Horizont

5. fejezet

A kanapén feküdtem amit Sara kinevezett az ágyamnak mivel nem volt jobb ötletünk. Az emeleten egyetlen kis szoba húzta meg magát, és itt is csak egyetlen ágy volt. Vendégszoba híjján itt kötöttünk ki és a kanapé még mindig kényelmesebbnek tűnt mint a földön aludni egy régi hálózsákban.

Szóval éppen a kanapén feküdtem, de sehogyan sem akart álom jönni a szememre. Fáradtan forgolódtam és nem egyszer majdnem le is zuhantam. Sara már méllyen aludt, csak az egyenletes szuszogást hallottam a sötétben, meg a saját szívverésemet.

Lélekhordozók meg angyalok jártak a fejemben és akárhányszor csak lehunytam a szemem, rengeteg kép villant fel előttem mint egy rossz rémálom. Démonokat és vörösen izzó szempárokat láttam. Fekete, remegő körvonalú alakokat, amint kivont karddal a kezükben kaszabolják a láthatatlan ellenséget. Azután megcsonkított testek lebegtem előttem és akkor eldöntöttem, hogy inkább meg sem próbálok elaludni.

Félig nyitott szemekkel meredtem a töksötét plafonra és próbáltam kiverni minden gondolatot a fejemből. Lenéztem a kezemre, és kissé meghökkenve láttam, hogy a kézfejemen mint egy tetoválás, ott van egy négy ágú csillag. Halvány kéken derengett fel a fénye. Ahogy felemeltem a kezem a fény felerősödött és úgy kezdett lüktetni mintha csak önálló életre kelt volna. Elszorult a torkom. Úgy éreztem mintha a jel lenne a hibás mindenért ami történt, olyan volt mintha megbéllyegeztek volna. Azt hittem a jel nélkül talán még van esélyem valamiféle kiútra, de ahogy a csillagot néztem rájöttem, hogy már nincs mit tenni. A jel elvette tőlem a lehetőséget, hogy kiszabaduljak ebből az őrületből és rákényszerített, hogy fogadjam el mindazt amit az este fojamán hallottam. Léteznek mindenféle szörnyek meg angyalok, meg, hogy... hogy elveszítettem mindent, mert az avgyok, aki.

-          Az vagyok, aki – suttogtam magam elé.

-          Nem tudsz aludni? – hallottam Sara hangját valahonnan a sötétből.

Megpróbáltam felé fordítani a fejejm,  közben a paplan alá rejtettem a kezem, hogy ne vegye észre a halványan derengő fényt.

-          Nem igazán – vallottam be némi szünet után.

-          Én sem.

-          Azt hittem alszol – szóltam döbbentem mire Sara halkan felnevetett.

-          Csak próbáltam, de azután feladtam. Valahogy ma képtelen vagyok nyugodt maradni. Tele van a fejem a gondolataimmal.

-          Valahogy én is így vagyok vele.

Csend lett. Hallottam ahogyan Sara felül az ágyán és lábával a papucs után kutat a földön. Azután ügyetlenül felállt és elcsoszogott a túloldali asztalhoz, hogy felkapcsolja a kislámpát. Sárgás fény járta körbe a szobát, éppen csak annyi, hogy közelekedi lehessen a bútorok között.

Nem igazán volt nagy szoba, de annál több dolgot zsúfoltak be ide. Az ajtótól jobbra egy hatalmas könyvespolc takarta a kopott lila falakat, az ablak alatt állt Sara ágya. Mellette a másik falon egy szekrény és a kanapé amin éppen elterpeszkedtem. A túloldalon az asztal tele volt halmozva papírokkal és alig látszott ki rajta a régi típusú számítógép néhány tartozéka. Itt állt a láma. A fény megvilágította Sarat akinek hosszúra nőtt árnyéka végigsöpört a falakon ahogy felém közeledett. Leült elém a földre és így a szemünk egy magasságba került. Hosszú haját összefonta éjszakára, most a fonattal babrált.

-          Láttam a kezed – szólt halkan egy kis idő után. – Az én karomon is van.

Felhúzta a pizsamafelsőjét a jobb karján és megbutatta a zöldes fénnyel égő négy ágú csillag-jelet, ami kicsivel a könyöke alatt húzódott meg. Olyan volt, mintha egy zöld seb lenne ami foszforeszkálna, a bőr lüktetett és érezni lehetett a melegséget a közelben. Megborzongtam. Sara visszahúzta a felsőt eltakarva ezzel a jelet, de csak most vettem észre, hogy az még a ruhán it átlástszott. Gyér fény világított át a ruha szövetén és furcsa foltot festett az anyagra.

-          Miért zöld? – kérdeztem undorodva és visszadőltem a párnák közé. – Olyan mintha valmi fertőzött hús lenne.

-          Köszönöm! Nem ezért mutattam meg, hogy aztán kiröhöghess vele! – hallottam rajta, hogy valóban egészen megsértődött.

-          Sajnálom, nem úgy gondoltam. Amúgy meg nem nevettem. Csak... Nekem a kézfejemen van és kék, mint a lángok amiket a főtéren gyújtottam.

-          Pontosan. Gondolom a kedvenc színed a kék, vagy valami hasonló. A tűz olyan lánggal ég amilyet a legjobban szeretnél, de általában a kezdőknek csak símán a kedvenc színében ég. Én is csak így használom, így legalább nem kell rá koncentrálni, de persze változtathatnám sárgára vagy lilára, de szeretem a zöldet.

-          A jel ezek szerint olyan színű amilyen a láng is, igaz?

-          Pontosan.

-          És mi határozza meg, hogy hol lesz ez a jel? Mármint neked az alkarodon van, de nekem egészen a kézfejemen. Nem éppen ilyen látványos tetkót kívántam magamnak.

-          Nem is emlékszel, hogy valaha kívántál-e tetkót.

-          Van benne valami.

-          Amúgy pedig a jel ott marad ahol először használtál tüzet vagy bármilyen más elemet.

-          Azt mondod, ha nem gyújtottam volna meg a kezem akkor nem is lenne rajtam ez a...? Azt mondod más elemeket?!

-          Igen. Mint víz, levegő, föld.

-          Tudom mik az elemek, de... Mást is tudunk használni?

-          Mi csak a levegőt tudjuk irányítani, de mivel már kitagadtak bennünket odafentről, - egy pillanatra elhalgatott és hosszan beszívta a levegőt. – nem vagyok benne biztos. A tűz, az már más. A száműzéssel egyfajta átok került ránk, és hát a tűz elég félelmetes, szóval a lényeg, hogy ez általában az átok része. Persze nem mindenki képes használni is, vagy egyszerűen nem merik. Szerintem jó buli – hallottam ahogy elvigyorodott, de nem néztem rá. - szóval én egyszer lehorzsoltam a könyököm és kigyulladt a karom, te pedig a kezeddel védted magad és így lobbantottad lángra. Ezért van ott, ahol.

Nem szóltam semmit. Megint a kezem néztem és a furcsán fénylő jelet. Akár egy heg, ami örökre ott marad, gondoltam szomorúan és összeszorult a gyomrom amikor Sara-ra néztem. Ő is a saját csillag alakú hegét nézte és olyan kifejezés jelent meg az arcán, mint mikor az ember visszagondolt egy évekkel ezelőtti emlékre, ami kedves volt számára.

Mintha csak megérzte volna, hogy őt nézem. Felemelte a fejét a tekintete megállapodott az arcomon. Elmosolyodott.

-          A csillag négy szára egy-egy égtájat jelképez és mindegyik égtájhoz egy elem kötődik. Most jut eszembe! – csapott hiretelen a homlokára mitől én hátrahőköltem.

Felugrott és a könyvespolc felé igyekezett, közben félrerugott egy-két könyvet az útból amik hangos puffanással érkezted a földre fél méterrel arrébb. Sara egészen felnyúlt a legfelső polcig és elkezdett keresni valamit a vaskos kötetek között. Végül kivett egy ilyesztőan vastag könyvet és mikor visszaült elém, a kezembe nyomta.

-          Erre talán szükséged lesz. Ebben megtalálod a kérseidre a válaszokat. Azthiszem – tette hozzá bizonytalanul de azután csak azt nézte, ahogyan óvatosan forgattam a kötetet a kezeim között.

Gyönyörű volt. A borítót bőrbe bújtatták amibe egyenesen belevésték a címet. A gyér fényben a betűk aranynak tűntek és egy számomra ismeretlen szót alkottak. Mintha latinul lett volna.

-          Mit jelent? A cím?

-          Fogalmam sincs – vallotta be nevetve. – Ez egy olyan ősi angyal nyelven íródott amit nem volt alkalmam jobban tanulmányozni.

Kinyitottam a könyvet ami némi port kavart. Gondolom, évek óta nem nyitotta ki senki. Az első oldal teljesen üres volt, a következőn ugyanolyan ismeretlen szavakkal írtak fel valamit. Rémületemre a következő oldalakon is hasonló volt az írás. Értetlenül meredtem a lapokra mintha legalábbis értenem kellett volna a szövegből valamit.

-          Sara, ugye tudod, hogy ebben minden ugyanazon a nyelven van?

-          Ó persze! Majd’ el felejtettem ezt is. Csak koncentrálj egy kicsit és mindjárt olvashatóvá fog válni. Az egész könyv ilyen. Több dolgot is tanulhatsz egyszerre és higgy nekem, örülni fogsz még ennek.

-          Persze. Azért kössz – tettem hozzá gyorsan, mikor láttam, hogy elhúzza a száját. – Azt hiszem tényleg nagy szükségem lesz most rá. Mit fogunk csinálni?

-          Hogy gondolod? – nézett rám meglepve.

-          Mármint, mit fogunk most csinálni. Persze reggel felkelünk, kajálunk meg minden, de azok kívül? Várjuk a démonokat, amíg ránk nem találnak vagy haditervet készítünk?

-          Nem igazán akarom, hogy ránk találjanak és ennek amúgy is kicsi az esélye. Nincsenek minden ház sarkában. Viszont nincs sok kedvem felkeresni őket, az olyan mintha fejjel előre mennél a halálnak. Nem, azt hiszem beíratkozunk a suliba.

-          Suliba?

-          Persze. Borzasztó jó hely! – nevetett és hanyatt dőlt a szőnyegen. Felhúzta a lábát és halkan dobolt a térdén, hogy elfoglalja magát valamivel. – Ha nem akarjuk felhívni rád a figyelmet, be kell ileszkedned. Ami azza is jár, hogy iskolába mész, tanulsz, és talán még munkát is szerezhetek neked. Egy büfében dolgozom nem messze innen, de nem sok a lóvé amit fieztnek, és arra gondoltam talán te is besegíthetnél a családi kasszába.

-          Szóval munkára fogsz.

-          Kell a változatosság, és addig is szem előtt leszel – kacsintott vidáman, mikor lenéztem rá.

-          Miért? Nem bízol bennem?

-          Erről szó sincs. Inkább féltelek. Tudom azt mondtam, nincsenek démonok mindenhol, de az nem azt jelenti, hogy egyáltalán fel sem bukkanhatnak. A könyv – bökött a hüvelykújával a kötetre amivel még mindig nyitva egyensúlyoztam a lábaimon. – segíhet, hogy megtanulj pár alap védekezést vagy valami hasonló. Egy erősebb démon ellen nem akarok egyedül harcolni.

-          Pesze, oké. Szóval suli, munka és egy kis bűvészkedés.

-          Inkább ne használd rá a bűvészkedés szót, mert nem az. Ez olyan, mintha az életeddel játszanál. Csak azt kérem, egy kicsit komolyabban állj hozzá ehhez az egészhez, és ha már itt tartunk, jó lenne, ha ma este még megpróbálnánk egy kicsit aludni. Holnap megkérdezem a főnököt. Talán tud neked is helyet találni a büfében – megint kacsintott, azután felállt és kinyújtóztatta a kezeit.

Olyan alacsonyan volt a plafon, hogy így majdnem elérte azt.

Lustán elcsoszogott az asztalig, majd lekapcsolta a lámpát. Még hallottam amint visszamászott az ágyba és magára húzta a takarót, azután teljes csend lett. Még a lélegzését sem hallottam. Halkan letettem a könyvet a földre magam mellé és visszacsúsztam a párnák közé. Lehunytam a szemem és megkönnybülve láttam a feketeséget magam körül. Nem villantak be vértől vöröslő képek, sem torz angyal pofák vagy vicsorgó démonfejek. Csak a vaksötét terpeszkedett szét a szobában és én egy pillanatra boldog voltam, mert tudtam, hogy Sara közel hozzám békésen fekszik és nem aggódik a másnap miatt. Talán nekem sem kellett volna.

Az álom rövid volt, de a hely ahol jártam, annál ismerősebb. A körvonalak ködbe vesztek és csak egy foltot láttam az egészből, de olyan érzés kerített hatalmába, mintha már jártam volna ott. Túl puha füvön lépkedtem és egy halk, könnyű hangot hallottam. Valaki énekelt, de ez az ének egyszerre volt fájdalmas suttogás és édes altatódal. Éreztem ahogyan a fű végigsimít a talpamon, közben éreztem a kényelmetlen matracokat is magam alatt. Végül már csak a kanapé maradt.

Reggelre a takarók a földön pihentek egy zavaros egyvelegként. Fáradtan, mint aki alig aludt, felkeltem és a ruhám után tapogatóztam, de nem találtam sehol a közelben. Erős fény áradt már a szobába, mégsem láttam túl sokat. Lépteket hallottam a lépcső felől azután Sara tűnt fel egy vastag pólóban és egy farmerben. Épp csak egy pillantást vetett rám, azonnal a szekrényhez lépett. Kipakolt pár dolgot az ágyára  majd egy perccel később egy feketer póló és hasonló pulcsi landolt a kanapaé előtt, egy farmer pedig a fejemen.

-          Bocs! – kiáltott Sara de hallottam, hogy roppant jól szórakozik. – Remélem a te méreted. Egy mérettel kisebb az enyémnél, tavaly kinőttem, szóval lehet a tiéd, feltéve ha tényleg passzol rád.

Megvárta amíg felöltöztem azután elismerően mormogott valamit, végül pedig egy szobapapucsra mutatott és lerángatott a konyhába ahol már várt ránk két gőzölgő bögre. Még mielőtt leültem volna, Sara már beszélni is kezdett.  Ecsetelte a napi tennivalókat, beszámolt néhány jelentéktelen hírről majd végre belekortyolt a teájába amivel egy kicsit engem is hagyott szóhoz jutni.

-          Szóval akkor ma mész dolgozni? Elmehetek veled?

-          Nem hinném, hogy jó ötlet lenne. Majd ha már biztos állást kaptál. Különben is, nem kellene izgulnod, csak egy délután. Egy üres délután, én a helyedben kihasználnám. Sokan álmodnak ilyesmiről.

-          Persze, de nem olyanok akiket démonok üldöznek.

-          Látom, nem fogsz erről leszállni egy darabig. Pedig jobban tennéd. Egy kicsit idegesítő ha állandóan csak erről beszélsz. Vegyél példát rólam. Próbáltam közölni veled a híreket, elmondtam mit fogok ma csinálni, próbállak beavatni a mindennapjaimba.

-          Mesélnem kéne a saját mindennapjaimról? Aról, hogyan töltöttem a napjaimat abban a lepukkant városban? Mégis miről kéne beszélnem, ellentétben veled, én semmire sem emlékszem abból az életemből amiről talán még mesélhetnék is.

Sara nem nézett rám. Oldalra pillantva láttam, hogy remegett a keze. Talán messzire mentem, talán megbánottam. Elszégyeltem magam. Elvégre nem ő tehetett erről az egészről, csak ő volt az egyetlen akin kitölthettem a dühöm és nem is pazaroltam az enegriám arra, hogy visszafogjam magam.

-          Sajnálom, én nem...

-          Tudom. Nem hibáztatlak. Borzalmas lehet, én pedig csak a munkámról meg a hülyeségeimről tudok beszélni.

-          Nem. Egyáltalán nem! Nem akartam ezeket mondani, csak dühös vagyok.

-          Rám?

-          Nem, dehogy! Erre az egészre ahogyan alakult, magamra, mert képtelen vagyok bármit is tenni ellene, a démonokra, mert nem hagynak békén. Mindenki másra haragszom rajtad kívül!

Csendesen mosolygott, de a délelőtt hátralevő részében nem sokat szóltunk egymáshoz. Én leginkább fent voltam és igyekeztem koncentrálni, hátha végre tényleg el tudom majd olvasni a könyvet. Sara lent volt, telefonokat intézett, kávét főzött, pizzát rendelt, lerendezte a postát és az aznapi újságot, amit mindig kihoztak még kora reggel. Végül pedig elkészült, felvett egy piros köpenyt aminek az elején rikító kék felirat díszelgett ami a büfé nevéből állt, mellé pedig egy körvonalakból összeálló hamburgert varrtak. Nekem inkább volt szemfájdító, mint magával ragadó. Sara amikor meglátta az arcomat, még ő sem bírta ki, hogy ne nevesse el magát.

-          Látod, ezért is használok kontaklencsét!

-          Persze, és egyéb dolgokért – kimondtam még mielőtt visszafoghattam volna magam. – Na oké, jó munkát!

-          Kössz. Jó délutánt! Ja, és ne csinálj semmi butaságot! Vigyázz a házra, míg haza nem érek. Talán este még beugrom az igazgatóhoz, hátha elintézhetem még a sulit is.

-          Oké, csak menj, nehogy elkéss!

A kapuból még intett egyet, de azután eltűnt a következő ház mögött. Tehát teljesen egyedül maradtam a házban, egy doboz pizzával és némi kávéval. Nem is tudtam mit is csinálhatnék a rengeteg időmmel. Arra emlékszem a délutánból, ahogyan Sara ágyán hasalva lapozgattam a könyvet az Anygalok nyelvével és mintha néha még valami értelmeset is találtam volna benne. Végül a hátsó verandán kötöttem ki egy hintaszékben. A ház mögött egy tenyérnyi erdő terült el a maga apró, de annál gyönyörűbb formájában. Kint eszegettem egy pizzát miközben lassan lement a nap és nekem akaratlanul is az iskola jutott eszembe meg Sara, amint az igazgató házát kereste egy kivilágított utcában. Milyen lesz majd emberek kövé menni? Attól féltem, képtelen leszek normálisan viselkedni és azonnal kiszúrják, hogy valami nem okés velem.

Az erdő felől neszezést hallottam és ösztönösen összehúztam magam körül a takarót amit a nappaliból kihoztam egy pár órája. Pont olyan színe volt mint az erdőnek. Sárga és piros, meg sötétbarna, mint egy napraforgó, de most mindebből semmit sem láttam. Az éjszaka könyörtelenül elsötétített mindet. A hangok azonban inkább csak erősebbek lettek. Gallyak ropogását hallottam és biztos voltam benne, hogy valaki jár az erdőben. Megfordult a fejemben, hogy talán be kellett volna mennem vagy kint elbújnom valahol egy bokor mögött, de nem mozdultam. Az erdő felé meresztettem a szemem hátha meglátok valamit. Egy nagyobb árnyék suhant végig a füvön és egészen közel hozzám felmordult valami. Jeges rémület lett rajtam urrá. Elhaó lélegzetem még egy utolsó párafelhőt rajzolt a hideg éjszakai levegőbe, mielőtt közvetlenül valam szemben két szempár villant fel. Két sárga szem ragyogott akár a száraz borostyánlevél, és mind a kettő engem figyelt. Volt valami furcsa ebben a tekintetben és nem csak az, hogy túl alacsony volt, mintha egy gyerekhez tartozna. Kísértetiesen értelmes tekintet volt és túl hideg, még az éjszakához képest is. Azt hittem, talán csak túlreagálom a helyzetet, de be kell vallanaom, borzalmasan féltem. A vérem ezerrel száguldozott ahogyan a szívem is túlzott gyorsasággal dörömbölt a bordák alkota börtönében, mintha csak veszélyre figyelmeztetett volna. Minden izmom megfeszült és azt sikoltotta az agyam, hogy ugorjak el és meneküljek el, mégsem mozdultam.

Az alak közelebb jött, kilépett a fa takarásából és az éjszaka gyér fényei egy sötét bundát, négy erső, izmos lábat és egy vöröses, vicsorgó róka pofáját világítottak meg. Az állat könnyed, szinte hangtalan léptekkel jött felém és megállt az első jépcsőfokon. Gondolkodva nézett maga elé majd hirtelen felpillantott rám, mintha csak megrémült volna. Hegyezte a fülét akárcsak ha vadászott volna, de a zsákmány már nem volt messze. Inkább egy farkasra hasonlított, túlzottan is nagy testével, és az elővillanó fogakkal. Alig egy vagy talán két méterre voltam csak tőle és mégsem akartam elmenekülni. A róka rámvicsorgott és felhúzta a pofáját, hogy kivillantsa hófehét, lehetetlenül nagy fogait. Beleszimatolt a levegőbe és még egy lépéssel közelebb jött. Megremegtem és félig előre dőltem mire ő megmerevedett. Kósza szél süvöltött a ház mögött és egyszerre borzalmasan fázni kezdtem a takaró alatt. A sárga szempár rám szegeződött és mintha csak a szél söpört volna ki mindet a tekintetéből, úgy nézett rám, mint mikor az ember egy régi kedves ismerősét pillantja meg.

Az utca csendjét hangok verték fel ahogyan valaki sietős léptekkel végigtopogott a köveken. Átfutott rajtam a gondoltam, talán Sara mégsem ment be az igazgatóhoz. Az állat meghátrált és oldalra billent fejjel nézte végig amint remegve felállok és szorosan az ajtóhoz húzódom. Végül a valami felüvöltött és megfordult. Két ugrással már el is tűnt az erdőben és én csak ekkor vettem észre, hogy nagyon gyengén lélegzem. Sóhajtva kifújtam a levegőt és felrántottam az ajtót, hogy minnél előbb kizárhassam a jéghideg levegőt. A csengő fél perc múlva megszólalt és boldogan rohantam át a nappalin meg a folyosón. Az ajtóabn Sara közel sem volt ilyen boldog. Durcás arccal meredt a lába elé, a haja kiszökött a lófarokból és a bal halántékán még mindig ott vöröslött a hosszú vágás. Tegnap óta semmit sem javult, de ezt nem tettem szóvá, inkább félreálltam az ajtóból és hagytam, hogy Sara köszönés nélkül eltrappoljon mellettem. Csak az után csuktam be az ajtót miután lerugta magáról a cipőit és a kabát cipzárjával kezdett ügyetlenkedni.

-          Szia! Hogy ment?

-          Sehogy! Nincs üresedés a büfében, szóval nem tudom, hogyan szerzünk neked állsát. Régóta itt lakom már mégsem ismerem túlságosan a környékbelieket.

Végre engedett a cipzár és recsegő hanggal leszáguldott. Sara kibújt a kabátból és a fogasra dobta, csak az után nézett szembe velem.

-          És a suli?

-          Milyen...? Ja, persze! Holnap utántól te is a gimi hivatalos diákja leszel.

-          Holnap utántól?!

-          Igen. Miért, probléma?

-          Ez túl gyors! Álljuk meg egy szóra! Hogy akarod, hogy én két nap múlva beállítsak az iskolába, mint akinek egyéb gondja sincsen, főleg mivel nincs semmilyen cuccom?!

-          Megoldjuk. A régi ruháimat kölcsön adom, előkeresek neked egy régi táskát is. Kapsz pár füzeted, a könyveket meg majd közösen használjuk. Mi másra lenne szükséged? Órákon bofa be és figyelj, ennyi!

-          Nem hangzik rosszul, de...

-          Nézd – szólt mosolyra húzva a száját és a vállamra tette a kezét – tudom mennyire nem könnyű ez most neked, de ez így alakult. Így is egy csomót kellett veszekednem az igazgatóval. Meg kellett magyaráznom neki miért nem jelentem meg az egész első két hónapban ráadásul el kellett neki magyaráznom ki vagy.

-          És mit mondtál? Gondolom nem mondtad meg tényleg ki vagyok.

-          Persze! A szüleid Párizsban éltek, de elváltak és te ide jöttél a legjobb barátnődhöz, mert az anyukád is egy közeli városba költözött, de ott nem volt jó a gimi. Magamról azt mondtam, meg kellett látogatnom a haldokló nagymamám egy mások országban. Azt hiszem elfogadhatónak találta a mesét, vagy részeg volt – szólt tűnődve aztán elvigyorodott. – Mindegy is, a lényeg a lényeg. Holnap után úgy sétálsz be velem, mintha tök átlagos lennél és ne legyen az arcodon ez a világfájdalmas kép.

-          Milyen világfájdalmas képről beszélsz?!

-          Csak próbálj egyszerűen viselkedni és ne hívd fel magadra a fiygelmet. Megpróbálod a kedvemért?

-          Hát, megpróbálhatom.

-          Köszönöm, te vagy a legjobb – szusszantott egyet azután gyanúsan összehúzta a szemét. – Van még a pizzából? Nem falhattad fel az egészet, vagy tévedek?

Képtelen voltam visszatartani egy mosolyt.

-          Nyugi, meghagytam néhány szeletet a kedvenc feltéteddel.

-          Mondtam már, hogy te vagy a legjobb?

-          Vagy már ezerszer.

-          Ja! Te vagy a legjobb.

Azzal elsuhant mellettem és eltűnt a konyhaajtó mögött. Utána mentem. Mire letelepedtem az ablak meletti székre, már be is falt egy egész szeletet, ami, meg kell mondanom, elismerésre méltó teljesítmény. Egy bögre tea mellett kötöttünk ki és arról beszéltünk, milyen ronda Sara főnöke. Mint kiderült, a férfi elég alacsony, a kopasz fejével meg a hatlmas bajszával pedig úgy néz ki mint egy tengerész. Sara állítása szerint néha énekel valamit vodkáról meg martiniról, de senki sem tudja miért. Az étlapról még csak alkoholt sem lehetett rendelni. Végül Sara tanácsokat adott, hogyan kellene megpróbálni elolvasni az angyal nyelvű könyvet. Végül oda lyukattunk ki, hogy mit csináltam délután.

Ennél a pontnál kellemetlenül összezsugorodott a gyomrom. Nem tudtam, vajon meg kellene-e említenem a különös róka szerű lényt. Talán itt egy erdő közeli városban ez mindennapos jelenség... vagy mégsem. Úgy érzetem, ha elmondom, egy hatalmas kőtömbtől fogok megszabadulni ami a gyomomba költözött. Másfelől, ez a kődarab nem rajongott a távozás ötlelétől. Kapkodva témát váltottam mielőtt Sara gyanút foghatott volna. Később felmentünk az emeletre és előkerült néhány régi ruha meg egy egészen mutatós táska is.