Horizont

4. fejezet

A tea lassan kihűlt, inkább letettem. Lábaimat felhúztam a székre és átkaroltam a térdem. Féloldalasan a falnak dőltem és elnéztem valahol Sara feje felett. Az egyik szekrényt bámultam, közben igyekeztem olyan arcot vágni, mint aki képes lesz lelkesen végighallgatni a beszámolót, mégis, végig inkább azon járt az eszem, hogy elhiszem-e ezt a sok zagyvaságot amit Sara az elmúlt egy órában megosztott velem.

-          Gvean – szólt lassan és gyengéden, mintha csak egy kisgyermeket próbálna megszólítani. – Te nem tettél semmi rosszat, a Tanács, vagyis... a fentiek csak egyszerűen túl vakok. Tulajdonképpen még csak nem is az ő hibájuk. Tudnod kell, hogy a fentiek Tanácsát megfertőzték. Beszivárgott néhány nem kívánatos személy...

-          Néhány nem kívánatos személy? Tanács? Ezt kifejtenéd bővebben is? – Talán kicsit túl gonosz voltam?

-          Éppen azt próbálom – sóhajtott egy színpadiasat. – Be kell avatnom téged néhány alap dologba, hogy megérthesd mindazt amit meg szeretnék veled osztani a múltadról. Először is, lássuk csak... A Tanács! Szóval az Égiek Tanácsa. A Tanács egy tizenkét fős csoportból áll, természetesen csak a legfőbb angyalok tartozhatnak eme körökbe. Hatalmas kiváltság velük találkozni.

-          Persze! Kivéve akkor, ha éppen száműznek.

-          Ööö... Igen. Sajnálom, de mint mondtam, ez nem az ő hibájuk. Többségüket elkábították, mint Nefrit és Emuelt, de Gaiust megölték és a lelkét a Halál Erdelyébe vetették. A többi lélkekkel kell bolyongania az erdőben, de nézd, már megint másról beszélek – mosolygott szomorúan. – Nefrit és Emuel tagjai a Tanácsnak. Őket sajnos valamiféle varázslattal tartják fogságban, és elméjük most túl ködös, hogy bármiféle józan döntéseket hozzanak. Gaius viszont túl erősnek bizonyult, így meg kellett ölniük.

-          Kiknek? És honnan tudsz te ennyi mindent? Vannak besúgóid odafentről?

-          Pontosan – vigyorgott elégedetten és hátradőlt a székén. – Van még néhány barátom, annak ellenére, hogy már nem tartozom közéjük. Megvan a magam információs forródrótja. – kacsintott. – Persze, ezek olyan információk, amikről még maguk az angyalok sem tudnak. Gondolod, ha tudnák, hogy megkertőzték a Tanácsot, nem küldenének egy sereg katonát? Hát még ha kiderülne, hogy Gaius és még ki tudja ki helyét démonok vették át? Kitörne a botrány! Persze, tutira a legerősebb démonokat küldtél az égiek közé, hiszen ők sem hülyék. Bármelyik pillanatban lelepleződhetnek.

-          Azt mondtad démonok? – meredtem rá, mire ő azonnal elhallgatott és leolvadt a mosoly az arcáról.

-          Igen – szólt lassan és összehúzta a szemét. – Miért? Hiszen mondtam...

-          Nem, nem mondtad. Szóval a démonok intézték el, hogy ide száműzzenek és most még itt is el akarnak tenni láb alól?!

-          Azt hiszem ez volt a cél. Itt könyebben elkaphatnak. A Föld nem hemzseg a téged védelmező angyaloktól, persze nem tudhatják, hogy nem küldtek-e utánad valakit, de itt mégiscsak könnyebb. Nézd meg! Majdnem sikerült is nekik! Épp csak egy kicsin múlott. Gondlom hatalmas összegű jutalom ütötte volna a markát, ha valóban sikerül neki.

-          Várj, várj! Miért védelmeztek volna odefenn engem angyalok?

-          Gvean, a neved híres.

-          Mi?

-          Mondtam, hogy nem ismerlek, és nem hazudtam. Csupán a neved híres, és a megérzésem jó. Amikor először megpillantottalak, azt hittem, tényleg csak egy árva vagy kitaszított gyerek vagy. Sőt, még az elátkozás is megfordult a fejemben. – A gyerek szót egy kicsit erősnek éreztem, hiszen Sara sem lehetett tőlem sokkal idősebb, talán csak egy-két évvel, és mégis gyereknek nevezett! – Azután a városban elterjedtek a furcsa halálesetekről a hírek, és én azonnal felismertem a démon jelenlétét. Furcsánnak találtam, hogy ennyire nem ügyel a látszatra. Végülis mindenki rád figyelt, az új jövevényre, a démon kihasználta csupán a helyzetet. Azonban hiába a lehetőség, ők nem szoktak ilyesmit csinálni. Inkább sokkal megfontoltabbak és lassúbbak, ügyelnek az emberekre és a saját lépéseikre, arra, hogy miként érzékelik ezeket a kívülállók. Ez a férfi kezdő volt, és csupán túl gyors akart lenni. Hát, nem jött be neki – nevetett inkább magában.

-          De mégis miből jöttér rá... hogy ki vagyok? – még mindig nem tudtam eldöteni, hogy hihetek-e neki?

-          Az utolsó haláleset kissé vérfagyasztó volt, nem gondolod? Végre megbizonyosodhattam a démonok jelenlétéről, de azt sosem gondoltam volna, hogy csak egyetlen Alakváltó lesz ott.

-          Alakváltó? – kérdeztem vissza élesen és megint felidéztem a szavakt amiket az öreg kiabált. Azt, hogy alábecsültük, és hirtelen kezdett világossá válni. – Azt akarod mondani, hogy az csak egy álca? Mármint a démon nem egy vénséges, hetvenéves öreg?

-          Pontosan. Ez csak egy álarc volt, egy mask, ha úgy tetszik egy jelmez, amit magára öltött, hogy ne keltsen gyanút. Habár nem volt elég alapos, ebből is látszik, hogy kezdő. Ha engem kérdezel, szerintem csak egy tizenéves suhanc lehetett. Tudod, a részletekben rejlik az erőnk, a meglepetés ereje. A részletek elárulhatnak minket, pedig azért vagyunk olyanok, amilyenek, mert nekünk kell észrevennünk minden apró jelet. Amikor a tüzet saját uralmad alá vontad, megbizonyosodhattam a kivoltodról is. A démon azonnal rádtámadt, és ha tisztában lettél volna vele ki vagy és mire vagy képes, símán elintézhetted volna, de nem. Te nem tetted.

-          Most sértegetsz? Azt akarod mondani, hogy az én hibám volt, hogy majdnem meghaltunk?!

-          Nem. Hiszen nem tudhattad ki vagy. Csak azt mondom, ezért siettem a segítségedre, ezért tudom ki vagy. A nevedtől cseng az egész Alvilág és a Égiek Világa is. A Tanács pedig nem száműz minnap angyalokat. Ismerek párat, de ők sokkal idősebbek nálam és korábban is kerültek ide. Te vagy az egyetlen akit nemrég fosztottak meg a szárnyaitól.

-          Szárnyak?

-          Bukott angyal! Nem rémlik? Amúgy meg nem szó szerint értettem.

-          Sajnálom! – szóltam kicsivel csípősebben a kelleténél. – Tudod, ezekről a dolgokról már mit sem tudok, ugyanis elvették az emlékeimet, ha elfelejtetted volna.

-          Nem felejtettem el – az ő hagja ugyanolyan nyugodt és szelíd maradt, mint volt. – Azonban én erről nem tehetek. Legjobb tudásom szerint pótolni fogom ezeket a hiánnyosságoat, mert szükség lesz az elmédre.

-          Hiányosságok? Szerinted én hiányos vagyok? És miért lenne szükség az én fejemre?

-          Csak a gondolataidra lesz szükség, az emlékeidre, az agyad egy részére, de nyugi nem vágom le a fejed. Arra nincs szükség. Ami a hiányosságaidat illeti, sajnálom, de ez az igazság. Amit elvettek tőled, az mind fontos részed volt. Fontosabb, mint el tudnád képzelni. Minden amire mgtanítottak, amit valaha megértettél most semmifé foszlott és neked előröl kell kezdened a tulást.

-          És ha nekem nincs szükségem arra a tudásra?

-          Márpedig ezt nem te választod meg. Sajnálom, – mondta és most először úgy hangzott, mintha tényleg sajnálná. – de én nem változtathatok a sorsodon. Azt már valaki megtette és ezen még a démonok sem tudnak változtatni. Azt hiszem a Lélekhordozókat még az Isten is segíti, és ha ők kijelölnek valaki számára egy utat, akkor azt nem lehet kikerülni.

-          Lélekhordozó? Ki az a Lélekhordozó?

-          Egy félelmetes harcos, aki mindig egyedül jár. Vannak társai, de a célját egyedül teljesíti. A Lélekhordozók minden idők legfélelmetesebb harcosai, akik még a Sátánnal is szembeszállnának, ha lenne értelme.

-          Hogy érted azt, hogy ha lenne értelme?

-          A démonok nem halnak meg, már mondtam. Csak egy időre eltűnnek, de egy idő után mindig újra élednek. Vannak akik évek múlva születnek újjá, de vannak akiknek elég csak egy röpke óra. Van viszont, akit már évszázadok, évezredek óta nem láttak.

-          Hogy érted? Talán mégiscsak meghalt?

-          Nem, az kizárt. Ő sosem hal meg, mert akármennyire is igazságtalanság, de a gonosz sosem pusztulhat ki a földről, mert akkor megbomlik az egyensúly. De ha nem öljük meg őket, előbb-utóbb túl sokan leszek, akkor pedig visszafelé sül el minden, és úgy is felbomlik a szövetség.

-          A szövetség?

Sara elmosolyodott, de nem szólt. Belekortyolt a teájába és szemmel láthatóan mintha megkönnyebbült volna. Most vettem csak észre, hogy a szája teljesen kiszáradt. A bőr egy kicsit felrepedt és hajszálvékony vörös ér futott végig a száraz felszínen. Kissé oldalra fordult, így jobban szemügyre vehettem arca kerek profilját. Az volt az érzésem, hogy valahol már találkoztam ezzel a szív-alakú arccal, a hosszó, barna hajzuhataggal és azokkal a furcsa, tükörként ragyogó kék szemekkel, melyek most inkább fáradt szürkék voltak. Mint a haragos tenger fölé ereszkedő felhők, melyek záport ígérnek – jutott eszembe egy hasonlat, habár nem voltam benne biztos, hogy tényleg ilyen színe lehet

-          A jó és rossz közötti ősi szövetség, ami még a a végeláthatatlat világegyetem keletkezésekor köttetett, hogy fennmaradjon az egyensúly. Yin és Yang. Fehét és fekte. Jó és rossz. De a mint a jelben, a való életben is , minden rosszban van valami jó, de ez fordítva is igaz. Ez az engyensúly, a szövetség.

Amint befejezte, az arca egyszerre még fáradtabbnak tűnt. Eddig észre sem vettem a lány szemei alatt húzódó sötét karikákat, de most, ahogy csak félig vehettem szemügyre, mintha ezt a keveset sokkal jobban megfigyelhettem volna. Láttam egy halvány forradást a halántékán, egészen közel a szeméhez. A haja a füle mögé csúszott és láttatni engedett még egy csúnya sérülést egészen a nyakától a kulccsontjáig. Megborzongtam. A seb még korántsem gyógyult be olyan szépen, mint a többi kis karcolás vagy az én hegeim. Ez mintha még firss lett volna, és a szélét sötét csipkeszerű bőr szegélyezte, mintha megégették volna.

Szara egy oldalpillantást vetett rám, talán furcsának érezte, hogy nem szegezek neki újabb kérdést. Azonban mikor felfedezte, hogy a sérülést nézem, gyorsan a haja mögé rejtette a fél arcát, hogy ne láthassam az arckifejezését.

-          Mi történt?

-          Semmi – próbált lerázni, de amikor lopva rám pillantott, inkább meggondolta magát. – Tudod, az öreg... a démon engem is szépen elintézett, de Ray segített begyógyítani a legtöbb sérülést, de ezt valamiért nem tudta. Azt mondta, talán kisebb mennyiségű méreg kerülhetett a sebbe, amikor a tűz megégetett. Tudod, a démontűz sokszor veszélyesebb, mint gondolnád – tette hozzá gyorsam amikor látta az értetlen kifejezést az arcomon.

-          Méreg? Mármint, a démonoknak van saját mérgük?

-          Nem mindnek. Nem hinném, hogy ez a sajátja lett volna. Talán csak átkot mondott a tűzre, vagy talán...

-          Vagy talán?

-          Nem tudom. Igazából fogalmam sincs, de nem hinném, hogy túl sok méreg került volna a szervezetembe. Attól már rég meghaltam volna. – Megpróbált nevetni, de amikor látta, hogy én nem csatlakozom hozzá, komolyan nézett rám. – Nehogy azt hidd, hogy nem tudok magamra vigyázni.

-          Én ezt egy szóval sem mondtam. Még csak nem is gondoltam. Csak azon gondolkodtam, miért akart ennyire elpusztítani engem a démon. Gondolom a mérgezett lövedéket nem neked, inkább nekem szánta.

-          Persze, hogy neked szánta. Elvégre minden démon örömest felnyársalna egy lángrúdra és végignézné, ahogyan szétporladsz és a hamvaid elfújja a szél.

-          Köszönüm, ez vagyon megnyugtató volt.

Sara elhúzta a száját, de nem szólt. Megint a bögre fölé hajolt. A haja előre hulott, félig eltakarva az arcát és az ilyesztő sebhelyet.

Kissé feljebb csúsztam a széken és szorosabban öleltem a térdem, mintha ezzel megvédhetném magam az említett halálképtől, habár nem hittem, hogy az elkövetkező percben már ránk is rontana egy csapat démon. Valahogy biztonságban éreztem magam. Valahogy olyan volt, mintha csak otthon lettem volna és ez a gondolat egy pillantig még boldoggá is tett, azután megint vissza kellett zuhannom egy démonokkal és sötét halálesetekkel teli világba, aminek még csak a küszöbén álltam.

-          Még mindig nem árultad el nekem, hogy mi közöm a Lélekhordozóhoz – szóltam mire Sara felkapta a fejét, mintha csak egy álomből ébresztettem volna.

Nagyokat pislogva meredt rá, egész testében felém fordult és letette a bögréjét az asztalra.

-          Ez... Nem hinném, hogy most jó ötlet. Vagyis... Azt hiszem túl sok lenne ez neked egyszerre.

-          Ezt had döntsem el én – próbáltam szelíd, kedves hangon beszélni, ahogy ő is tette velem. Neki határozottan jobban ment. – Megbírkóztam az angyalok és a démonok létezésével. Közölted velem, hogy bukott angyalok vagyunk, megfosztottak az emlékeimtől és képes vagyok irányítani a tüzet, szóval bármikor kopaszra égethetem magam.

-          Szép összefoglaló, – bólintott Sara egy árnyalatnyi mosollyal az arcán – csak nem pontos. Kihagytad azt, hogy üldöznek minket a dámonok, főleg téged akarnan holttan látni, viszont azért nem hinném ,hogy meg tudnád magam égetni. A saját tüze nem fordul egy angyal ellen, de egy démoné... megeshet – kacsintott rám széles vigyorral az arcán.

-          Ennek örülök. Szóval, mit is titkolsz előlem annyira? Mi közöm a Lélekhordozóhoz, és miért szúrom én ennyire a szemüket a démonoknak? Válaszokat akaok, de sürgősen! – igyekeztem nagyon magabiztosan beszélni, és azt hiszem Sara megértett minden kimondatlan szót amit még szerettem volna hozzátenni.

Sóhajtott és a göbréért nyúlt. Amikor felvette és magához szorította, élesen kirajzolódó kör alakú nyomot hagyott a reítőn ami nem sokkal később már meg is száradt. Szép barna és szabályos koncentrikus kör maradt utána. Pont mint a tea színe.

-          A Lélekhordozónak szüksége van rád. Tudod, mindeig kijelölnek maguknak egy utódot, mert ők sem élenk örökké. Az angyalok is egyszer meghalnak, meg talán nagyon-nagyon hosszú idő után a démonok is. A Lélekhordozók generációk óta a démonok ellen harcolnak. Ezeket a csatákat egyedül vívják, de sokszor vannak segítőik a háttérben. Összegyűjtik a tudást, de nem írják le, az túl könnyen megsemmisíthető. Ők gondolatként, emlékként adják tovább a megőrzött tudást amit életük során megszerezhettek és amit már elődeiktől örököltek. Egy idő után, amikor már érzik, hogy eljött az idő, megkeresik az utódot és megjelölik. Egy láthatatlan nyomkövetőt kap, ha így könnyebben megérted. Így ha eljön az idő, a Lélekhordozó könnyedén megtalálhatja a kijelölt angyalt és csak egyszerűen tovább adja neki a lelkét.

-          Várj – szakítottam féle és a levegő egy pillanatra a tüdőmben ragadt. – Azt mondtad a lélkét? Tovább adja a lekét?

-          Igen – mintha a lány hangja egyszerre megfakult volna. Már nem volt olyan magabiztos, látszottak rajta a fáradtság és az elmúlt napok stresszének nyomai. Egyszerre olyan törékenynek és sebezhetőnek tűnt. Hirtelen az az érzésem támadt, mintha félne tőlem. – Minden Lélekhordozóban több száz lélek kap helyet. Több régi Lélekhordozó lelkével kell együtt élnie, de ezért vannak a kiképzések. A Jelöltet megtanítják rá, hogy hogyan tartsa kordában a lelkeket, így teljesen normális életet élhet, mint az előtt, hogy megkapta volna őket.

-          Normális – nevettem fel teljeszen szárazon. – Ezt nevezed te normális életnek? Amikor démonok ostronolják a házad kapuját és bármelyik napon arra ébredhetsz, hogy egy tüzes karóra szúrva égsz el a földtől pár centire? Ez a normális élet?

Sara szomorúan elmosolyodott. Már ő is felhúzta a térdét, és most olyannak tűnt, mint én. Mint egy sebezhető lány. Nem olyan volt, mint a kis város sötét főterén amikor elszánt tekintettel meredt a démonra és könyörtelenül megölte. Most ahogy ott ült előttem teljesen ártatlanul egy bögre keserű tea fölé hajolva, úgy éreztem, mintha pont olyan lenne, akárcsak én.

Egyszerre elment a kedvem a nevetéstől és a keserű gúny is elillant belőlem. Sara előző szavai súlyos kövekként zuhantak a helyükre és mintha valahol mélyen, legbelül meggyújtottak volna egy lámpát. Elengedtem a térdem és előre csúsztam, hagytam, hogy lábam lehulljon és a levegőben lógva körbefusson rajta  és a bordámon keresztül a borzongás hulláma. Finoman megremegtem. Ha lett volna valami a kezemben, azt biztosan elejtettem volna.

-          Sara, a Lélekhordozó bárkit kiválaszthat utódjául?

-          Nem. Nem éppen. Általában különleges angyalokat választ, akik még elég fiatalok, hogy kiképezhessék őket új sorsukra.

-          Mennyi számít fiatalnak? – követeltem a választ és szinte már a fülemben hallottam egyre gyorsabban verdeső szívem hangját.

Sara úgy nézett rám, mint aki sejti, hogy rájöttem. Rájöttem mit titkolt előlem és miért gondolta, hogy nem fogok vele megbírkozni. Lassan felszegte a fejét és méglassabban kezdte formálni a szavakat.

-          Mint te – suttogta. – Gvean, te...

-          Különleges vagyok – szóltam enyhe gúnnyal, pedig sokkal többet szerettem volna beleadni. – Különleges és megtetszettem a Lélekhordozónak? – olyan hangsúllyan mondtam ki a nevét, mintha csak egy undorítót, ragacsos és bűzlő szennyeskupacra gondoltam volna. – Ezt akartad mondani? Megjelölt a Lélekhordozó és a démonok attól félnek, hogy talán elég okos lehetek majd egy napon, hogy végezzek velük? Ezért száműztek, mert a Lélekhordozó rámtette a hülye jelet?! – végül már kiabáltam és rájöttem, hogy állok.

Felpattantam az asztal mellől és kiabáltam. Olyan ideges lettem hirtelen, hogy a karom és a lábam vadul remegni kezdett. Könnyek szöktek a szemembe mikor rájöttem, hogy mi az oka ennek az egésznek. Csak a hülye jel meg a hülye Lélekhordozók?! Ennyi lenne csupán? Ez minden? Pont tőlem rettegnek a démonok és ezért az egész Alvilág az életemre törne? Ez nem lehet igaz. Valamiféle kiutat próbáltam keresni ebből a zűrzavaros egyvelegből, de nem találtam. Mindenfelé árnyak és démonok halálos fegyverei vettek körül. Egyetlen fényes pontot láttam. Egyedül Sara maradt akiben bízhatok. Akiben bízhatnék.

Gyorsan letette a bögrét az asztalra és még láttam amint felál, hogy közelebb lépjen hozzám, de a földre rogytam és zokogásban törtem ki. Szúrta a szemem a könny, lahjtottam a fejem és a karommal próbáltam eltakarni az arcom. Hallottam ahogyan Sara suttog, de nem értettem mit mond. Vadul rázkódtama  saját kínomban és csak azt vártam mikor fogynak már el a könnyeim, de hát nem várhattam az örökkévalóságig!

Sara karját éreztem a vállamon. Mellém ült, hátát a falnak vetette. Finoman elhúzta a karom az arcom elől. Felnéztem rá. A könnyfátyolon keresztül homályosan láttam, mintha mosolyogna. Nem is tudtam mit szeretnék jobban abban a pillanatban. Talán a képébe ordítani, hogy ne mosolyoglyon, vagy vele nevetni, hátha az könnyebbé, súlytalanná tenné a gondokat és hagyná őket szárnyra kelni hátha valóban elrepülne. Tovább akartam sírni, zokogni, hátha a könnyek segítenek, vagy esetleg felébredek és rájövök, hogy ez az egész álom. Akkor már túl hosszú és túl keserves álom. Sosem fogok felébredni.

-          Mit csinálunk most? – erőltettem ki néhány rekedt hangot. – Nincs családom, nincs hová mennem. Sara... – elcsuklott a hangom. – Csak rád számíthatok.

Elég furcsán éreztem magam ahogy kimondtam ezeket a szavakat. Csak alig két napja ismertem a lányt és mégis ő volt az egyedüli akiben bízhattam valamelyest. Megmentette az életem, és hála neki, megtudhattam ki is vagyok valójában. Hittem neki. Magam sem tudom miért, akármennyire is ilyesztőnek és lehetetlennek tűnt az egész, mégis hittem neki.

-          Gvean, ez a ház az otthonod, és azt hiszem, mostantól én vagyok a családod. Bennem megbízhatsz.

Még mindig mosolygott. Alig pár centivel volt tőlem magasabb, most mégis óriásinak tűnt a szememben. Legszívesebben megöltem volna, de valamiért ez nem tűnt helyénvalónak. Inkább csak megróbáltam én is egy széles mosollyal megjutalazni, mire felállt és a kezét nyújtotta, hogy felsegítsen.