mások halálához még sosem volt közöm, nem emlékeztem egyetlenegy esetre sem. Egészen mostanáig.

Teljesen összeszorult a torkom, ahogy lassan visszaszivárogtak a gondolatok a fejembe. Alig kaptam levegőt, hogy kimondhassam a szavakat. Féltem attól, hogy ha beszélni kezdek, megállíthatatlanul feltör belőlem a zokogás.

-          Elveszítettük. Nincs többé...

-          Nem! Te mondtad, hogy az utolsó pillanatban sem adhatjuk fel. Ne most add fel, Ben bármikor hazaérhet.

-          Nem fog.

-          Miért mondod ezt?

-          Mert láttam.

-          Láttad? Mit láttál?

Ray egész testével felém fordult. Úgy szorította a takaró sarkát, mintha az élete függne tőle. Az ő szemében is könnyek fénylettek.

-          Láttam őt meghalni.

-          Az lehetetlen – suttogta elhaló hangon.

-          Egy démon volt. Egy hatalmas, farkasszerű szörnyeteg. A karmai közé kapta és... és... kitörte a... a nyakát. Esélye sem volt! Meghalt a szemem láttára! Azt... azt mondta fussak... – rázkódva zokogtam és hagytam, hogy Ray erős karjai körém fonódjanak. Szívesen eltaszítottam volna magamtól, de most nem volt erőm. Szükségem volt egy barátra, még ha csak félig volt is az. Most szükségem volt rá, és neki is énrám.

-          Csak egy rossz álom lehetett. Halucináltál. Talán a méreg miatt.

-          Nem. Nem! Ezt még előtte láttam. Azt hittem a démonnak rohanok, mikor kirohantam a bokor mögül. Azt hittem őt tépem szét, de azután megláttalak téged. Már túl késő volt. Én képtelen voltam megmozdulni.

-          Semmi baj. Én most elmegyek vadászni. Te maradj itthon. Félek, hogy bajod esne.

-          Vagy félsz, hogy megint elijesztem a reggelid – ugrattam félig mosolyogva, de ez gyászos árnyéka volt egy igazi mosolynak, ami valaha talán még valóban felragyogott volna.

Sikerült belőle is kicsalnom egy félszeg mosolyt. Hátrahúzódott, mikor felfogta, hogy túl közel van hozzám. Megszoktam már a jelenlétét, de attól még teljesen biztos lvoltam afelől, hogy sosem fogom azt elfogadni, hogy ő démon. Néha, amikor a vörösen izzó szemeibe néztem, elfogott a pánikroham. Mindig Sarara kellett gondolnom, hogy ő mennyire szerette ezt a szörnyet. Igen, ő egy szörny volt, csakúgy, mint minden más démon. Csak ő éppen egy szerethető szörny volt, egy ádáz, vérfagyasztó, különösen jóképű szörnyeteg.

     Ray után halkan becsukódott az ajtó, és én egyedül maradtam a házban egy hullával. Kis híjján hányingerem támadt erre a gondolatra, de visszafogtam a feltörő valamikori reggelimet. Miközben elsiratlan könnyek égették a szemem, amelyektől nem akartam megszabadulni, rájöttem, hogy éhes vagyok, mert talán már egy napja nem ettem. Egy perccel később felfogtam, hogy kibírhatatlan szagom van és kénytelen leszek megfürödni.

Átmentem az apró fürdőszobába és a sártól kemény ruháimat a mosdóba dobáltam. Megálltam a tükör előtt és egy percig hagytam, hogy teljesen átfagyjon a testem. Így sokkal kellemesebb volt a meleg zuhany. Az egész helyiség párában fürdött. Gőz szállt fel a bőrömről és elillant a nyitott ablakon. A hajamról csak éppen levakartam a sarat és a koszt, nem volt kedven rendesen megfürödni, pedig borzalmas állapotban voltam. Félig csukott szemmel tapogatóztam a legközelebbi hajsamponom után. Egy maroknyit öntöttem a kezembe és beletúrtam a hajamba. Legalább fél órán át masszíroztam a fejem, mire végre valamennyire kitisztultak a gondolataim és józannak éreztem magam.

Könnyek vegyültek a zuhanyvízzel és sós ízt éreztem a számon. A szememet csípte a sampon. Erősebbre állítottam a vízsugarat. A hideg csempének dőltem és átkaroltam magam, megállíthatatlanul zokogtam. Mikor már éreztem, hogy elfogynak a könnyeim és elzsibbadt a hátam, elzártam a vizet és kiléptem a sűrű gőzfelhőből. Dideregtem. A hideg levegő eszméletlen gyorsasággal áradt be a parányi ablak nyílásán. Leakasztottam egy törölközőt a fogasról (ami nemrég kerülhetett ide Ray jóvoltából,) és magam köré csavartam, de ettől sem lettem jobban. Egyszerre éreztem meleget és hideget, izzadtság gyöngyözött a homlokomon. Valószínűleg belázasodtam a méregtől. Ray kitisztította a sebet, azt mondta, nem lesz különösebb baj, de a mellékhatások attól még megtalálhatnak.

Egy laza mozdulattal letöröltem a párát a tükörről és felnéztem a tükörképemre. Elborzadtam a látványtól. Besett, karikás szemek meredtek vissza rám, a bőröm ilyesztően fehér volt. Olyan halottkék tekintet tapadt az üvegre. Egy éjszaka alatt majdnem tíz évet öregedtem. Eszembe jutott, mikor Sara azt mondta, a bukott angyaloknak ezen teste nem öregszik többé. Talán erre mégiscsak volt megoldás.

A ruhákat a mosdóban hagytam, majd később visszajövök értük – gondoltam és halkan kiléptem a folyosóra. A szobám ajtaja csak pár lépésre volt és ennek kifejezetten örültem. Az ablakhoz léptem és a lehető legszélesebbre tártam, nem törődve a farkasordító hideggel. Reszketve a szekrényhez mentem, szükségem volt egy másik ruhára. Mivel a lehető legrosszabb hangulatomban voltam, egy régi sárga pólót kerestem elő és egy hosszú, kopott melegítőnadrágot. Azt hiszem, a hangulatomhoz megfeleően borzalmas öltözék lett volna. A pólót a karomhoz próbáltam, hogy elég hosszú-e még. Iszonyatosan útáltam az ujjait, ugyanis egykor félrevarrták rajta a mintát.

-          Szerintem jól állna rajtad – szólt egy ismerős hang.

Azonnal végigszáguldott bennem a felismerés égető villáma. Megperdültem és kiesett a kezemből a ruha. Puhán landolt a szőnyegen.

Ben az ablakpárkánynak támaszkodva nézett rám, szürke szemei készülő vihart ígértek, ahogy végigmért. Feltűnően ravaszul vigyorgott, de mindezzel nem törődtem. Felé rohantam és olyan szorosan átöleltem, amennyire csak képes voltam a fáradtságtól. Meglepetten viszonozta az ölelést, habár ő nem olyan szorosan, azután hirtelen eltolt magától. Kisfiús mosoly játszott az arcán, és úgy csinált, mint aki borzasztóan zavarba jött valamitől.

-          Nem szeretnél felöltözni? – kérdezte egészen halkan.

Elkerekedett szemekkel néztem rá. Rémületemben hátraugrottam és a törölközőhöz kaptam. Teljesen magamra volt csavarva, mégis annyira csupasznak éreztem magam, mintha legalábbis semmi sem lett volna rajtam.

-          Kimennél, míg felöltözöm?

-          Természetesen – nevetett, azzal az ablakhoz fordult.

Mielőtt utána kiálthattam volna, már el is rugaszkodott a párkányról. A párkányt markolva kihajoltam. Ben a falnak támaszkodva nézett vissza rám és vigyorgott, mint mindig, ha tudta, hogy az őrültbe kerget ezzel a magabiztosságával.

-          Ha lehet, siess. Szeretnék még ma feljutni hozzád!

A szekrény felé menet az ágyra dobtam a törölközőt. A sárga póló már nem tűnt jó ötletnek. Egy szép kék felsőt és egy farmert vettem fel, ami elég kényelmesnek bizonyult.

-          Jössz? – kiáltottam le neki?

Felnézett.

-          Még kérded?

Könnyedén felugrott a veranda fölé kinyúló tetőre, onnan pedig megkapaszkodott a párkányomon. Négykézláb landolt, amikor felállt, kisöpört egy tincset az arcából, és a tekintete máris engem keresett.

Képtelen voltam megszólalni. Ahogy ott állt előttem, félrebillantett fejjel, olyan álomszerű volt. Az arca elkomorodott és rájöttem, hogy ma már Isten tudja hányadszorra, de megint sírok. Azt hittem, már rég elfogytak a könnyeim, pedig még mindig képes voltam meglepni magam valamivel. Ben karjai körém fonódtak, én pedig engedtem, hogy szorosan magához öleljen. Megállíthatatlanul zokogtam. A karjaiba kapaszkodtam, mert azt hittem, egy perc múla el fog tűnni. Mikor megkérdezte mi a baj, alig kaptam levegőt, hogy elmondjaim naki amit láttam.

Leültett az ágyra, de még akkor sem engedte el a kezem. Elmondtam neki mindent, mióta elment. Azt, hogy megvágtam magam és Ray mennyire kényelmetlenül érezte magát a vér miatt. Ezért mentünk el vadászni, előtte vihar volt és a nyomokat így nehezebb volt követni. Aztuán elmondtam, hogyan találtunk rá a szarvasokra és akkor hogyan tört rám a fejfájás, de azt már nem meséltem el, hogy Ray megharapott, ahogy azt sem, hogy láttam, amint Bent elintézi egy démonfajzat. A szavak csak úgy ömlöttek belőlem, miközben egyre jobban zokogtam, végül már magam sem értettem mit hadávolk össze-vissza. Ben azonban csak komor arccal hallgatott és várt, amíg elég jól leszek ahhoz, hogy folytassam. Egytlen egyszer sem szakított félbe, már-már azt hittem nem is figyel. Pedig a szeme mindent elárult. Megszorította a kezem, majd elengedett és az övéből előhúzott egy bőrtokot, és felismertem a tokból kiálló markolatot. A tőr volt az, amit Ben elhozott a porig rombolt házból. Mielőtt még szóhoz jutott volna, rajtam megint eluralkodott a zokogás.

-          Sara... meghalt – csak ennyit tudtam kinyögni.

Ben is felnyögött. Felpattant és felrántott az ágyról. Mikor láttam, hogy alig tudok megállni a lábamon, szorosan magához vont és segített eljutni az ajóig. A lépcsőn félig ő vitt le, félig a magam lábán botladoztam. Átcipelt a nappalin és belökte a földszinit hálószoba ajtaját.

A helyiségben sírí csend volt, az ágyban egy test feküdt mozdulatlanul, letakarva. Ben az ajtóban hagyott, ő az ágyhoz lépett és finoman visszahajtotta a takarót. Közelebb mentem és megkapaszkodtam az ágytámlába, hogy ne essek össze. A látvány szívszorító volt. Sara élettelen teste csak mégjobban összezúzta az érzéseimet. A sebtől a fején csak rosszul lettem. Ben a kezemre tette a kezét és bátorítóan mosolygott.

-          Ray megtette amit lehetett. Még egy kis időt adott neki. Minden rendbe jön, még nincs késő. Így még jobb is lesz, hogy nincs itt. Ha végignézné, az csak mégrosszabb lenne. Azt ajánlom, te is inkább menj ki. Várj meg a nappaliban.

-          Nem. Mradni akarok.

-          Biztos vagy benne? Nem jó ötlet ilyen állapotban végignézni egy feltámasztást.

A fetámasztás szó keserű volt, mint a méreg. Úgy ízlelgettem egy darabig a számban, míg Ben a válaszomra várt. Képtelen voltam megszólalni, csak bólintittam.

Ben már nem figylet rám. Az ajtóhoz lépett, hogy becsukja, azután már ismét Sara teste fölé hajolt. Sokáig vizsgálgatta az arcát. Egy tincset félrehúzott, megsímogatta a homlokát, a nyakán nyugtatta a kezét. Suttogott. Az járt a fejemben, hogy talán a halottak is hallanak, ettől viszont csak butábbnak éreztem magam. Olyan nyomorult állapotban voltam. Igaza volt Bennek, nem kellett volna itt lennem.

     A fiú előhúzta a tőrt a bőrtokból és elvette a szekrényen álló kancsót. A vízbe mártotta a pengét, amitől az éles ezüstös ragyogással életre kelt. Hangok suttogtak a szobában, feszültem pislogtam körbe, senki sem volt bent rajtunk kívül. Selymes érintéseket éreztem a bőrömön, megremegtem. Nem mertem megszólalni. Ben rámnézett.

-          A szellemek. Nem bántanak, csak jelen vannak, mikor egy társukat visszahívják az élők közé.

-          Azt akarod mondnai, hogy Sara is itt van?

-          Itt van. Már megérkezett.

Könny pergett végig az arcomon, ösztönösen az ágyban fekvő testre meredtem. Összeszorított fogakkal nyeltem vissza a könnyeket. Olyan erővel szorítottam az ágytámlát, hogy elfehérdetk az ujjaim. Ben kezét éreztem a vállamon. Megnyugtatóan mosolygott. Vajon már máskor is csinált ilyet?

Óvatosan kihúzta a pengét a kancsóból és visszahelyezte azt a szekrényre.  A pengét Sara teste fölé emelte. A ruháján egy fénylő pont jelent meg, ott, ahol a szíve volt. Rájöttem, hogy a penge vetíti oda valamiképpen a fénypontot. Ben kétkézre fogta a pengét, arcán gyöngyözött a verejték, láttam rajta, hogy neki is borzasztóan nehéz. A keze megremegett, a penge megmozdult, és Ben lecsapott.

Az egész olyan váratlanul történt. A szellemek fehér felhőként kavarogtak a tőr körül, mintha mindannyian rávetnék magukat a testre. Egy rémisztő pillanatig azt hittem, talán valamelyik másik szellem fogja Sara testét megszállni.

Elnyújtott sikolyok visszhangoztak a szobában, Ben arca falfehérré változott, talán csak a fény miatt, de ő is borzasztóan festett. A keze még mindig a pengét markoltam, de remegett, mintha rohama lenne. Közelebb akartam lépni, de ekkor egy, az összes többinél is hangosabb sikoly harsant és alig hallottam a saját hangom, de éreztem, hogy én is sikoltok.

Sara szemei felpattantak, szája szétnyílt és kiáltásra állt, fény tört elő belőle, ahogy a szemeiből is. Háta ívben hátra feszült, a kezei ökölbe szorultak. Haja kavargott a hirtelen támadt szélben, mintha az egész ház remegett volna. Az ablakok táncoltak a keretben, minden vibrált az eszméletlen hangzavarban. A könyvek leestek a polcokról, a korsó a padlón apró darabokra tört, a víz sztfolyt a padlón, a csillár remegett a plafonon és szakadozva vilódzott. Ben teste megfeszült, szinte teljesen lemerevedett. Arca eltorzult a kíntól, az alakja úgy vibrált, mintha maga is szellem lett volna. A pillanatnyi felismerés késztetett cselekvésre. Benhez ugrottam és elkaptam a karját. Minden erőmmel le akartam feszíteni az ujjait a tőr markolatáról, de ő csak annál erősebben markolta azt. Az arca rémítő lassúsággal fordult felém és olyan halott tekintettel nézett le rám, ami azt sugallata, hogy ha ezt nem hagyom abba, valószínűleg meg fog ölni. Belerugtam a lábába, a nevét sikoltottam, de nem hallhatta Sara hangjától. Cibáltam a karját, a ruháját,végül megpofoztam. Erre elengedte a tőrt. Fellélegeztem és egy lépéssel meghátráltam, hogy kifújhassam magam. Mielőtt még észbe kaphattam volna, Ben elkapta a torkom, ujjai körülzártak és felemelt a levegőbe. Lábaim a padlótól pár centire, a levegőben kalimpáltak. Megragadtam a karját, éreztem, hogy elfogy a levegőm. A hátsó könyvespolcoknak vágott. A lezuhant könyvekre roskadtam. Égő szemekkel néztem fel rá, ahogy felém közeledett. Arca kifejezéstelen maradt, tekintete halott. Két kezem magam elé emeltem, képtelen voltam tovább nézni őt. Lehajolt hozzám, hogy megragadjon. Felrántott a földről, durván megrázott, azután újra elhajított. Újabb könyvek zuhantak mellém és a fejemre. Szédülni keztem. Ben nevét ordibáltam, de tudtam, hogy úgysem megyek vele semmire. Könnyek folytak végig az arcomon, már őrültem fájtak a szemeim. Ben utoljára lehajolt, hogy megfojtson. Megragadta a torkom és felemelt. Elég közel kerültem hozzá, hogy az utlsó esélyemként a legőrültebb dologra szánjam rá magam. Átkaroltam a nyakát és olyan közel húzódtam hozzá, amennyire csak képes voltam. Az utolsó lélegzetemmel az ajkaira tapasztottam a szám, megcsókoltam.

Éreztem, ahogy gyengült a szorítása, de nem éreztem, hogy ő visszacsókol-e. A karjai lehullottak rólam, egyszerre éreztem testének egész súlyát. Képtelen voltam megtartani, a fölre rogytam vele.

Sara sikolya megszakadt, a fénysugarak kialudtak, teste visszazuhant az ágyra és megint mozdulatlanul feküdt. Olyan békésen nézett ki, mint aki csak alszik. Persze nem tudhattam, talán valóban aludt. Ben megtett minden tőle telhetőt, nem tudhattuk, hogy az árnyak elragadják őt, legalábbis azt hittem, a szelemmek ragadták el.

     A tőr kibukott a sebből és a padlóra zuhant. Ben fejét a padlóra engedtem és felhúztam magam az ágy mellé. Sara ruháján ott éktelenkedett a szakadás, de alatta, a bőre sértetlen volt. Megsímogattam az arcát, a sebe helyén új bőr fonódott egybe, és eltűnt minden nyom, ami valaha a hegére emlékeztetné. A mellkasa egyenletesem emelkedett és sűllyedt, már tudtam, hogy jól van. Sikerült megmenteni.

Ben felnyögött, mire a szívem őrült vágtába kezdett. Visszahúzódtam hozzá és megöleltem. Megpróbáltam felültetni, vagy a hátát az ágynak támasztani, de túl nehéznek bizonyult.

A bejárati ajtó hangos csapódással kivágódott és hatalmas, döngő léptek zaja közeledett a nappalin át. Ray belökte a hálószoba ajtaját és elállt a lélegzete. Először Sarara nézett, csak azután látott meg engem, amint a padlón kuporgok. Azonnal megkerülte az ágyat, csak ekkor látta meg Bent is, amint félig a padlón, félig a karjaimban fekszik. Azonnal letérdelt hozzám és átvette tőlem Ben ernyedt testét. Felkapta és átviharzott vele a nappaliba. Utána mentem, amilyen gyorsan csak képes voltam lábra állni.

Ray a barátját a párnák közé nyomta és azonnal takarók alá rejtette. Azonnal átragadt rá is a feszültség. A kezét tördelte, berohant Sara-hoz és az ágya mellé térdelt, addig én az ajtóban álltam és hol őt, hol Bent néztem.

-          Mikor érkezett? – kérdezte Ray, mikor végre lecsillapodott és leült a kanapéra.

-          Előtted nem sokkal. Mikor megérkezett, azonnal lejöttünk.

-          De miért nem várt meg engem? Én segíthettem volna!

-          Az én hibám. Elmondtam neki, hogy Sara meghalt.

Egy percig Ray némán nézett maga elé, kezei az ölében feküdtek. Legalább nem törte szét az ujjait.

-          Nem a te hibád. Te csak jót akartál.

-          És most mégis csak a bajt hoztam.

-          Ne okold magad!

-          Akkor mit tegyek?

-          Csak... Csak maradj veszteg. Úgysem tehetsz semmit!

-          Igazad van.

Átmentem a konyhába, mert képtelen voltam már elviselni a hangulatot. Két haldokló és egy eszét vesztett vámpír társasága nem éppen csábító.

A konyhában kávét főztem és úgy ültem az asztalhoz, hogy jól lássam Bent. Menden olyan íztelen volt. Legnagyobb örömömre Ray is átjött hozzám és letelepedett velem szemben. Az asztal lapját kopogtatta unalmában, az állát a tenyerében nyugtatta. Néha felém pislantott.

-          Milyen volt? – kérdezte végül.

Már annyira vártam a kérdést, hogy meg sem lepődtem rajta, csak éppen majdnem magamra önöttem a kávét ijedtemben.

-          Miről beszélsz?

-          Sara. Milyen volt? Mondott valamit vagy...

-          Ilyesztő volt. Soha többé nem akarok átélni ilyet. Rettenetes volt. Nem tudom fájt-e neki, valószínűleg igen. Nem akarok neked hazudni. Borzasztó volt.

-          Köszönöm, hogy őszinte vagy velem.

-          Megérdemled. Azért ne kívánd, hogy minden részletet elmeséljek. Hidd el, jobb lesz neked is és nekem is.

-          Mi történt Bennel?

Szóra nyitottam a számat, de hang csak nem jött ki rajta. Szinte éreztem, ahogy megcsókolom. Elszorult a torkom és lehajtottam a fejem. Még mindig lüktetett a tarkóm, de már nem szédültem.

-          Úgy értem, hogyan élte túl? Azt tudom mi történt vele.

-          Tudod? Hát elmondanád? Én csak egy őrült szörnyet láttam, aki meg akart ölni. Mégis mi volt ez?!

-          A szellemek szállták meg, vagy ami mégrosszabb, egy démon csapdába esett lelke.

-          Hiszen ez lehetetlen.

-          Nem, nem az. Amikor Sarat megfertőzte a démon a főtéren, egy része a méreggel a szervezetébe juthatott, ezért nem tűnt el a seb. Amíg a démon élt benne, a seb nem gyúgyulhatott. Azzal, hogy a tőr Saraval érintkezett, a démon átjuthatott a tőr használójába, így cserélt testet, mikor az előzőt megunta.... vagy az használhatatlanná vált. Nem tudom hogyan kell legyőzni az ilyen démonokat anélkül, hogy a testnek baja ne essen. A legegyszerűbb megölni mindkettőt, de így azt is elveszítjük, akié a test volt. A másik mód, hogy valahogyan felébresszük a valódi személy lelkét, de az ritkán a jó megoldás. Pláne ha a megszálló meg akar ölni. Hogyan sikerült Bent életben tartanod?

-          Én nem tudom. Egyszerűen összeesett – hazudtam. Nem akartam az orrára kötni minden apró részletet. Így sem értettem, hogy hogyan sikerült őt életben tartani. Attól kezdtem rettegni, hogy a démon talán belém költözött. Ray megmentett a további magyarázkodástól.

-          Néha van úgy, hogy az eredeti test gazdája erősebb a megszállónál. Ekkor a démon lelke valószínűleg elenyészik és valahol másutt kel újra életre. Szellemként természetes, hogy más préda után kutasson. Gondolom a démon eredetileg téged szemelt ki magának.

A kávé lassanként hűlt ki, már nem volt csábító. Inkább le akartam húzni az egészet a WC-n. Rádöbbentem, hogy a démonoknak egyszerű játék engem megtalálni. Bárhogy rámbukkanhatnak, akár úgyis a közelemben lehetnek, hogy a jelenlétükről sem tudok. A közelből vadásznak rám, míg én mitsem sejtve alszok odafenn. Mi lett volna, ha egy éjjel Sara éjfekete szemekkel meredve állt volna az ágyam mellett? Mit tettem volna? Képtelen lettem volna megölni, ahogy Bent is képtelen voltam bántani.

Rádöbbentem, hogy olyan vagyok csupán, mint egy egér egy halom macska szemében. Tanulnom kellett, tanárra volt szükségem.

-          Ray, – kezdtem bele, mielőtt még jobban belegondolhattam volna, hogy mit is teszek. – te tudnál engem tanítani?

Annyira meglepődött, hogy egyszerre szóhoz sem jutott. Egy percig csak nagyokat pislogva nézett rám, azután lassan gonosz vigyor terült szét az arcán.

-          Mire gondolsz?

-          Nézd, nekem szükségem van egy tanárra. Annyira védtelen vagyok a démonokkal szemben és nem várhatom el mindig, hogy ti védjetek meg. Muszáj tanulnom! Muszáj képeznem magam! Most pedig te vagy az egyetlen, aki segíthet nekem. – lopva Benre pillantottam. Szívesebben kérte volna őt erre a feladatra, de perpillanat nem volt rá alkalmas állapotban.

-          Megteszem, amit tudok. Azonban nagyon képzetlen vagy. Ami azt illeti, mindent amire megtanítottak, elfelejtettél.

-          Mennyi időbe fog tellni?

-          Ó, mi mindig tanulunk! Tanál évekbe tellik, míg annyira megtanítalak, amennyit én tudok.

Évek... Elgondolkodva néztem az üres kávésbögrét. A maradék leülepedett a bögre aljára és sűrű  fekete űrként bámult rám. Legszívesebben elbújtam volna benne, hogy soha többé ne találjanak rám. Talán akkor megvédhettem volna mindenkit. Talán ha feladtam volna magam az első szembejövő démonnak, akkor minden sokkal egyszerűbb lenne. Talán megkérhetném őket, hogy egyzerűen öljenek meg, kevés fájdalommal. Akár Rayt is megkérhetném, habár ő ezt nem tenné meg.

Mintha csak megérezte volna, mire gondoltam.

-          Tudod, hogy nincs más választásunk. Tanítani foglak, más megoldás nincs!

-          De ha én feladom magam...

-          Erről nem nyitok vitát! És meg sem öllek meg, soha! Sara miatt, Ben miatt, magad miatt.

-          És te? Ha csak magadra gondolsz? Te is szívesen biztonságban tartanád Sarat. Így mindenkinek könnyebb lenne. Kérlek! Csak egy perc az egész...

-          Nem. Nem foglak bántani, akárhogy kérj rá. Magam miatt sem. Elizabeth, te fontos vagy. Ne légy önző, gondolj ránk is!

-          Azt teszem. Mindig másokra gondolok és sosem azt tartom szem előtt, amire nekem van szükségem. Egyszer dönthetnék végre a saját javamra is.

-          De az az idő nem most van. Nekünk itt van rád szükségünk. Ne mond, hogy hiába mentettük meg az életed, és Sara hiába halt meg. Ben is majdnem belepusztult ebbe, ne okozz csalódást. Nagyon kérlek!

-          Én csak békét szeretnék.

-          Tudom. Én is.

Nem tudtam, mit mondhatnék még. Nem volt mit mondanom. Felálltam, a többi mosatlan közé tettem a bögrét is és a nappaliba mentem. Megálltam a kanapé előtt és lenéztem Ben-re. Könnyek gyűltek a szemem sarkában, de nem akartam sírni. Már fájt tőle a szemem. Viszont képtelen voltam az ő arcát nézni, hogy közben tudtam, talán a démon még mindig benne van és legbelül lassan megöli.

Felrohantam a lépcsőn és a párnámba temetkeztem. Nem zokogtam, már képtelen voltam rá. Nem is akartam. A törölköző még az ágyon hevert. Érte nyúltam és átvittem a fürdőszobában. Egy pillanatra megálltam a tükör előtt. Valamivel rosszabbul festettem, mint reggel, pedig ez már nagy szó.

Lent hallottam amint Ray beszél Sarahoz. Énekel neki valami számomra ismeretlen nyelven és bíztatja, hogy legyen erős, nemsokára minden helyre jön. Nem tudtam biztosan, hogy felébred-e. Valószínűtlennek tartottam. Becsuktam a szobám ablakát és az ágyra dőltem. Már meg sem lepődtem, mikor szédülni kezdtem és eluralkodott rajtam a hányinger.