Horizont

16. fejezet

A farkasszörny egy erdei csapáson haladt valamiféle szimatot követve. Az ágak az arcát marták, de nem mutatta ki a fájdalmát. A testvére halála éppen belülről marcangolta. Megfogadta, hogy megöli azt a dögöt, aki ezt tette az ő féltestvérével. Jó kiképzést kapott nyomkövetésből és az agyarait is tudja használni, még ha kisebbek is, mint a többieknek.

Négykézlábra ereszkedve kerülgette az alacsony ágakat. Mikor a fák ritkásabbá váltak, megjelent egy rét képe. A Hold magasan járhatott már, késő éjjel volt, a felhők azonban elatakrtak mindent. A hó csak nem akart elállni, a démon már túl hidegnek érezte a levegőt. Fülei majd’ lefagytak, de neki még jelentést kellett tennie az éjjel.

A mester már várt rá a rét szélén. Egy árnyékba húzódott, a köntösét elől szorosan összefogta, ő is inkább a fűtött nagytermekhez szokott.

     Mikor odaért a mester elé, a démon felegyenesedett, hogy meghajolhasson. Két mellső lába haszontalanul lógott maga mellett, gyűlölte ezt az alakot. Jobban szeretett farkasként futni, de megkövetelték tőle ezt az undorító emberi tartást. Felszegte hát a fejét és a mester sötét arcába nézett.

-          Merre jártál? – suttogott halkan a mester. Egészen barátságos volt a hangja, de a démon tudta, ez inkább csak bajt jelent.

Ha a mester ideges volt, sokat rikácsolt, ha pedig túlzottan nyugodt... nos akkor a rossz hírekért halál várt a hírhozóra.

-          A háznál, mester – a megszólítást most sem felejtette le, hál’ Isten. Ilyen kedvében a mester még ezért is a fejét vetetné.

-          Nos? Van valami mondanivalód számomra?

-          A fiú felébredt, mester. Vadászni volt, de már visszatért. A lánnyal van.

-          Azzal akit a Lélekhordozó választott utódjául?

-          Igen, mester.

-          Pompás. És mi van a másik kettővel?

-          A fiút láttam, a lány még nem ébredt fel.

-          Van még néhány napunk. Várakozzunk hát csendben, míg mindenki ideér. Had élvezzék az új esztendő első napját, azután már úgyis mindegy lesz. Ha a fiú beleszeretett a lányba, így csak mégnagyobb örömömet lelem majd a halálukban – kacagott a mester, mint valami károgó keselyű.

A démon is elvigyorodott, agyarait már jócskán hó fedte. A mester mintha csak taszította volna magától a havat, az ő köntöse érintetlen maradt.

-          Köszönöm, hogy te mindig ilyen hű voltál hozzám, barátom. Hallottam a hírt a testvéredről. Részvétem. Most pedig menj, aludj, vagy tégy amit akarsz. Ma már nem rendelkezem veled.

A farkasszörny meghajolt és megint négylábra ereszkedett. Kényelmesebb volt ez így. A mestere visszahúzódott a fák közé és alakját elnyelték az árnyak. A démon gondolatai kezdtek túl ködössé válni, ahogy egyre messzebb került a réttől.

Ben az ablak párkányán ült és a lábát lógatta. Amikor hallotta, hogy felébredtem, megfordult és vidáman mosolygott. Leugrott, hogy üdvözöljön, de mikor meglátta az arcom, leolvadt a mosolya.

-          Mi a baj?

-          Csak egy rossz álom.

-          Ezen sajnos nem segíthetek, de van egy meglepetésem. Tulajdonképpen nem az enyém, de engem ért a megtiszteltetés, hogy odavezethetlek.

-          Nem vagyok meglepetéses kedvemben.

-          Pedig ennek mindenképpen örülni fogsz. Gyere! – azzal már kézen is ragadott és maga után húzott a folyosóra.

Levonszolt a lépcsőn, odalent pedig hangokat hallottam. Ray beszélt egyfolytában, hangosan ecsetelte az elmúlt napok eseményeit. Talán vendégünk érkezett. Ben rámmosolygott, de én értetlenül néztem rá. Talán Ray megbolondult? Ez mitől lenne olyan nagy ajándék? Ben maga után vont a nappaliba, ahol végre megpillantottam Ray-t és a másik alakot. Először azonnal a barna hajzuhatagot láttam meg, azután pedig az ismerős ruhát. Felismertem ezt a tartást, ezt a csendes nyuglmat, mikor Sara a barátját hallgatja. Én már nem voltam ilyen türelmes. Kiszakítottam magam Ben karjaiból és a lány felé szaladtam.

-          Sara te élsz! – kiáltottam vigyorogva.

Barátnőm meglepetten pillantott fel, azután ő is vigyorba tört ki. Felpattant és megölelt, ahogy elkaptam a nyakát. Belekapszkodtam és olyan szorosan tartottam, hogy attól féltem egy pillanatra, hogy kiszorítom belőle az összes levegőt. Annyira jó volt őt megölelni, mintha egy rokon jött volna haza látogatóba, akit már hosszú évek óta nem láttál. Az öröm könnyei szöktek a szemembe.

-          Gvean, mindent sajnálok – suttogta.

-          Sara, te tudod a legjobban, hogy a nevem Elizabeth.

Sara meglepődve kissé eltolt magától. Félve nézett rám, de én csak elnézően mosolyogtam. Ő is szégyenkezve megengedett magának egy halvány mosolyt, mielőtt még kitörtek volna az ő könnyei is. Igazán kényelmetlenül éreztem magam ott a fiúk előtt. Engem például az utóbbi napokban majdnem csak sírni láttak, szóval jó lett volna már egy kis öröm is.

-          Sajnálom.

-          Ne sajnáld. Meg kell értenem, hogy miért tetted. Egy jó barátnak ez a kötelessége, hogy megvédje a másikat. Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni.

-          Hiszen te mentetted meg Ben-t – nevetett.

-          Miről beszél? – kapcsolódott be a beszélgetésbe az említett is.

-          Semmiről – néztem szigorúan barátnőmre, aki beleharapott a szájába.

-          Azt hiszem Ray egy kissé kiszínezte a történetet, de azt hiszem, nagyjából mindent tudok a történtekről, mióta elvesztettem az eszméletem. – Benre nézett és finoman biccentett. – Rég nem találkoztunk farkas.

-          Ahogy mondod, de mint látod, nem vagyok farkas.

-          Tévedtem volna? Sajnálom.

Annyira megdöbbentem, hogy meg sem tudtam szólalni. Mi volt ez a hűvös köszöntés? Mióta ismerték ők egymást? Ray próbálta megmenteni a helyzetet, Sara mellé lépett és finoman visszahúzta a kanapéra. Gyorsan mellé ültem, és próbáltam valamiféle beszélgetést kezdeményezni. Ray Bennel foglalkozott. Megkérdezte, milyen volt a vadászat, miért nem jött le aludni és még egy csomó mást.

Ahogy a karácsonyfán megállt egy pillanatra a tekintetem, eszembe jutott egy kérdés, amit már Raynek is fel szerettem volna tenni, de féltem a választól.

-          Sara – szóltam halkan, hogy csak ő hallja. Nem akartam megzavarni a fiúkat. Felém fordult. Kissé zavartan néztem rá, de folytattam – Mikor is lesz a városban valamilyen buli?

Félrehajtott fejjel nézett rám.

-          Erről honnan tudsz?

Vállat vontam.

Ben hirtelen fordult felénk, úgy látszik mégsem voltam elég halk. Felélénkülve kapott a témánkon, mintha ki szeretne bújni Ray kérdései alól.

-          Miről beszéltek?

-          Liz az újévi buli után érdeklődik, amit a városban tartanak – válaszolt Sara vontatottan.

-          Tényleg?! Ray, jössz, ugye? – visszafordult Ben a rácsimpaszkodó fiúhoz.

-          Persze! Ki nem hagynám. A sok kaja és a jó zene és persze a társaság – azaz te – mindent megér. Jössz? Persze!

-          Igen. A te partnered Sara, igaz?

-          Ki más? Már ha addigra elég jól fogod érezni magad… - ez olyan félig kérdésnek, félig kijelentésnek hangzott. Ray választ várt, de a lány csak bólintott.

Ray felém pillantott. Ben szintén. Sara pedig követte a tekintetüket. Útáltam a középpontban lenni. Pont, mintha három pár reflektor fénye szegeződött volna rám. Felemeltem a fejem.

-          Miért néz mindenki rám?

-          Jössz? – kérdezte Ben.

Gondolatban valami elég csúnyát vágtam a fejéhez. Elvigyorodott. Most fordult meg először a fejemben az a gondolat, hogy talán ő is gondolatolvasó, bár ezt már feltételeztem Rayről is.

-          Azt hiszem nincs választásom – szúrtam oda neki, jól kihangsúlyozva minden szót. Reméltem, ért belőle. Tudtam, hogy értett.

-          Remek! – lelkendezett Sara. – Miért nem megyünk lányos és fiús párba? Ti ketten, meg mi ketten? – magához húzott.

Kezdtem magam egy bábúnak érezni.

-          És a csókpartner? – kérdezett nevetve Ray.

-          Milyen csókpartner? – egyenesen Benre néztem. Tőle vártam magyarázatott, senki mástól.

-          A visszaszámláláskor, pontban éjfélkor meg kell csókolni a partnerünket – mondta Ray széles vigyorral az arcán, rámvillantva hegyes fogait.

 Nem tőle akartam hallani, de Ben meg sem szólalt.

-          Bocs, Sara, de akkor nem megyek veled.

Láttam, ahogy oldalról szúrós pillantást vetett rám, de nem kommentárolt.

-          Vannak, akiknek nem szokott párja lenni? – kérdeztem reménykedve.

-          Persze. Ez alap. Mindig vannak. Ők a Lúzerek.

-          Remek. Akkor én beállok közéjük.

-          Megyek veled –ajánlotta fel Ben.

Ray és Sara meg sem próbálták elrejteni a tekintetüket, melyet rajtam és Benen jártattak felváltva. Nemár...

-          Na akkor, ha mindent megbeszéltünk, már csak egy dolog maradt. Én jövök értetek majd, pontban nyolcok. Oké? Ja, és ebben az évben eltekinthetünk a csóktól, ha gondolod– ezt nekem szánta.

Engem viszont nem ez, hanem az előző mondata gondolkodtatott el. Honnan van Bennek kocsija, vagy egyáltalán ennyi pénze?

-          Az útnál? – Ray látszólag még marasztalta volna a haverját, érezte, hogy menni készül.

-          Az útnál – Ben elmosolyodott. – Nekem mennem kell, mert vár a reggelim, de valamelyik nap még benézek. Liz, neked tartozom még egy ajándékkal.

Már kint is volt. Ray még beszélt vele pár szót a bejárati ajtóig az öltözékükről, de nem volt hosszas beszélgetés. Csak néhány kérdés és egy “igen”, vagy “nem” válasz.

Sara nem óhajtott velem beszélni, a konyhába ment és a szokásos kávéját kezdte készíteni. Látszott rajat, hogy még nem jött teljesen rendbe. Olyan furcsa volt őt nézni, ahogy munkálkodik valamin. Pár napja még tehetetlenül feküdt az ágyában és nyöszörgött. Egy napja még halott volt. A tőrre gondoltam, arra, hogy egy biztonságos helyet kellene neki keresni. Mikor Ray visszatért, ezt az ötletet vele is megosztottam. Igazából arra gondoltam, hogy valami búvóhelyre kellene elrejtenünk, elvégre fontos és túlzottan értékes tárgy volt. Nem mertem megkérdezni barátnőmet, hogy honnan szerezte.

-          Kezdesz úgy gondolkodni, mint egy Lélekhordozó – nevetett Ray. Számára ez csak egy szó volt, nem járt különösebben ranggal, de most mégis olyan hátborzongatóan hangzott. – Igen, ez valóban egy ritka és értékes tárgy. Már elrejtettem a kíváncsi szemek elől. Előbb gondolkodom, mint azt hinnéd. Én sem örülök, hogy ez a fegyver a birtokomban van. Szerintem senki sem örülne neki. Egy másik kérdés. Megtudhatnám, hogy milyen ajándékkal tartozik neked a barátom?

-          Nem tartozik rád. Pontosan még én sem tudom, de ha megkapom, ígérem, te láthatod először.

-          És ha olyasmi, amit job, ha nem látok? – vigyorgott.

-          Tudod, hogy most szeretnélek megölni?

-          Te mindig szeretnél engem megölni. Ez nem újdonság.

-          De most nagyon közel vgayok hozzá, hogy tényleg megtegyem.

Nem szólt semmit, csak gonoszul vigyorgott. Átment Sarahoz a konyhába és elvett egy almát, majd helyet foglalt az asztalnál. Utána mentem. Nem volt kedvem beszélni, sem enni, pedig az imént még éhes voltam. Egy alma nekem is jól lött volna, de lusta voltam elmenni érte. Ray hirtelen odadobott egyet nekem. Még épp idejében elkaptam, mielőtt a fejemnek ütközött volna.

-          Első szabály, minidg légy éber!

-          Milyen első szabály? – értetlenkedtem.

-          Kezdelek tanítani.

-          Pompás – morogtam magamnak.

-          Tanítod? – nézett ránk Sara egy bögre fölött. – Mi az, hogy tanítod? Mégis mire?

-          Te is tudod, hogy szüksége van az alapokra, legalább csak annyira, hogy meg tudja magát védeni. Nem lehetünk mindig mellette.

-          Régen egész jó voltál. Túl jó – mosolygott rám és a konyhapultnak támaszkodott.

-          Hát az régen volt.

-          Valamire biztosan emlékszel. Ha nem, mjad segítünk. Ketten majd kihozunk belőled valamit.

-          Ketten? Nem, nem! Te csak szépen figyelsz minket! Nem vagy olyan állapotban, hogy segíthess nekem.

-          Ne parancsolgass!

Fájni kezdett a fejem, pedig még korán reggel volt. Rájöttem, hogy tulajdonképpen alig aludtam az éjjel. A rémálom megint olyan valóságos volt, mint előtte a másik kettő. Kezdtem félni egy kicsit. Aztuán rájöttem, hogy mióta rémálmok gyötörtek, éjjelenként nem hallom a dalt, pedig már kezdtem hozzászokni. Nem tudtam, mi történhetett. Szerettem azt a dalt, mintha régről hozzám tartozott volna. Olyan érzés volt, mintha egy kicsit a régi önmagam lehettem volna.