Horizont

12.fejezet

Hideg kezek érintését éreztem a csuklómon, mintha valami sötét szörnyeteg állt volna felettem és undorító, gusztustalan nyál csöpögött volna a szájából. Még a förtelmes szagot is éreztem magma körül amikor felriadtam és megszorítottam a csuklóm. Felkiáltottam egyrészt a fájdalomtól, másrészt a meglepetéstől. A tőr hideg hátlapja a kezemet csiklandozta mikor teljes erőbmől megszoprítottam, olyannyira, hogy méllyen felhasította a bőrt a tenyeremen. Vér szivárgott a hajszálvékony erekben amik körbehálózták a kézfejem, ráadásul még az ujjaimat is szépen megvágtam. Gúnyosan összehúztam a szemem és Ben megjegyzésére gondoltam, miszerint a tőrt majd vigyáz rám. Hát, eddig megtette, amit tudott.

A lepedővel gyorsan körbecsavartam az egész bal tenyeremet és egy hálóinget vettem fel a pizsamám fölé, hogy bemehessek az emeleti, hideg fürdőszobába.

Odabent töksötét volt, homályos ködfelhő burkolt be mindent mint egy éhes szörny, ami mindent felal a szobában. Letöröltem a tükröt és egy gyors pillantást vetettem a tükörképemre, de félig-meddig borzasztónak találtam a látványt, szóval inkább azonnal valami fertőtlenítő után kezdtem kutatni. Volt ott rengeteg szappan és illatosító, sminkkészlet, tusfürdő, mindenféle krémek de a fertőtlenítős dobot nem találam. Pár perccel később legnagyobb rémületemre kopogtattak az ajtót és Ray halakn benyitott a fürdőbe. Tényleg örültem a hálóingnek, mert elég cikinek éreztem a pizsamát. Ray nem látszott idegesnek az ő kisfiús, Superman-es pizsabája miatt, inkább valamitől kissé feszültnek és izgatottnak tűnt. Beleszagolt a levegőbe, majd végül a bebugyolált karomon állapodott meg a tekintete.

-          Mi ez a vér szag?

-          Milyen vér? Csak egy picit vágtam meg a kezem!

-          Picit? Az egész ház bűzlik a vérszagtól! Ez neked kicsit? Mutasd! – ellenkezést nem tűrően már nyújtotta is a kezét, de én még hezitáltam egy percig. Végül óvatosan megszorította a csuklóm és lehámozta róla a lepedőt. – Te jó ég! Mégis mit csináltál?!

-          Csak a tőrrel megvágtam ma…

-          Milyen tőrről beszélsz?

-          Ben adott nekem egy tőrt, azt mondta talán szükségem lehet mjad rá, hogy megvédjem magam.

Nem szólt semmit csak kétkedve nézett rám. A tükörhöz lépett közben el nem engedett, egy kézzel rakosgatta félre az üvegcséket és a dobozkákat mígnem előhúzott egy kis kék üvegcsét amiben átlátszó folyadék volt. Lecsavarta az üvegcse tetejét mire émelyítően édes szag árasztotta el a kis helyiséget. Egy pillanatig még élveztem is, de utána már forgott a gyomrom az erős ilattól.

-          Mi ez az izé? Borzalmas szaga van.

-          Tudom, hidd el az sem kellemes ha hozzádér, de ez gyorsabban gyógyít, mint az emberi készítmények. Ebben angyalvér van, démonhajjal keverve.

-          Démonhaj? Kösz, de azt hiszem meggyógyulok e nélkül is – azzal már el is rántottam volna a kezem, de ő csak szorosabban tartott.

-          Nem hinném. Nem akármilyen tőr az amit te kaptál. Nézd csak meg jobban ezt a vágást – elengedte a kezem és intett, hogy nézzem meg közelebbről.

Mikor magam felé fordítottam a tenyerem, a heg szélei már feketék voltak mintha valamivel megégettem volna a bőrömet, habár még sehol sem hólyagosodott fel.

Ray csepegtetett a vágára és a vér azonnal forrni kezdett. Akárcsak ha tűzbe nyúltam volna, égett a karom, a bőr azonban gyorsan összefonódott és frissen összenyúlt a sérülés fölött. Felizzott a nyégy ágó csillag és a fájdalom lassan de biztosan enyhülni kezdett. Halványkék fény derengett a bőrömön. Félig elfordultam, nem akartam Rayre nézni, magam sem tudom miért.

Ő visszapakolt mindent a helyére, szép katonás rendben azután leült a mosdó melletti alacsony székre. Oldalra pillantva láttam, hogy engem néz.

-          Nagyon szeret téged – szólt. Hirtelen nem is tudtam kiről beszél. – Sokat jelentesz neki, nem csak egy tárgy vagy akit meg kell védenie. Azt a tőrt nem ajándékba adta, nagyobb jelentése van, mintsem egy egyszerű ajándék. Azért adta, mert ez az egyetlen esélye, hogy megvédjen téged, hiszen most nem lehet itt. Szivességet tesz nekem, de még akkor is téged félt. Akkor is rád gondol, mikor más haldoklik, remélem ezt értékeled.

Megfordultam, hogy a szemébe nézhessek vele.

-          Persze, hogy értékelem! Magam is tudom, hogy többet tesz értem, mint amennyit elvárhatnék tőle, azonban nem miattam ment előkeríteni azt a tőrt. Érted teszi, mert tartozik neked ennyivel.

-          Dehogy tartozik! Nem tartozik ő nekem semmivel! – nevetett és felkönyökölt a mosdóra, ami elég viccesen nézett ki, mivel az jóval magasabban volt mint ahogy ült. – Miattad ment el, mert tudja, hogy Sara a barátod és neked szükséged van rá. Persze tisztában van vele, hogy én is mennyire szeretem meg hát számára is fontos az élete, de te vagy a leggyomósabb ok, amiért elment. Bármibe is kerüljön, de mindig a legjobbat akarja neked.

-          Hiszen én nem kértem erre! Azt akrtam, hogy maradjon.

-          Azt akartad, hogy Sara meghaljon? – suttogott félig döbbenten.

-          Nem! – kiáltottam ilyedten, mert rájöttem, hogy teljesen félreérthető voltam. – Azt akartam, hogy te menj. Sajnálom, de...

-          Nem kell magyarázkodnod. Ha nem lennék Sara barátja, már megöltél volna.

-          Nem hinném, elvégre megmentetted az életem, amiért természetesen hálás vagyok.

-          Ezt örömmel hallom.

-          Mindazonáltal, azt hiszem sosem fogok veled teljesen kibékülni. Én mindig látni fogom benend a démont, sajnálom. Tényleg sajnálom. Az utóbbi hónapokban engem üldöztek és rájöttem, hogy a halálomat kívánják. Fel kell dolgoznom, hogy a volt legjobb barátnőm haldoklik és valószínűleg meg kell ölnünk ahhoz, hogy feléleszthessük. Rám tör egy vadállat a saját házunk hátsó udvarában, azután itt vagy te, egy olyan lény, akitől a leginkább félnem kellene. Elég furcsa egy pár héten vagyok túl, talán pszihikai sérelmeket is szenvedtem, szóval ne ítélj el ha lehet.

-          Sosem ítélnélek el. Ami a pszihikai problémáidat illeti, elég normálisnak tűnsz – nevetett halkan és felállt, így nekem fel kellett néznem rá. – Sara pedig fel fog épülni, életben marad. Csak bízz egy kicsit a szép kilátásokkal teli jövőben, hidd el, attól jobb lesz a napod. Most pedig ha kérsz egy kis palacsintát, azt javaslom irány a földszint. A konyhában vár egy forró kávé és egy csokis palacsinta.

Kénytelen voltam elvigyorodni. A csoki, palacsinta, a forró és kávé szavak hallatára megkordult a gyomrom. Pompásan illettek egymás mellé ezek a szavak. Azt már nem kérdeztem meg, hogy honnan van a palacsinta. Mielőtt azonban még a csábítást és a fejemben megszólaló kis éhes hangot követtem volna, át kellett öltöznöm. Lent már várt rám Ray, elég laza volt, mintha az előbbi beszélgetésünk meg sem történt volna. Elém tolt egy tál frissen kisült palacsintát és egy bögre csokiöntetet.

-          Holnap gofrit sütök, habár az Sara specialitása és gondolom az enyém fel sem érhet az övével, de ha szeretnéd megpróbálkozhatok vele.

-          Nem vagy éhes?

-          De igen, mint látod, éppen a saját palacsinta adagomat tüntetem el.

-          Nem, nem úgy értem. Nem vagy éhes? Csak gondoltam, ha éhes vagy, talán érzékenyebb vagy a vér szagára. Én semmit sem éreztem, ellenben te kinyitottad mindenhol az ablakokat és belégfrissítőzted a fél házat. A fürdőszobáról nem is beszélve amit ha jól hallottam, átsíkáltál valamivel.

-          Csak a mosdót takarítottam ki – húzta el a száját.

-          De nem válaszoltál az első kérdésemre.

A kávéját bámulta, az erek megfeszültek a kézfején és kidagadtak mint a kék kígyók. Éreztem, hogy erről nem szívesen beszél, főleg nem előttem. Keserű mosolyra húzta a száját és hegyes fogai kibújtak ajkai mögül ahogy mindig, ha megfeledkezett magáról.

-          De igen, éhes vagyok. Mióta itt vagyok, nem voltam vadászni, de egy ideje már előtte sem. Képzeld magad a helyembe. Mintha hetek óta nem ettél volna egy harapást sem, csak vegetáriánus kajákon éltél volna mint a saláta meg a gyömölcsök. Te is kívánnád a normális nehéz kajákat, a zsírtól csöpögő húst. Az én esetemben ez inkább vértől csöpögő lenne, de a lényeg ugyanaz.

-          Sajnálom.

-          Nincs mit sajnálnod, nem a te hibád.

-          De igen, mert gondolom a vér szagától csak még rosszabb...

-          Persze, de erről sem te tehetsz. Tulajdonképpen karácsony után kénytelen leszek vadászni menni, ha nem akarod, hogy véletlenül rád támadjak.

-          Karácsony?

Felhúzta a szemöldökét mintha további magyarázatot várt volna a kérdés mellé, de nem tudtam mit kelle mondanom.

-          Igen, karácsony. Tudod, fenyőfa meg ajándékok, talán még hó is fog esni ha szerencsénk van. Családi ünnep, de azt hiszem most mi leszünk a család. Hm... Pedig Sara mennyire várta minden évben a karácsonyt. Ez volt a kedvenc ünnepe – mosolygott és elgondolkodva körözött az ujjával az asztal lapján.

-          Úgy beszélsz, mintha már halott lenne.

Az ujja hirtelen megállt és éreztem, ahogy levegőt is elfelejt venni. Feszülten pillantott rám és idegesen rángatózott a szája sarka, minta mindjárt kitörne belőle valami. Végül csak nagyon, de nagyon halkan megszólalt:

-          Nem, tudom, hogy még nem halott, de nem akarom magam hamis álmokba ringatni. Azt is tudom, hogy én mondtam neked, hogy bízzunk a felépülésében, de...  Te is jobban tennéd, ha elfogadnád a lehetőséget...

-          Nem! – kiáltottam rámeredve. – Ezt nem hiszem el! Nem adhatot fel pont te ilyen könnyen! Hiszen Ben miattad elment azért a nyomorult tőrért, az életét áldozza csak mert így megmentheti Sara életét. Erre te már-már fel is adtad? Akkor ne hazudj itt nekem, hogy fel fog épülni! Mégis minek ez az egész, mond?!

-          Ben saját maga döntött úgy, hogy elmegy. Azt is tudta, hogy a házban démonok várhatnak rá, mindennel tisztában volt, nem az én döntésem miatt alakultak így a dolgok.

-          Hát persze! Csak tudod éppen egy haldokló életéről beszélgetünk, legalább megpróbálhatnál úgy tenni, mintha érdekelne, hogy mi lesz vele, mert hiszek benne, hogy így jobb lesz.

Ray olyan hirtelen pattant fel a székéből, hogy nem is tudtam felfogni ami történt. Egy pillanatban áthajolt az asztal fölött és megragadta a torkom. Éreztem ahogy előbújnak a karmai és a bőrömet karcolják, az ujjai pedig görcsös szorításba merevedtek. Az arca eltorzult a haragtól és gyűlölet izzott a szemében. Átjárt a félelem, rettegtem attól amit tehet velem, mert most ott volt előttem az igazi vámpír akitől menekülnöm kellett volna már korábban. Olyan tébolyt tükrözött az arca, mintha beleőrült volna valamiféle veszteségbe, lángolt a tekintetében a végtelen üresség és a határtalan erő.

A torkomhoz kaptam és minden erőmmel próbáltam lehámozni magamról a kezét, de a szorítás nem gyengült. Fulladoztam, egyre nehezebben vettem levegőt, lüktetett a fejem, a tüdőm összeszorult. Halkan hörögtem mert más hangot képtelen voltam kiadni.

-          Ray – suttogtam elhaló, összefolyó hangon. – Ray, tudom... tudom, hogy szereted... én sajnálom...

Az arca kisimult és elborzadva nézett le rám. Azonnal elengedett és visszazuhant a székébe. Hátra csúszott és lefogta a kezeit. Hangosan szuszogott, miközben távolról végigmért. Szóra nyitotta a száját de értelmes mondatot nem tudott kinyögni csak tátogott. A szeme ide-oda járt köztem és a kávésbögrém között, idegesen megrázta a fejét. Nem tudtam mit kellene tennem, attól féltem, hogy megint elveszítheti az önuralmát. Óvatosan dörzsöltem a nyakam, biztosra vettem volna, hogy egy vastag vörös csík díszíti a bőröm ott ahol Ray ujjai kötbezárták a torkom.

-          Én nem tudom mi történt velem – suttogta végül. – Ugye nem esett bajod? Nem akartalak bántani, csak egyszerűen... – keserű lett a hangja, szinte fájt neki a beszéd, fájt, hogy rám kellett néznie. – Sara mindig meg tudott védeni ezektől, de most... sajnálom, hogy pont ma láttad azt a szörnyet ami bennem lakozik. Őszintén sajnálom.

-          Semmi baj.

-          Semmi baj? Majdnem megöltelek –a hangja színtelen volt, teljesen lehiggadt, komolyan beszélt. – Meg is halhattál volna miattam.

-          De nem öltél meg, mert...

-          Mert időben vissza tudtam tartani a szörnyet, az igazi démont. De attól még bennem van. Tudod meddig küzdöttem ellene, mire csak kicsit is normálisan tudtam élni? Minden nap teljes szenvedés volt mert végig attól rettegtem, hogy képtelen leszek kordában tartani ezt a hatalmas erőt, hiszen mégiscsak vámpír vagyok vagy mi!

-          Benned van, az lehet, de itt vagy te, az aki most itt ül előttem és képes vagy legyőzni azt aki csak méllyen lakozik benned.

-          Ezt nem értheted. Minden percben küzdök. Minden napom egy háború, ébben csak nem vérzek el a csatában – nevetett keserűen.

Elment az étvágyam, félretoltam a tányért és a bögre után nyúltam. Ray hátradőlt a székéban és karbafont kézzel meredt maga elé. A nappaliban álló régi óra hangosan megkondult, kint sötét felhők gyülekeztek. A nap gyér foltokban fénylett fel a felhők fölött, vihar közelgett. A szél  lassanként ragadta meg a függönyöket és olyan volt, mintha azok szellemként életre keltek volna. Furcsa sípoló hang hallatszott ahogy a szél besüvöltött, végigremegtem a hirtelen jött hidegtől.

Ray szó nélkül felállt és a nappali ablakaihoz lépett. Még egy utolsót szippantott a kinti levegőből azután hangos csapódással bezárta a hatalmas kétszárnyú ablakot. Behúzta az egyik függönyt, csak a konyhába és az eblédőbe szűrődött be a fény.

-          A vihar gyorsan itt lesz, talán már estére. Ha esni fog akkor holnapra megfagy minden, nemsokára havazni is fog.

-          Honnan tudod mikorra ér ide a vihar?

-          Gyorsan ért ide a szél, de eltart még egy darabig míg normálisan kialakul a légkör egy erősebb viharhoz. Ezen kívül csupán megérzés.

-          Kibír a ház ennyit?

-          Hogy kibír-e? Még egy robbanást is kibírna! – nevetett és oldalról rámkacsintitt. – Sokkal biztonságosabb ez a ház, mint az kívülről látszik. Mindent megerősítettem a saját tudományom szerint. A démonlét nem csak tüzes mutatványokból meg öldöklésből áll, abban nem lenne semmi érdekes.

-          Aha. Persze.

A hideg továbbra is beszökött így Ray-nek az egész házat körbe kellett járnia, hogy minden ablakot szorosan bezárjon. A vér szaga már valamivel gyengébb lehetett, de láttam, ahogy Ray erősen ráncolja az orrát.

Végül felmentem a szobámba és az ágyra dőltem. Az éjjeliszekrényen feküdt a könyv amit Sara adott nekem. Ben elhozta a házból. Nem is emlékeztem, hogy mikor olvastam bele utoljára. Mióta ebben a házban voltunk, egyszer sem vettem a kezembe. Képtelen voltam ránézni. Sara jutott róla az eszembe, pedig igyekeztem minnél kevesebbet gondolni rá és arra, hogy valahol alattam éppen haldokol és én semmit sem tehetek érte.

Most azonban kíváncsi lettem. Hiszen még olyan keveset tudtam erről a világról. A démonokról, az erejükről, erről a titokzatos erőről ami életben tartotta őket míg el nem pusztul ez a forrás. Annyi mindent tudni szerettm volna de egyszerűen semmit sem értettem.

Felültem az ágyon és a kezembe vettem a könyvet. Nem is tudtam hirtelen, hogy mit akarok először megkeresni. Annyi dolgot tudni akartam, de az egyszerre túl sok lett volna.

Végül hagytam, hogy a lapok végigperegjenek az ujjaim között és a könyv ott nyíljon ki, ahol csak szeretne.

Egy üres oldal mellett egy kitépett lap maradványai csüngtek kapaszkodva az elnyűtt kötésbe. Aprón szedett dőlt betűk kanyarogtak a szakadás mentén, de egytlen ép szavat sem őriztek meg. Durván, gyorsan tépétk ki a lapot, nem ügyelve arra, hogy észrevehetetlenül tüntessék el. Inkább csak a tartalmától akartak megszabadulni. Ahogy tovább lapoztam, a következő néhány oldal ugyanúgy hiányzott, majd hirtelen a következő fejezettel folytatódott tovább. Egyetlen oldal maradt meg ebből a részből, az első oldal, mely a fejezet címét és egy rövid részletet tartalmazott. Semmi különöset nem írt benne, semmi olyasmit amiből rájöhettem volna, hogy miért volt olyan fontos megszabadulni a szövegtől.

Az alvilági fegyverarzenál

Az alvilágba merészkedő őrültekre rengeteg veszély leselkedik. Néhány építményt az ősi átkok valamelyike tartja egyben, sokukban az ép elméd is odavész. A léleknek ott nincs menedéke, csupaszon vagy megtörve távozol, ki ide lépsz (ha távozol geyáltalán).

Ez a kijelentés elég hátborzongató volt ahhoz, hogy a legtöbb olvasónak elvegye a kedvét a folytatáshoz, ám rabul ejtett a kíváncsiság. Kinek volt szüksége azokra a lapokra, vagy éppen kinek nem? A kanyargó betűk kényszerítettek, hogy folytassam. Mint egy ősi varázs, ami most bontakozik ki a szemem előtt.  Tovább húztam az ujjam a sorok között.

Minden démon saját erejéből öl, pusztít vagy épít, de van egy ősi erő, melyből mindannyian táplálkoznak. A fegyvereik közül is néhányat saját erejük irányítja és működteti, ám van egyoly ősi tárgy, mely az ő kezükben az örök pusztulást, egy angyal kezében az örök jólétet hozhatja el. Ez pediglen egy olyan fegyver, melyet már olyan régóta nem láttak az élők szemei, míly régóta az emberek számolják a nappalok és éjszakák hosszát. Egy tőr, melyet hajdan angyali kéz kovácsolt démoni vérből. Egy olyan penge, melyet megismételhetetlen jellel láttak el. Egy ö...

A szavat eltakarta egy tintafolt, ami vélhetőleg nem véletlenül került oda. A folytatás pedig a következő oldalon lett volna. Megborzongtam, mert az a leírás, amire még itt rá lehetett bukkani, arra a tőrre illett, amiért Ben elment, mégsem lehetett egy a kettő. A fiúk azt mondták, hogy abból több darab van, míg ebből a titokzatos fegyverből csak egyetlen egy. És amúgy is, miért hozott volna teljes jólétet a világra egy tőr, amellyel fel lehet támasztani az angyalokat? Hacsak nem azért, hogy a feltámasztottak újra és újra meghaljanak a démonokkal vívott csatában. Ez még hasonlítana is az erőre, amiből a démonok táplálkoznak.

Mégis nem hittem el, hogy a legfontosabbról nem írtak eleget. Arról az erősől, melyből a démonok merítették az életet. Arról az ősi valamiről, amit el kell pusztítanunk.

Rayre gondoltam és Sarara. Arra, hogy mennyire fáj majd neki, ha általam pusztul el a szerelme. Hiszen az én, csakis az én egyedüli feladatom lesz az, hogy felkutassam és elpusztítsam ezt a valamit. Talán Ray nem halna bele, csak egy idő után ő is elsorvadna és meghalna, mint mindenki más. Talán ez az emberi test, amit én is birtokoltam, talán ez is egyszer elpusztul és végre vége lesz mindennek.

Észre sem vettem, amikor könnyek gyűltek a szemembe és elhomályosult a látásom. Gyorsan tört rám a fájdalom. A fejem klüktetni kezdett és a párna túl hívogatóan nyújtózott felém. Hanyatt dőltem és engedtem a tompán zúgó fájdalomnak, hagytam, hogy lecsukódjon a szemem. Olyan érzés volt, mintha egyik pillanatról a másikra egy hatalmas hullám alá kerültél volna. Az ár ott dübörgött fölöttem, ott zuhogott a fülemben és még csak arra sem voltam képes, hogy rátapasszam a tenyerem. Görcsösen összekuporodtam és vártam arra, hogy elmúljon a hatalmas víztömeg gyötrő nyomása. Vicsorgásra álló ajkakkal szívtam a sós levegőt, míg a víz ködként fel nem szállt és el nem takarta előlem az egész világot. Ugyanúgy nem mertem mozdulni, a hangok sem szűntek meg, csak éppen egy kellemesen ismerős hang is vegyült a morajlásba. Egy nő állt előttem, túl messze ahhoz, hogy lássam az arcát. A köd mindent eltakrat. A remegő alakja csak körbe-körbe forgott mintha keresne valakit, közben kiáltozott. Hosszú haja lebegett a szélben, fűtenger hullámzott a testem körül. Fáztam, hideg verejték csorogtt végig a nyakamon és a tarkómon. Összeszorított fogakkal próbáltam térdre vergődni, de a kezem nem tartott meg. Kiáltottam valamit, de a zúgástól még a saját hangomat is alig hallottam. A nő egyszerre megdermedt, azután hirtelen rohanni kezdett, de nem felém. Éppen az ellenkező irányba. Zokogás hasított át a zubogó vízfalon és egy ember csendes összeomlásában folyt végig az arcomon. Éles fény villant át a ködfelhőn, valami oldalba döfött. Valami kemény tárgy méllyen a bőrömbe nyomódott és kényelmetlenült tört. A könyv. Ott feküdt félig alattam, ugyanott kinyitva ahol hagytam. Hideg, nedves valami úszott a fejem alá, amitől csak mégjobban fáztam. Sötét lett. Valaki kopogott.

Felültem az ágyon és gyorsan letöröltem a könnyeimet, mikor rájöttem, hogy még mindig sírtok. A hátam mögé dobtam a könyvet és igyekeztem lecsendesíteni a légzésemet. Az ajtó halkan kinyílt, Ray lépett a szobába. A kinti félhomály megvilágította az alakját. Hajnal lehetett. Kint eset az eső és a távolban dörgött az ég, a vihar már messze járt, de még nem elég távol.

Felnyögtem mikor rájöttem, hogy megint csak rosszat álmodtam, pedig minden annyira valósnak tűnt.

Ray arca elnyúlt a fáradtságtól, ő is nemrég kelhetett fel. Felnyögtem mikor mellém ült az ágyra. Kérdőn fordította felém a fejét.

-          Mi a baj?

-          Csak egy rossz álom – szóltam a tőlem telhető leghangosabban, de még így is csak suttogásra tellett.

-          Segíthetnék, ha akarod.

-          Hogyan?

-          Talán ha leütnélek és elájulnál?

Képtelen voltam nevetés nélkül kibírni. Ray azonnal felélénkült és ő maga is elvigyorodott az ajánlatán.

-          Azt hiszem inkább kihagyom.

Vállat vont.

-          Ahogy gondolod. Most azonban lassan indulnunk kellene.

-          Hova?! Ilyen időben?!

-          Vadászni. Fél óra múlva el fog állni az eső, talán még korábban is. Ha sietünk, elkaphatjuk még a reggeli őzcsapatot akik errefelé haladnak át az erdőn. Ilyenkor télen, kevesebben vannak és korábban jönnek a homály miatt. Mennyi idő alatt tudsz elkészülni?

-          Ezt most komolyan mondod? Meg sem kérded, hogy veled akarok-e menni?

-          Nem, nem kérdem meg. Nem hagylak itthon egyedül.

-          Nem lennék egyedül. Sara itt van.

-          Sara, aki haldoklik... Szóval egyedül lennél. Velem jössz, nincs mese.

-          Sara persze maradhat egyedül.

-          Ő nem megy sehova.

-          Miből gondolod, hogy én mennék?

-          Nézd! Sara egy démonnak sem kellene. Olyan, mint aki máris meghalt. Te viszont pillanatnyilag a legbecsesebb kincs vagy egy démonnak.

-          Szóval el akarsz vinni magaddal, hogy a háztól távolabb ölhess meg? – ugrattam.

Elmosolyodott, mire az arcomból valószínűleg kifutott minden szín. Olyan gonoszul vigyorgott rám, hogy biztosra vettem, hogy valóban erre készül.

-          Fején találtad a szöget, drága. Post pedig gyere, mert ha nem kapjuk el a szarvasokat, kénytelen leszek valóban veld beérni – nevettt, azzal felpattant és eltűnt a folyosón.

Csendben néztem utána. Megvártam, míg elhaltak a léptei, azután ásítva felálltam és megnéztem a szekrényben, hátha van valami túrázásra alkalmas gönc, amit eddig még nem láttam. Ehhez azonban kevés reményt fűztem.