Horizont

3. fejezet

Erős fény szúrta a szemem amikor felébredtem. Az első dolog amit megláttam az a fenti lámpa élénkfehér betges fénye volt. Egyzserűen olyan kórházi hatást keltett a kabinban. Felszóltam Saranak, hogy megtudjam ébren van-e, de hamar rájöttem, hogy egyedül vagyok.

Egy félelmetes gondolatom támadt, miszerint Sara itthagyott amíg én az igazak álmát aludtam, de ez szerencsére gyorsan hiteltelennek bizonyult, mivel Sara pár perc múlva belépett az ajtón.

-          Ó! – nézett rám meglepődve és egy pillanatra megállt a kabin ajtajában. – Hát felébredtél?

-          Amint látod.

-          Hát... Nemsokára megérkezünk, szóval én csak... a mosdóban voltam.

-          Nem kell magyarázkodnod.

Félig-meddig elmosolyodott amit megkönnyebülve nyugtáztam. Végre őt is láttam boldognak vagy legalábbis valami olyasmi.

-          Éppen fel akartalak kelteni, de azt hiszem akkor erre már nincs szükség. Akkor viszont azt hiszem talán kezdhetünk is pakolni.

Lenézett a velem szemközti ágyra amin egyetlen táska hevert magáyosan és meg kell hagyni, nem éppen bőrönd nagyságú volt. Inkább mondtam volna kézitáskának.

-          Tulajdonképpel ezzel is megvagyunk, nem?

-          De – fintorodott el és lehupant a táska mellé. – Hogy aludtál? Én sosem tudok nyugodtan szunyókálni a vonatokban. Tulajdonképpen nem szeretek utazni. Sosem érzem magam biztonságban ha úton vagyok.

-          Valahogy gondoltam – morogtam.

-          Szóltál?

-          Nem.

-          Ugyan már! Nekem te nem tudsz hazudni. Tudom mire gondolsz. Arra, hogy nem mertem veled beszélni, hogy nem adtam meg a válaszokat a kérdéseidre. Sajnálom, de nemsokára már otthon vagyunk. A jó hír, hogy csupán két saroknyira lakok az állomástól – nevetett és kinézett az ablakon. – Hideg van, nem gondolod?

Megvontam a vállam és visszadőltem a párnám mellé.

Sara segített fel amikor felhangzott a sípszó ami jelezte a fent maradt utasoknak, hogy a szerelvény a végállomáshoz közelít. Kifelé menet felkaptuk a kistáskát és lassan vigégmentünk a folyosón a hátsó ajtóhoz, mert az elülsőt rongálódás miatt lezárták. Óvatosan letotyogtunk a két fokos lépcsőn és máris a főállomás kövén baktattunk. Furcsa volt, hogy senki sem bámult meg. Itt senki sem ismert, én is csupán egy átlagos lakosnak néztem ki és itt senki sem feltételezte rólam első látásra, hogy egy átkozott család számkivetett gyermeke vagyok. Egy pillanatig még talán boldog is lettem volna, de azonnal el is ment a kedvem a mosolygástól mikor rákanyarodtunk a második utcára. Az út borzalmasan hosszú és kátyúkkal teli volt. A köves út sok helyen már besüppedt, egyik oldalon fák szegélyezték a széles utcát, a másikon pedig a kétszintes házak sorfalat alkotva eltakarták előlünk a város többi részét. Pedig Sara útközben mesélt az apró főtérről és a színes szökőkútról amit a városháza elé építettek. Sokan jártak oda kívánni valamit, mintha abban reménykedtek volna, hogy a szökőkút teljesíti is azt.

Ez a kilátás viszont most megközelíthetetlen volt.

Sokáig gyalogoltunk, nem is tudom, talán fél óráig is, de már lassan kezdett besötétedni. Az utcai lápák mind felvillantak és kis fehér körökben megvilágították az utcát. Estefelé sokkal barátságtalanabbnak tűnt az egész hely és egyszerre mintha jobban éreztem volna azt a hideget amiről Sara még a vonatban beszélt.

Egy kis sárga, kétszintes ház előtt álltunk meg. Az ajtó mellett függött a házszám: 112.

Sara babrált egy kicsit a kapuajtóval és miután felmentünk a verandára, a ház ajtajával is meggyűlt a bajunk. Végül a bejárati ajtó hangos nyikorgással megadta magát és gyorsan rá kellett jönnöm, hogy a házban sincs sokkal melegebb mint odakint.

Az előszobában egy furcsa, kellemes érzés költözött belém és megfordult a fejemben egy kedves gondolat. Haza értem. Habár ez csak egy hazug érzés volt, mégis úgy éreztem magam, mintha mindig is itt éltem volna.

Sara átvezetett egy keskeny folyosón a konyháig és leültetett az egyik virágmintás székre. Az asztalt is hasonló motívumokkal díszített tetírő fedte ahogyan a fali csempesort is. A helyemről ki lehetett látni az útra, ugyanis közvetlenül az ablak mellett ültem. Sara azonnal vizet forralt és teásfilterek utáni kutatásra indult.

-          Áfonyás jó lesz?

-          Hát... Jó. Habár nem tudom milyen.

-          Nem baj. Nem találom a régebbi filtereket és csak ez van.

-          Sara, te mióta nem voltál itthon?

-          Nyugalom, azért annyira nem régiek – nevetett.

Levett egy dobozt a polcról és egy filtert lógatott a forró vízbe. Odanyomta a bögrét a kezembe és töltött magának is. Leült velem szemben és kezét a bögréje köré fonva melegítette magát. Összeszűkült szemmel nézett nám mintha talált volna valami érdekeset az arcomon. Homloka ráncokba szaladt.

-          Tényleg semmire sem emlékszel?

-          Nem, de te tudod a válaszokat.

-          Ez már megint kijelentés – fintorgott. – Miért vagy ebben ennyire biztos?

-          Tu tudod a nevem, tehát ismersz. Tudnod kell, honnan jöttem, honnan származom. Kik a szüleim? Miért védtél meg és honnan ismersz? Ki volt a fiú, Ray?

-          Ne iylen sietősen! – emelte magasra a kezét. – Csak lassan. Ráérünk. Egyszerre csak egy kérdést.

-          Nézd, lehet, hogy te ráérsz, de én nem. Nem tudom. Nem értek semmit és ez elég kényelmetlen. Semmi emlékem sem maradt az elmúlt tizen... – és ekkor döbbentem rá, hogy azt sem tudom hány évas vagyok.

-          Hat. Tizen hat évből.

-          Ahha! Tehát mégiscsak hajlandó vagy válaszolni?!

-          Persze, hogy válaszolok. Szeretném, ha neked is jobb lenne. Nem áll szándékomban örökké kétségek között hagyni. Tizenhat éves vagy és a neved...

-          Gvean. De te mégis honnan tudod?

-          A neved... elég jellegzetessé tesz téged, és azt hiszem társaságban nem ezt a nevet kellene használnod. A történeted eléggé... hogyis mondjam, különös. A szüleidet nem ismerem, és azt sem, hogy honnan származol, csak azt tudom, hogy miként és miért kerültél ide. De ez egy hosszú történet és nem tudom, eléggé felkészültél-e rá?

-          Mindenre kész vagyok – állítottam magabiztosan közben tulajdonképpen nagyonis megrímetett amit mondott. Megrémített, hogy a múltam talán tényleg valamiféle szörnyűséget rejt, és meglehet, mégsem akarok vele szembesülni. Mégis itt volt az egyetlen lehetőség, az egytelen segítség a továbblépéshez, mert elhatároztam, hogy ki fogok deríteni mindent a múltamról.

-          Mit szólnál ha azt mondanám, angyal, hogy közünk van az angyalokhoz?

-          Már nem tudom miben hihetek, de sokan elültették bennem a sötét varázslat, átkok és boszorkányok létezésének hiedelmét, szóval egy kis angyal-históriától még nem ijedek vissza.

-          Ez nem szimpla anygal-história. Ha lehet, kérlek, ezt vedd komolyan. Nem bízom benned.

-          Miért, attól félsz, hogy őrültnek nevezlek vagy ordibálva kirohanok a házból? Legfejjebb kiröhöglek, de ígérem, szó nélkül maradok.

-          Nem, ezt sokkal de sokkal komolyabban kell felfognod. Én nem viccelek. Amit te látsz, az csak egy álarc. Én nem ez vagyok. Az emberek többsége Helen néven ismer, kivéve persze néhány bizalmas ismerősömet. Mint Ray. Őt például Williem néven ismerik a szomszédai és az egész városa.

-          Honnan ismered?

-          Ez már egy másik történet, és ígéem, azt is elmesélem, de csakis akkor, ha már tudod a saját történeted. Meg persze ha hiszel nekem, mert ha nem, magadat és a múltadat fogod kétségbe vonni. Ez az álarc önvédelmi célokat szolgál. Máskülönben rámtámadhatnának a dé... démonok.

-          Démonk? – szakadt ki belőlem az éles sipítás és elkerekedett szemekkel bámultam Sarara, vagyis Helenre, vagyis... mindegy.

-          Igen. Aki téged megtámadott a főtéren, egy démon volt. Jellegzetesek és túl könnyen felismerhetőek a vörös szemről és az éles fogakról. Ezért csodálkoztam, hogy mennyire könnyen hagyta magát leleplezni. Gondolom te is észrevetted, hogy feledtébb különös erővel rendelkezett. Egy ember iyesmire nem képes.

-          Egy démon – forgattam magamban a szót. Ízlelgettem a jelentését és magam előtt láttam az öreget amint örült tekintettel meredt rám és kacagott. „Alábecsülitek az öreg Davidet, he?” – hallottam a fejemben a hangját és kirázott a hideg az élethű emléktől. – Mégis miért akart megölni? Mit tettem én ellene?

-          Megszülettél.

-          Megszülettem? És ezt... Mégis miért szúrtam pont én a szemét?

-          Nem csak az övét. Minden démonét.

-          Dejó! Most sokkal nyugodatbban fogok aludni!

-          A születésed még magában nem lett volna gond, hiszen ártalmatlan voltál, mint mindenki más, egészen a tizennegyedik születésnapodig. Mielőtt azonban megvilágítanám az üldözésed okát, tudod kell mi vagy valójában.

-          Mi vagyok? Hogy érted ezt? Mit jelentsen az, hogy mi vagyok? Valami szörnyeteg vagyok én is...én is démon vagyok?!

-          Nem, nem, nem! Nem vagy sem démon, sem szörnyeteg! Olyan vagy mint én, és ezért mentettelek meg. Nem hagyhattam, hogy egy... hozzám hasnolóval végezzenek, hiszen olyan kevés van belőlünk, és őket sem könnyű megtalálni. Sokáig, nagyon sokáig kutattam, mire rátaláltam Rayre, habár ő nem pont olyan, mint mi. Ő egy kicsit más, de tudja a titkunkat, hiszen ő is hasnolót őriz, csak ez... ez más. Hiszen te... meg én...

-          Nem böknéd már ki végre?!

-          Bocsánat! Csak tudod ezt nem olyan könnyű kimondani! De hát tényleg ennyire tudni akarod? Na jól van, tessék! Angyalok! Angyalok vagynuk! Remélem boldog vagy és most sokkal jobban érzed magad!

Félig tátott szájjal néztem Sarat, amint az érzelmektől eltorzult arccal, fújtatva meredt rám, de én nem tudtam visszaválaszolni. Minden amit mondani akartam az valahon megakadt  torkomban és csak némán bámultam magam elé. Végül sejthettem volna, amikor rákérdezett, hogy mit szólnák hozzá ha valami ilyesmiről lenne szó. Csak nem gondoltam bele, hogy én... én is egy lehetek. Még túl nehéz volna kimondani a szót, túl súlyos volt. Sőt, azt sem tudtam nevessek-e, vagy valóban az igazságot hallottam? Még nem tudtam egészen biztosan, hogy mebgirkózom-e vele, de amikor Sara arcára félelem ült ki, meg kellett valamivel nyugatnom.

-          Bocsáss meg – szólt sokkal halkabban. - Én nem akartam, csak elragadott a hév. Sajnálom, de te? Te jól vagy? Vagyis ez elég buta kérdés volt tőlem, hiszen látom, hogy egyáltalán nem vagy jól. Kóstold meg a teát, lehet, hogy nincs jó íze, de a meleg megnyugtat majd, csak próbáld ki.

Némán belekortyoltam a teába, közbnen gondosan kerültem Sara pillantását. Végig az ujjaimat néztem és figyeltem ahogyan a forró ital végigfolyik a testemen és eláraszt melegséggel. Valóban megnyugtatott. Kissé kesernyéz íz maradt a számban, de talán nem is a teától. Furcsán elfogadhatónak tűnt ez az anygal-démon magyarázat, pedig egyszerűen lehetetlennek kellett volna lennie. Azt hittem talán inkább kellett volna kinevetnem mintsem ennyire komolyan elrágódni a szavain. Pedig néhyán dolog végre értelmet nyert, mint az is, hogy Sara hogyan képes gyógyítani, hiszen akkor biztosan ettől van valamilyen képessége is.

-          Jól vagyok – nyögtem ki végül, de még mindig nem néztem a szemébe. – Csak azt hiszem szükségem lesz egy kis időre, amíg ezt feldolgozom.

-          Persze, nem is vártam, hogy azonnal megérts, csak ezt tudnod kellett. Legalább már tudod ki vagy. Na meg persze, azt is, hogy miért nem akartam erről beszélni veled a vonaton. Hiszen te még friss vagy, és mivel nem álcázod magad, a démonok könnyedén rád találhatnak, mert éreznek. Érzik a jelenléted, a kisugárzásod, és ez elárulhat. Nem bízhattam senkiben aki  a vonaton utazott, mert akárki ránk támadhatott volna ahogyan a főtéren is tette az öreg.

-          De ő már meghalt.

-          Tulajdonképpen nem. Csak egy időre megsemmisült, de a hamvaiból egy napon majd újjáéled, és ezért elpusztíthatatlanok a démonok. Ez a legnagyobb előnyük velünk szemben.

-          Azt mondod friss vagyok. Mire gondolsz?

Szomorúan sóhajtott és hátradőlt a székében.

-          Tudod, mi nem csak szimpla angyalok vagyunk. Ez ennél sokkal bonyolultabb. Azt mondatm tudom hogyan és miért kerültél ide. Az okot is megosztom veled csak később. Most elég annyit tudnod, hogy... – közbeszúrt még egy halálos sóhalyt majd végre kibökte ezt is. -  bukott angyalok vagyunk.

-          Hát ezt nem hiszem el! – kiáltottam fel tehetetlenül. – Ezt most nem ondod komolyan! Szóval az égiek, vagy nem is tudom, mind utálnak? Pikkel ránk mindenki? A többi angyal, meg az egész démon-pereputty?! Még csak ez hiányzott nekem. Ennél még abban a nyamvadt kis koszos városban is jobb volt! Most mégis mit fogunk csinálni? Várjuk amíg ,megölnek bennünket, vagy van egy jobb ötletem! Könnyítsük már meg a dolgukat!

-          Maradj már nyugton! Remélem felfogtad, hogy a helyzet nem ebben a percben változott meg! Eddig is üldöztek minket. Mellesleg az égiek nem akarnak minket eltenni láb alól, szóval nyugi.

-          Nyugi? Azt mondod nyugodjak meg mikor egy egész házra vló démon üldöz?

-          Hidd el, annál sokkal többen vannak. Az alvilág nem egy kétszintes ház méretű. Elég sokan vannak.

-          Alvilág? Mégis mennyi démonról beszélünk?

-          Megszámlálhatatlan. Milliónyi, milliárdnyi vagy még annál is több, és ez valószínű.

-          Mégis mit tehetünk?

-          Amit eddig. Álcáznod kell magad. Szükség lesz kontaklencsékre és új frizurát kapsz, meg egy másik nevet, amit társasági életben használhatsz. Újratervezzük a ruhatárad, én már megszabadultam a régi göncödtől.

-          Na várjál már! Kontklencse? Megszabadultál a ruháimtól? Tudod, hogy az volt az egyetlen szerelésem?

-          Igen, tudok róla - azzal a szeméhez nyúlt, tulajdonképpen a szemébe és két apró félgömb alakú, átlátszó lencsét vett ki a szeméből amit felmutatott nekem. Vidáman rámmosolygott és a szemeire mutatott. Mielőtt még feltehettem volna egy kérdést, már válaszolt is rá. – A kontaklencse a látást javítja és persze megváltoztathatod vele a szemed színét. A kék szempár egy tipikus angyali jellemvonás, szóval ezt jobb lesz elrejteni. Persze nem kell mindjárt minden kék szemű emberre rábéllyegezni, hogy angyal. Ez csak egy jellemzőnk.

-          A bukott angyaloknak memgmaradnak a régi jellemvonásai vagy megváltozunk?

-          Semmi sem változik, illetve... Kapunk egy képességet, nem mindenki, csak néhányan, de ezt is fejleszteni kell. Senki sem tudja gyakorlás és hatalmas akaraterő nélkül irányítani ezt az erőt, ami tulajdonképpen annyit takar, hogy képesek vagyunk irányítani a tüzet.

-          A tüzet? Hiszen én akkor... Nekem a városban, a főtéren kigyulladt a tenyerem és mégsem égtem meg. Nem azt mondtad, hogy senki sem képes gyakorlás nélkül irányítani?!

-          Senki, kivéve téged. Te vagy az első aki a tuttodon kívül használtad ezt az erőt, pedig már nem egynéháyn bukott angyallal találkoztam a száműzetésem után.

Száműzetés? Persze, hiszen ez logikus, csak ahogyan kimondta, sokkal sötétebbnek éreztem ezt a szót. A száműzetés borzasztó dolog, mert azt jelenti, hogy te nem tartozol oda hová a múltad kötött, vagy olyan szörnyűséget tettél, amivel kiérdemelted a kitagadást és az életed egy részének elveszítését. Tudtam, ezt tették velem is, csak még az okokat nem ismertem. Nem lehet elég ok a születésem. Valami másnak is kell lennie, de Sara megígérte, hogy ezt is elárulja majd.

-          Én sem értem igazán – szólt és ezzel visszarángatott egy perc mélázásból a jelenbe. – Viszont együtt megfejthetjük, úgy hiszem. Nem vagyok benne biztos, hogy a következő történetre eléggé fel vagy-e készülve, de remélem nem fogsz tőle besokkolni vagy valami hasonló.

-          Hidd el én is remélem.