Horizont

6. fejezet

 -          A fenébe! Nem láttad a hajzselét?

-          Milyen hajzselét?

-          Á megvan! Semmi! Azért kössz!

A nappaliban ültem és úgy szorítottam a táskámat, mint valami mentőövet. Néhány füzeted dobtam csak bele, de így meg olyan laposnak tűnt. Sara táskája majd’ szétfeszült a rengeteg könyvtől meg füzettől. Végül én is a fürdőszobában kötöttem ki ,mert nem bírtam sokáig egyedül. Sara egyik kezében egy kék flakont szorongatott, a másikkal pedig a haját igazgatta. Én nem láttam rajta semmi változást amikor kijelentette, hogy a frizurája tökéletes. Amikor pedig megkérdeztem, miért akar ennyire jól kinézni, csak megvonta a vállát és elvigyorodott.

-          Sosem lehet tudni – szólt titokzatosan.

-          Azt hittem, van barátod.

-          Ray? Öhm... Igen, de ő...

-          Nekem nem kell magyarázkodnod.

-          De igen, mert most azt hiszed, hogy őt nem szeretem. Sokszor már azt hiszem, inkább a bátyám mint a szerelmem. Nagyon közel állunk egymáshoz. Olyan mint a másik felem ami nélkül nem bírom sokáig. Amúgy pedig senki sem mondta, hogy más fiúkat akrok felcsípni.

-          Oké. Hiszek nekd, de inkább menjük mert nem szeretném már az első napon a késéssel fehívni magamra a figyelmet. Pont, ahogyan te mondanád.

-          Akkor nyomás – hüvelyújával az ajtó felé bökött.

Az utcák most is ugyanolyan csendesek voltak, mint este amikor megérkeztünk. Sara egy kanyargós úton vezetett végig, és az a gyanúm, hogy egyedül sosem jegyeztem volna meg. Átvágtunk egy kisebb téren, de ez közel sem volt annyira impozáns, mint a főtér és a szökőkút előttem lebegő képe. Végül befordultunk egy sötét téglaház mellett és néhány lépés után a gimi épületének bejárata előtt találtuk magunkat. Páran már ácsorogtak az ajtóban meg a parkolóban, de alighanem korán érkeztünk. Egy feltűnően magas és viszonylag jóképű fiú már messziről integetett, feltételezem nem nekem. Sara fáradtan intett egyet de próbált nem tudomást venni a felénk közeledő alakról. A fiún amúgy nem volt semmi feltűnő az arcán kívül, csak éppen túl magas volt mindenkihez képest. Beletúrt a hajába miközben alig néhány lépéssel átszelte a köztünk lévő távolságot és megállt egyenesen előttem. Elvigyorodott.

-          Szia Sara! Már azt hittük meghaltál vagy kómába estél. Be sem mutatsz az új barátnődnek? Talán a kórházban ismerkedtetek meg? – újabb csillogó mosollyal jutalmazott, majd a kezét nyújtotta. – A nevem Den. Deniel.

-          Ő itt Gvean – mutatott rám Sara tekintetét le sem véve a fiú gúnyos mosolyáról. – Gvean, ő itt Denial, Deniel, ő itt Gvean. Örülök, hogy megismerkedtetek, de nekünk óránk van!

-          Még be sem csengettek – kacagott a fiú hátravetett fejjel, de gyorsan el is komorodott. – Miért akarsz mindig ilyen gyorsan leránzi? Amúgy pedig a barátnőd talán maradni akar.

-          Én... én – nem is tudtam megszólalni.

Nem mertem felpillantani, csak némán monzgó szájjal lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen Deniel szemébe néznem. Most még a saját cipőm is sokkal érdekesebb volt.

-          Nem hinném, hogy maradni szeretne – szólt Sara élesen mire én hálásan pillantottam rá. Erősen megragadta a karom és egy oldallépéssel kikerülve a magas fiút, maga útán húzott az üresedő parkoló felé.

-          Mi ütött beléd? Kedves próbált lenni!

-          Persze! Kedves.

-          Miért? Valamiről lemaradtam?

-          Azt hiszem tudja ki vagyok.

-          Mi? – megálltam és úgy pillantottam Sara-ra mintha csak azt mondta volna, hogy kihúzták a lottón a nyerő számaimat. Szóval elég hitetlenül meredtem rá, habár csak hátulról láttam és csak a haját, azért oda tudtam képzeli a bosszús arcát is.

Meg kellett állnia ha nem akart a földre rántani. Már rég Deniel hallótávolságán kívülre kerültünk, de Sara csak most engedte el a karom, mintha csak attól félt volna, hogy visszarohanok. Megfordult és szembe nézett velem. Még rémisztőbb volt az arca, mint amit elképzeltem. A homlokán két mély ránc futott végig, a szemöldöke majdnem összeért annyira összehúzta a szemét, még az orrát is kellően ráncolta.

-          Démon – suttogta és finoman megremegett, akárcsak ha szél söpört volna végig a parkolóban, de a környező fákon egy levél sem rezdült. Az őszhöz képest túl szép volt az idő, még majdnem melegnek is mondhattam volna.

-          Démon? – visszahngoztam hitetlenül némiképp hangosabban a kelleténél.

-          Halkabban! Igen. Démon. Azt hiszem, és elég kezdő ami azt illeti.

-          Van aki szerinted nem kezdő?

Egy olyan pillantást vetett rám amitől azonnal elment a kedvem a viccelődéstől. Összeszorította a száját és elnézett a vállam fölött, azután hirtelen éles sípszó hasított a levegőbe és én ugrottam egyet meglepetésemben. A közelben fülsiketítően hangos és keserves sikolyra emlékeztető hangott hallottam, mintha fémet karistoltak volna egy csorba késsel. Sara a fülére tapaszotta a kezét. Mire vége lett a sikolynak azt hittem csengeni fog a fülem, de mint kiderült, meglepően jól bírta a dobhártyám.

-          Ez mi volt? – azért még így is egy kicsit kiabálnom kellett, ha hallani akartam a saját hangom.

-          A csengő! Szokj hozzá! – Sara is hangosabban beszélt majd intett, hogy kövessem.

Amint beléptünk a kétszárnyú nehéz ajtón egy tágas teremben találtuk magunkat. Olyan volt mint egy kisebb csarnok ahol akár négyszázan is elfértek volna egyszerre, bár kissé összezsúfolódva. Pontosan előttünk a termet ketté szelte egy fal ami melett egy lépcső húzódott az emeletig. Jobbra csak hosszú folyosót láttam ahonnan ajtók nyíltak a különböző termekbe, azon kívül elég sivár volt a hely. Balra viszont a menza nyílt. Egészen legbelül üvegpultok mögött sorakoztak a furcsábbnál furcsább kaják, mögöttük az igencsak mogorva, testes konyhásnénik osztották a csípős megjegyzéseket az éppen sorban álló diákoknak. Előrébb kerültek a padok meg a hosszú asztalok. A terem falán áradt be a legtöbb napfény ugyanis szinte az egész falat ablakok borították, ahonnan tökéletes kilátás nyílt az utcára meg a parkolóra.

A helyiség szinte teljesen üres volt. A konyhásnénik halkan nevetgéltek valami százéves viccen, mert már nem kellett senkit kiszolgálni, meg egy-két diák ücsörgött egy szélső asztalnál és a könyveiket meg füzeteiket lapozgatták.

-          Nincs első órájuk – legyintett könnyedén Sara. – Gyere, nekünk matek az első a fölszinti tizenkettesben, aztán történelem az emeleti huszonhetesben. A tizenkettes a folyosó végén  balra, a hatodik.

-          Szuper, ha egyszer megtanulok itt egyedül boldogulni kezetcsókolok neked.

-          Hát akkor inkább ne tanulj meg, úgysem jössz egyedül.

Ezen nevettünk végig míg a diákok egy-egy csoportját kerülgetve átszeltük a folyosót és befordultunk a lépcső mögött. Agészen a terem ajtajáig beszélgettünk, végig folytott hangon, hogy a többség ne hallja, de az ajtóban egy pillantanatra belém fagyott a szó. A közvetlenül a miénkel szomszédos terem ajtajának Deniel támaszkodott és összeszűkült szemmel figyelte az arra járókat. Sara elkapta a tekintetem és egy erős rántással behúzott a terembe mielőtt a fiú kiszúrhatott volna minket. Gyorsan helyet kerestünk az utolsó padok egyikében, hogy ne kerülhessünk még véletlenül sem a központba. Nemsokára megint megszólalt a csengő éles sikolyszerű hangján és a teremben mindenki elcsendesedett. Az ajtón egy öreg, félig már kopaszodó, kövérkés tanár lépett be. Minden lépésnél a botjára támaszkodott. A hóna altt könyvcsomót szorongatott és csak azután nézett szét az osztályban mikor helyet foglalt a tanári asztal mögött. Letette a könyveket és öreges félmosolyra húzta a száját. Egészen barátságosnak nézett ki, mint egy nagypapa mikor az unokáját lesi miközben az egy új játékkal játszik a szoba szőnyegén. A tekintete végül megállapodott rajtam és a gondolat amivel játszottam egy szempillanás alatt szertefoszlott. A tanár komótos lassúsággal elővette a szemüvegét és feltolta az orrára majd még egyszer szemügyre vett.

-          Nocsak! – kiáltott fel mély, a korához képest erős hangon. – Megkerült a mi kis báránykánk, és még egy új diákkal is bővült az osztály! Hát örömömre szolgálna, ha bemutatkozna kedvesem.

Már közel sem tűnt olyan kedvesnek minr egy perccel korábban, pedig ne az ő hibája volt. Sara oldalba bökött mire én felálltam, de nem tudtam mit kelle mondanom. Körülnéztem hátha akad valami ami segíthetne, de csak a felém forduló arokat láttam és a kíváncsi szemeket.

-          Öö... a nevem... a nevem Gvean – nyögtem ki jó hosszan megnyomva minden egyes szótagot. – Gvean... öö... Clermount.

-          Gvean Clermout – morogta a tanár és most, a szemüvege mögött sokkal nagyobbnak tűntek a szemei. – Ismerős a név.

-          Nem hinném – siettem de az öreg matektanár csak felhúzta a szemöldökét és várta, hogy megmagyarázzam. Átkoztam a hülye fejem. – A szüleim nem itt éltek, csak... most ide költöztünk és... most itt lakom egy barátnőmnél.

-          Barátnőnél? Hol laknak a szülei?

-          Elváltak – szólt hangosan Sara és félig felemelkedett a székéből. Hirtelen olyana arcot vágott, mint aki most ébredt egy hosszú álomból. Körbenézett és mintha meglepődött volna azon, hogy itt van és félig készül felállni.

A tanár szemöldöke mostmár olyan magasra siklott kopasz homlokán, hogy már szinte eltűnt az a pár szál előre hulló hajszála mögött.

-          Örülünk, hogy visszatért köreinkbe, de attól tartok, magát senki sem kérdezte.

Kínos csend ereszkedett a teremre. Az ablakokon beáradt a reggeli fény és a fém székek szikráztak a napsütésben. Erősen szorítottam az asztal peremét mert attól féltem, ha még sokáig állnom kell, összesek. Mindenki mozgolódni kezdett és láttam ahogyan összesúgnak körülöttünk, de Sara nem szólt, csak nézett maga elé. A tanár kedélyesen mosolygott mintha megkapta volna élete első igazi ajándékát. Lassan felállt és a tábla felé fordult. Írni kezdett. A fehér táblán a filc élesen csikorgott, de a betűk tökéletes kirajzolódtak, mégsem értettem mi állt a táblán. Csak néztem ki a fejemből és fogalmam sem volt mit kellene tennem vagy mondanom.

-          Nos Gvean... – szólt ismét az öreg ránk sem tekintve. Úgy ízlelgette a nevet mintha valami új fűszert bróbálgatna ami túlságosan is ízlik neki. Közben a lábaim ólomsúlyokká váltak amik csak lehúzzák a testemet. Fogalmam sem volt miért tört rám a hirtelen rosszullét. – Hol laknak a szülei?

-          Apukám nem... nem tudom, de anyukám a szomszéd városban bérelt házat, de ott... nem tudtam tanulni és ideköltöztem egy időre a barátnőmhöz.

-          Hát akkor nagyon jó barátnője lehet Ms. Northwoodnak.

Northwood? Ki az a Northwood? Oldalra pillantva láttam Sara félig elrejtett mosolyát és rádöbbentem, hogy eddig még csak a másik nevét sem kérdeztem meg. Hirtelen elszégyelltem magam azután rádöbbentem, hogy még csak saját teljes nevemet sem tudom. A Clermount-ot csak kitaláltam mert más nem jutott eszembe, de Northwood? Kivácsi lettem, vajon ez az igazi neve lehet?

-          Igen, nagyon régóta ismerjük egymást – hallottam Sara hangját és megint hálásan pillantottam rá, amiért válaszolt helyettem mikor nem figyeltem.

-          Hát akkor remélem segíteni fog neki a lemaradást illetően, persze magának is rengeteg bepótolni valója van. Jövő hétre kérek egy átfogó dolgozatot az utóbbi két hónapban tanultakról. Gvean, magától is. Nem engedhetem meg, hogy sokat csússzanak. Most pedig legyenek szívesek leülni, szeretnék órát tartnai.

Azonnal leültem még mielőtt az öreg számtantanár visszafordul-hatott volna, de egyáltalán nem könnyebbültem meg. Sara, miután leült, egészen közel hajolt hozzám. Először csak nagyon nehezen sikerült arra koncentrálnom amit mond és az sem segített, hogy közvetlen mellettem hallottam a többiek mormogásait ahogy összesúgnak.

-          Emlékszel mit mondtam az álnévről? Nem kellenne tudnia az igazi neved.

-          De hát a Clermount csak...

-          Nem arról beszélek. Habár ez az én hibám is volt. Gvean néven mutattalk be Denielnek. Szóval bocsáss meg. De... Jól vagy?

-          Nem. Egyáltalán nem! Mintha kiszívták volna belőlem az életkedvet és minden erőmet. Nehogy azt gondold, hogy ilyen puháyn avgyok! – suttogtam hirtelen mikor ránéztem és nem tudtam mit leolvasni az arcáról, de ő csak mosolygott.

-          Én sem vagyok jobban, csak jól viselem. Régóta gyakorlom az álcát, de a kedves matektanár úgy látszik régebb óta.

-          Ezt hogy érted?

-          És az egyenlet így már nem is bonyolult! – harsant a tanár hangja a közelben mire én rémülten felkaptam a fejem. Szerencsére két paddal előrébb állt és egy hosszú, vörös hajú lány felé hajolt. A lány arca most a hajával megegyező színűvé vált, ügyetlenül kimászott a padból, s a táblához sietet. – Ami ezt a fajta egyenletet illeti, nincs sok különbség közte és a múlt óán tanultak között, csak egy lépés amit már ecseteltem és amiről a beszámolójuk egy része is szólni fog – vigyorgott gonoszul az öreg és egyel közelebb lépett hozzánk. Már azt hittem meglátogatja a padunkat, de végül meggondolta magát és visszasietet a tanári asztalhoz, majd miután helyet foglalt, levette a szemüvegét és a táblánál ácsorgó lányra nézett.

-          Azt hiszem, nincs is szüksége a szemüvegre, csak nem telik kontaklencsére – suttogta Sara és a tanárra bökött. Mintha csak megérezte volna, gyorsan körbepillantott az osztályon.

-          Azt akarod mondani, hogy ő is démon?! – legszívesebben ordítottam volna, de most nem volt éppen alkalmas rá az idő. Tágra nyílt szemmel néztem Sara sötétbarna szemeibe és hirtelen úgy éreztem, mintha csak egy kiállított babát néznék a kirakatban. – Mintha azt mondtad volna, hogy nincsenek démonok minden utca sarkán...

-          Tudom, de... Oké, erre én sem számítottam. Eddig normális volt, deazt hiszem az a szemüveg nem egyszerű szemüveg.

-          Mit értesz az alatt, hogy normális?!

-          Azt hiszem ez nem ő. Mármint nem a matektanár. Szerintem elrabolták vagy ami mégrosszabb, megölték és a démon az ő testébe bújt.

Megrázkódtam ahogy végigfutott rajtam a hideg. Mintha egy pillanatra áramot vezettek volna belém. Lepillantottam az előttem heverő üres füzetre, majd a tekintetem tovább siklott és megállapodott a remegő kézfejemen. Rémültem csúsztattam az asztal alá és még a póló múját is rácsavartam, mert a jel felizzott és átvilágított a tenyeremen. Sara némán bámult a pad alá, ő is lerántotta a karját maga mellé, azután inkább karba fonta a kezét, hogy így átölelhesse a könyökét. Az ő jele is felizzott és lila fényt vetített a pólóra. Szóval próbál uralkodni magán. Nem látszott rémültnek, inkább bosszús volt. Morgott valamit az orra alatt, de nem értettem mit, szótlanul ültem és erősen szorítottam a job kézfejem míg egyszercsak felharsant a csengő és csak gyorsan bedobáltam a holmimat a táskába. Sara már az ajtóban várt, majd mikor mellé értem szorosan megragadta a karom és magával vont a legközelebbi női mosdóba.

-          Ez meg mégis mi a fene? – fakadtam ki odabent miután bezárta utánunk az ajtót, amit mellesleg nem lett volna szabad.

-          A jel egyfajta erőforrásként szolgál néha, ha egy démoni energia kissé megcsapolja az életkedved. Legalább jön a tél és horhatsz kesztyűt.

-          De bent?!

-          Van más válsztásod? Mindenkinek vannak fura szokásai, neked ez lesz az.

-          És te? Mit fosz csinálni?

-          Bekötöm a karom és vastagabb pólót hordok majd. Nem hittem vona, hogy Denielen kívül más démonokkal is meggyűlik a bajunk itt a suliban.

-          Hát én sem. Na jó, eddig azt mondtad ne pánikoljak. Most már pánikolhatok?

Sara úgy nézett rám mintha ott sem lettem volna. Elnézett mögöttem, ki a kis, rácsos ablakon. Megrázta a fejét. Megfordult és kinyitotta az ajtót, majd intett, hogy kövessem. A lépcsőn nem mertünk beszélni, a történelem teremben megint az utolsó padba dobtuk ba magunkat. Sara csak ott szólt hozzám.

-          Nincs mitől félni, míg rá nem jönnek ki vagy. Az, hogy én egy vagyok a sok bukott közül, az nem számít. Most mindenki rád hajt.

-          Hát most aztán sokkal boldogabb vagyok, de tényleg.

-          Ne csináld már! Nem azért mondom, inkább azért, hogy megnyugodhass.

-          Megnyugodhassak?! Éppen közölted velem, hogy az alvilágaik egész serege tejles mértékig rám van kettanva, nem mintha ezt eddig nem tudtam volna. Mégis hogyan nyugodhatnék meg?

-          Nem fogják megtudni, hogy ki vagy, érted? Vigyázunk, egy öreg tanár meg egy seggfej nem fog ki rajtunk.

Tudtam, ezt csak azért mondja, hogy ne érezzem nnyira rosszul magam mint egy szétfolyni készülő ragacs, de hát nem volt mit tenni. Eléggé rosszul voltam már. A lábaim még mindig remegtek, de a hányinger szerencsére elmúlt. Sara még mosolygott mikor bejött a tanár, de azután elővette a könyveit és úgy tett mint akit érdekell a tananyag.

Szerencsére Mr. Corwell nem figyelt fel ránk és nem rángatott ki az egész osztály elé, hogy neki is mutatkozzam be. Már nem én voltam a fő látványosság és ez tetszett. A tanár előadta az anyagot, felolvasott egy igen hosszú olvasmányrészletet, mely taglalt egy történelmi eseményt, de mindezekről fogalmam sem volt. Nem figyetem, ahogyan a magas, sovány alak a tábla előtt fel-alá sétálgatva magyarázott és közben hevesen mutogatott. Éppen csak tudatában voltam az egésznek, de igazából valahol egészen máshol jártam. A kezemet néztem és a lassan kihunyó fénnyel pislákoló négy ágú csillak képét. Halvány kék fénnyel megvilágította a tenyerem mint valamiféle árnyjáték aminek lassan vége szakad. Azután összetolják a székeket és a látogatók elhagyják a helyszínt.

 Könnyebb szívvel léptem ki a teremből mint előző órán, erre azonnal rájöttem. Sara karon ragadott és kiráncigált a parkolóba. Amint kiléptünk a friss levegőre beszívtam egy adagot a fenyből és friss esőillatból ami körbevette az egész várost. Mintha bármelyik pillanatba vihar szakadhatna a nyakunkba. Pedig a nap magasan járt és erősen tűzött a gimi udvarára, habár már nem igazán melegített. Ahogy felültünk a kerítésre, kissé távolabb a többiektől, összébb húztam a pulcsim és ledobtam a táskám a lábunk mellé. Sara hátravetette a fejét és kiélvezte az év talán utolsó napsugarait.

-          Én nem csinálom meg a matek dogát – nevetett csendesen.

-          Nem teheted. A tanár kinyír.

-          Persze. Rám néz és kiszipolyozza az életerőm, mi? Naná. Én meg feljelentem az igazgatónál.

-          Miel? Megmondod, hogy rádcuppant és az elméjével lebénított? Gondolod elhinné?

-          Tudok hatni másokra – nevetett és előre dőlt, hogy a szemembe nézhessen.

-          Na erre inkább nem vagyok kíváncsi.

Lazán hátra simitott egy hajtincset és a füle mögé illesztette. Felszisszent ahogy a keze végigsimított az arcán. A halántékán még most is ott lüktetett a seb, mint a vad hús. Mintha be sem akart volna gyúgyulni. A vér kiszáradt a sebből, csak vörös meg rózsaszín valami látszott a vágás helyén amiből gyengén szivárgott valamiféle fehéres folyadék.

-          A sebed! Miért nem gyógyul?

Elővett egy apró kendőt és letörölte a szivárgó folyadékot a sebről. Azután csak megvonta a vállát.

-          Nem tehetek semmit. A sebnek magától kell gyógyulnia. Démon tette ezt, erős démon, nem találkoztam még ilyesmivel.

-          Talán megnézhetnénk a könyvben. Nem hagyhatod ezt annyiban. Bocs, de borzalmasan fest.

Halkan nevetett és lehajtotta a fejét, hogy haja előre hulljon és eltakarja előlem az arcát.

-          Bocs, meg sem kérdeztem, nem kérsz enni? Elvégre uzsonna szünet van. Tudom, a konyhásnénik nem valami csábítóak, de ezt kell szeretni – próbált gyorsan témát váltani, és én megadóan elmosolyodtam ezen.

-          Nem, nem igazán kívánok semmit. Főleg nem azokat a guszta kajákat – morogtam inkább magamnak, de azért sehogy sem tudtam kiverni a fejemből a szivárgó seb látványát.

Csendesen beszélgettünk a tanárokról meg a következő órákról amiket később sikeresen túl is éltünk. Nem volt túlságosan megterhelő nap, de a számtantanárral való találkozást szívesen elkerültem volna a jövőben. Mégis, otthon sokkal jobb volt. Fáradtan dobtam a kanapéra a táskát és egyszerűen a párnák közé dőltem. Sara mellém huppant, kezében két gőzölgő bögrével. Teát sejtettem bennük, de meglepetésemre aranybarnán örvénylő forrócsoki volt az, amit hálásan kortyoltam a kinti hideg után.

-          Délután akkor én még munkába megyek, de te csináld meg a házit. Majd ha hazajövök, együtt tanulhatunk.

Jól hangzott. Helyeslően bólintottam csak, mert képtelen volam elválasztani a szám a forró bögre peremétől. Kissé lelombozva gondoltam az előttem álló nap többi részére. Nem volt csábító az egyedüllét akármennyi időm is volt csak magamra meg a gondolataimra. Ha jobban belegondoltam, inkább a gondolataim riasztottak el a magánytól. Semmi kedvem nem volt elmerülni az önmarcangoló jövőbetekintésembe.

A konyhapultnak támaszkodva egy almát nézegettem a kosárban. Végül közelebb hajolva felvettem és lassan körbeforgattam. Miután végre rászántam magam és beleharaptam, felkapcsoltam a rádót mert borzalmasan idegesített a fülem mögött harsogó ropogtatás. Éppen elcsíptem egy dal végét, de azzonnal belekezdtek egy újba ami furcsamód ismerős volt. Mint mikor egy régi altatót hallasz amit kiskorodban énekeltek, mert sosem tudtál elaludni. Első hallásra végig tudtam dúlolni az énekessel a dallamot úgy, hogy azelőtt még biztosan sohasem hallottam. Még csak rádiót sem hallgattam az utóbbi napokban.

Este alig tudtam ébren hazavárni Sarat. Egész nap a matekból próbáltam valamit megérteni inkább kevesebb sikerrel, később a nappaliban ücsörögtem a tévé előtt és sokszor a hátsó ajtó felé pillantottam. Belül attól rettegtem, hogy megint feltünik a furcsa róka és esetleg berontana a házba. Azóta sem értettem miért nem ölt meg mikor csak egy percébe telt volna azokkal az agyarakkal. Talán egy hang nélkül elintézhetett volna, és mégis eltűnt mielőtt akár rávehettem volna magam, hogy sikoltsak.

-          És holnapra az új anyagot is tudni kell?

-          Mlyen új anyagot?

-          Nem voltál az órán?

-          Mégis hol lettem volna?! Csak nem figyeltem éppen mindenre.

-          A dolgozattal haladsz valamennyire is?

-          Gvean, már mondtam, hogy nem fogom megcsiánli!

-          Akkor a tanár kinyír, ezt te is tudod. Szerintem nem fogja érdekellni a többiek jelenléte ha összesel és erőtlenül haldokolsz majd a padlón fetrengve.

-          Hát ez gyönyörű volt, kössz, de tényleg! Az öreget majd te feljelented, ha én meghaltam. Ennyi igazságszolgáltatást elvárok tőled.

-          Szerintem engem sem fog kímélni, szóval legalább a kedvemért megcsinálhatnád azt a hülye a dolgozatot.

-          Mer te megcsinálod!

-          Igen, én megcsinálom!

Sara olyan pillantást vetett rám, amiből azonnal láttam, hogy teljes mértékig kételkedik bennem. Legszívesebben hozzá vágtam volna a francia szótárat amit a kezemben szorongattam, végül inkább a szavakba temetkeztem. Másnapra meg kellett volna tanulnoi még öt oldalt, de sehogyan sem tudtam a mindenfelé dőlő ékezettel ellátott „é” betűket megtanulni, de azt sem, hogy mikor olvassák a „tion-t” „szion-nak”. Csak feküdtem a kanapén és bámultam a vaskos kis könyvet, de semmit sem értettem a hosszú szómagyarázatokból.

Sara egy füzet fölé görnyet és erősen gondolkodott valamin, miközben már majdnem csonking rágta a ceruzáját. Hosszas nyújtózkodás után felkelt és a elcsoszogott az íróasztalig ahová a rádiót költöztette. Felkapcsolta és a visszahuppant az ágyra a füzet mellé.

A híreket olvasták fel éppen. Egy túlzottan mély férfi hang töltötte be a szobát. Egy alacsony, fekete hajú, sötét bőrű fickót tudtam volna leginkább elképzeli a hang tulajdonosának, aki fegyverrel a kezében mutogatja  a bandaüdvözlés feliratú pólóját, ez azonban nem illett volna különösebben egy híradóshoz.

A legutolsó hír szerint a várost farkasok járják. Pontosabban csak egy. Erre megmerevedtem és felültem a kanpén. A szótár először a térdemre esett, azután lebukfencezett a földre és kinyílt a következő oldalnyi tanulandó szavaknál. Erre Sara is felnézett és megérezte, hogy valami nem oké.

-          Nem szoktak farkasok járni a városban – szólt csendesen, miután a felolvasó híradós befejezte a mondókáját és jó délutánt kívánt a hallgatóknak. – Főleg nem egymagukban. Jó lesz vigyázni, hallod? Gvean, te figyelsz rám?

-          Nem szoktak erre farkasok járni?

-          Nem.

-          Na és rókák?

-          Pláne nem, de... Minen rendben?

-          Igen, azt hiszem, csak kissé félek tőlük – próbáltam mosolyogni, és Sara is mintha megnyugodott volna egy kicsit, de még azután is sokáig nézett rám. Mintha csak zat várta volna, hogy a következő percben kitör belőlem valamiféle roham.

Egész éjszaka a róka-farkassal álmodtam és a borostyánsárga szemeivel ahogyan rám meredt, mint valami vadállatra. Akárcsak ha a zsákmánya lettem volna. Egészen sokáig képtelen voltam elaludni, de miután mégiscsak sikerült elszenderülnöm valamelyest, akkor is csak őt láttam magam előtt. A farkast, amint az erdőben fut és a ház felé tart.