Horizont

11.fejezet

Hideg járta át a szobát, az ablak nyitva volt. Ray biztosan kinyitotta az éjjel. Megfordult a fejemben, hogy talán nem is aludt semmit, sőt még az is, hogy egyáltalán aludnia sem kell.

Felültem és álmosan pisolgva körülnéztem a  szobában. Így a reggeli fénynél, mintha életre keltek volna a tárgyak, mindennek olyan ősi-fehér színe lett.

Annyira fáradt voltam, hogy csak percekkel később jöttem rá, hogy még csak át sem öltöztem. Úgy aludtam el az éjjel, ahogyan az ágyra dőltem. Eszembe jutott, mennyi zagyvaságot álmodtam, de már nem emlékeztem pontosan mi volt az a rengeteg minden. Csak elmosódott színfoltokra és hangorkánra emlékeztem.

Lementem a földszintre. Ray hangját hallottam, beszélt valakivel. Kíváncsian kukucskáltam a lépcsőkorlát mögül, mert az biztos rejtekhelynek tűnt. Nem aakrtam, hogy meglássa, amint utána hallgatózom. A korláton keresztül a konyhába láttam, ahol egy rövid, szőke hajú fiú ült Ray-el szemben, de az arcát sajnos nem láttam. Kissé kiegyenesedtem és jobbra-balra nyújtoggattam a nyakam, hátha felismerem a fiút. Próbáltam elcsípni egy-két szót a beszélgetésből, de semmit sem hallottam. Alig egy perccel később mindketten elhallgattak és legnagyobb rémületemre felém fordultak. Ray oldalra hajolt, hogy rám nézhessen partnere háta mögül. Halványan mosolygott és intett, hogy menjek közelebb. Mikor már a konyhában jártam, csak akkor pillantottam a másik fiúra. Ben volt az, teljesen megváltozott.

A haját levágta (és átfestette?!), megborotválkozott, és gondolom megfürdött, mert egy oda nem illő foltot sem találtam volna rajta sehol, nemhogy véres vágásokat és horzsolásokat. Mintha egy éjszaka alatt begyógyultak volna a sebei, amin igazából nem is csodálkoztam. A ruháit is lecserélte, a mocskos póló helyett egy szerény kockás inget viselt, ami tökélesen állt rajta. Kiemelte szemének mai, szürkés árnyalatát. Egy pillanatra mintha apró áramütést éreztem volna a végtagjaimban, és átfutott rajtam a gondolat, hogy Ben ma borzasztóan jól néz ki. Rámosolyogtam és gyorsan helyet fogaltam, hogy végre elfordíthassam róla a tekintetem.

-          Jó reggelt.

-          Reggel? Tudod hány óra?

-          Nem, mivel az imént keltem fel – válaszoltam kissé élesen karba font kézzel. Fogalmam sem volt hány óra lehet.

-          Már javában délután van.

-          Úgy gondolja egy óra körül van – nevett halkan Ben és lazán összekulcsolta a kezeit az asztal fölött. Nem nézett rám.

-          Délután van, mindegy mennyi az idő.

-          Szóval mit lehet kajálni?

-          Kávé jobbra az utolsó szekrényben, szendvics a frigóban az alsó polcon.

-          Kössz – gyászosan vigyorogtam és Ray mellett kioldalazva megkerültem az asztalt.

A szekrényt nehéz lett volna eltéveszteni, egy kék termosz állt benne, színig töltve forró kávével. Beleszippantottam az erős illatfelhőbe és örömmel vettem tudomásul ,hogy még friss. A sajtos-salátás-marhahúsos szendvics valóban az alsó polcon lapult a frigóban. Kipakoltam az asztalra és kérdés nélkül majszolni kezdtem a szendvicset. El kellett ismernem, pompás volt.

-          Ízlik? Ben műve, én még ezt sem tudom elkészíteni.

-          Mégis hogy éltél te eddig nélékülünk?

-          Valóban érdekell? Tulajdonképpen nem igazán eszem... szilárd kajákat. Jobban kedvelem az A illetve B típusú rangsorolt készételeket, amiket már csak fogyasztani kell.

-          Már bocs, de ez undorítóan hangzott. Tudod én azért még enni szeretnék.

-          Bocsánat, de ez az igazság – mentegetőzött kissé sértődötten.

-          Attól én még éhes maradok.

-          Ray, igaza van. Az étkezési szokásaidat ne most vitassuk meg. Sara-ról kellene beszélnünk. Az állapota egyre csak súlyosbodik. Nem lesz jól a gyógyszerektől, a seb nem gyógyul. Egyre nagyobb lesz, és egyre jobban elfertőződik. Valamit tennünk kell, és ezt te is tudod. Nem ülhetünk itt tovább ölbe tett kézzel!

Mintha a fejemhez vágtak volna egy téglát, úgy hasított belém a fájdalom. A falat hirtelen a torkomon akadt.

-          Úgy érted, haldoklik? – nyögtem ki végül.

-          Nem, nem ezt mondtam.

-          De igen, pontosan ezt mondtad! – Ray hangjában fájdalom csendült, és olyan arcot vágott, mint akit borzalmas kínok gyötörnek. Az asztalta támasztott kezein megfeszültek az erek. Olyan volt, mintha hosszú, kék kígyók tekeregtek volna a bőre alatt. -  Biztosan tehetünk érte valamit, még nincs késő! Ugye nincs? Ugye...

-          Nem tudom. Az ellenszer elkészítése egyszerűen túl bonyolult, és nincs meg minden alapanyag. Az idő is ellenünk dolgozik.

-          Meg kell próbálnod.

-          Én megteszem amit tudom, de kell a tőr.

-          Mi? Arra a tőrre gondolsz amire gondolom, hogy gondolsz?

-          Valószínűleg.

-          Na várjatok – szóltam felemelt kézzel, hogy kicsit rám figyeljenek. – Milyen tőrről beszéltek ti? Nem hangzik túl jól, valamit elhallgattok előlem.

Rövid csend állt be a konyhában, csak a szuszogásunk hallatszott. A fiúk nem úgy néztek ki, mintha válaszolni szeretnének a kérdésemre. Hátradőltem a székben és összeszorítottam a számat. Benre néztem, viszonozta a pillantásom. A szeme mint a ködös hajnal és a borult, tenger feletti égbolt. Szerettem volna a fejéhez vágni valami gonosz megjegyzést, amiért ilyen jól nézett ki és így nézett rám. A karjaim teljesen elzsibbadtak, mintha teljes erőből elszorítottam volna őket. Nem fájt, inkább kellemes bizsergés telepedett rám, és lekúszott egészen a gyomromig.

-          Van egy tőr, amit Sara mindig magánál tartott otthon, a házatokban. Angyali írással áldották és átkozták meg egyszerre. Azt mondják, az ilyen tőrök feltámasztják a halott angyalokat, de a száműzöttekkelt talán máshogy bánik. A penge folyékony aranyból van amit csak a levegő tart össze. Csak néhány ilyen penge létezik. A démonok öntötték az aranyat, és az angyalok ereje tartaja össze azt. Borzalmasan értékes, nem lett volna szabad ott hagyni. Nagyhatalmú eszköz, attól félek ez az utolsó reményünk – Ben hangja elhalt egy sóhajban, valóban szomorúnak látszott.

-          Szóval talán nem is támasztja fel a bukottakat? Fogalmatok sincs, mit tenne vele?

-          Gvean...

-          Elizabeth – javítottam ki hagyagul.

Ben elmosolyodott és alig észrevehetően biccentett.

-          Elizabeth, ez az egyetlen lehetőségünk. Talán így is, úgy is meghal, nincs választásunk, de van egy esélyünk. Ezt meg kell ragadnunk.

-          Meg kell próbálnunk azt az ellenszert! Még nem halt meg, biztosan van más lehetőségünk is!

-          Nincs – suttogott Ray.

Döbbenten néztem rá. Ezt nem mondhatja komolyan! Ilyen könnyen feladná?! Hiszen szereti Sara-t! Ray olyan mereven ült az asztalnál, mintha csak egy szobrot néztem volna. Nem lélegzett, nem pislogott, valóban megmerevedett. A keze elernyedt, és az erek is visszahúzódtak. Nyugodtan ült, mint aki elfogadta, hogy itt a vég és úgy indul az  utolsó csatába, hogy örömmel üdvözli majd a Halált. Fájt az a ekintet, az az üres, mély, sötét tekintet, a fekete szempár. Könny gyűlt a szememben, szúrt, égetett, és úgy pattantam fel az asztal mellől, hogy hirtelen azt sem tudtam mit csinálok. Fellöktem a széket, a zaj térített magamhoz.

Ben is felállt és utánam indult, de én már a lépcsőnél jártam. Felrohantam az emeletre, kettesével szedtem a fokokat, majdnem elbuktam egy nyikorgó lépcsőfokon, mielőtt azonban becsaphattam volnamagam mögött az ajtót, Ben elkapta a karom. Próbáltam kiszabadulni, hátráltam, de ő követett. A szoba közepén álltunk mikor végre feladtam. Lemondóan sóhajtottam.

-          Mégis mit akarsz? – förmedtem rá. Próbáltam a leggonoszabb hangnemet megütni, hogy érezze, semmi kedvem ezt a társalgást lefolytatni. Azt hiszem nem vette a lapot.

-          Meg kell őt értened! Ő is ugyanannyira szereti Sara-t, mint mi. Sőt! Ő még nálunk is jobban szereti. Tudod milyen az amikor valakit szeretsz és bármit megtennél érte? Még a poklot is megjárnád érte, ha kell a halálba sétálsz, csak őt boldognak lásd?! Tudod milyen az az érzés, hogy akit szeretsz úgy néz rád, mintha sosem látott volna?

-          Ezt nem értem. Ennek mi köze Ray-hez?

Elhallgatott, elengedte a kezem és kifejezéstelenül nézett le rám. Összevonta a szemöldökét, a tekintete égetett, akár a nyers parázs.

-          Igazad van, kicsit elragadtak az indulataim. Ray tudja mit tesz, bízzunk benne. Ő is tudja, én is tudom, nincs más választásunk. Sara-nak talán csak órái vannak hátra, ha nem kevesebb. Tudnia kellett volna, hogy az nem egyszerű vágás! El kell mennem a tőrért.

-          Neked? Miért neked? Miért te mész, miért nem Ray?

Hirtelen megrémültem a gondolattól, hogy Ben el fog inen menni és nagyon távol lesz ettől az erdőtől. Elmosolyodott és közelebb lépett, már nagyon közel volt hozzám.

-          Mert Ray itt fog rád vigyázni, nem hagyhat egyedül.

-          Te is vigyázhatnál rám.

-          Ez nem az én házam – kacagott. – De azért ezt itt hagyom neked.

Lassan a kabátja zsebébe nyúlt és egy hosszúkás, finom, formás ezüsttőrt húzott elő. A pengét félig bőrtok fedte amit vastag szálakkal szőttek át és a markolathoz rögzítettek. Gyönyörű penge volt, egy családi címert méllyesztettek a markolatba. Egy öt ágú csillagot és egy lehulló vércseppet ábrázolt. Megborzongtam a látványtól, és a jeletéstől amit az rejthetett magában.

-          Ezt miért kapom?

-          Mert azt akarom, hogy maradjon veled valami belőlem, és... mert karácsony van.

-          Karácsony?

A mosolya elméllyült ahogy hátrahajtotta a fejét. A szeme aranyló színben játszott.

-          Olyan nehéz előtted rejtőzködnöm. Olyan nehéz elrejtenem előled, hogy valójában ki vagyok. Te átlátsz rajtam, te tudod mindazt amit nem lenne szabad.

-          Mégis miről beszélsz?

-          Belefáradtam abba, hogy örökké másnak mutatom magam, mint aki valójában vagyok. Sokszor más testet öltve járom a világot, de előtted nem akarom másnak mutatni magam.

-          A farkasra gondolsz?

-          Magamra gondolok. A farkas én vagyok. Mellesleg igen, mondhatjuk, gogy erre gondolok, de az emberi külsőm sem mindig az igazi. Nem szívesen mutatkozom ezzel a bájos arccal nagyközönség előtt – kacagott és képtelen voltam ellenálli a mosolyának.

-          Nem vagy kicsit beképzlet? – viccelődtem.

-          Nem hinném. Most azonban mennem kell és nem tarthatsz vissza. Csak vedd el a tőrt, vigyázni fog rád, ígérem. (Annyira ismerősek voltak ezek a szavak, hogy belesajdult a szívem.) Én fogok rád vigyázni, de azért ne nehezítsd meg nagyon a dolgom.

Fél karral megölelt és a mellkasomnak szorította a tőr pengéjét. Kénytelen voltam megmarkolni a bőrtokot, ő abban a pillanatban elengedett és elhátrált tőlem. Szeme mint a mély szakadék túlsó partja, ő már túl távol volt tőlem.

-          Ígérd meg, hogy soha, de soha nem veszíted szem elől ezt a fegyvert. Ígérd meg!

-          Ígérem, de...

Mielőtt még megkérdezhettem volna, miért ilyen rémült, már meg is fordult és eltünt a folyosón. Kirohantam utána, de már lent járt. Az ajtóból visszanézett majd kilépett a verandára és egy futó borzongás után farkas alakot öltve elrohant. Az ajtó üresen állt, a szél nyikorgatta az ajtószárnyat.

-          Bezzeg becsukni már nem képes! – háborgott Ray halkan és előtűnt a konyhából. Felnézett rám, és egy hosszú percig gondolkodó arcot vágott. – Nincs kedved velem vadászni?

-          Mi van?! – majdnem átestem a korláton annyira előrehajoltam. Annyira meglepett, hogy hiretelen szólni sem tudtam. – Most csak viccelsz, ugye?

-          Nem, nem hinném.

-          Mégis miért mennék én veled vadászni?! Meg akarsz ölni? Mert nem bízom ám benned, tudom, hogy forralsz valamit!

Elhúzta a száját és grimaszt vágott.

-          Rosszul hiszed. Mára terveztem az utat az erdőben, de igazából se kedvem, se erőm hozzá, szóval ma elmarad. Holnap azonban kénytelen leszek elmenni, már így is éhes vagyok.

Megborzongtam és nem is próbáltam leplezni mennyire iszonyodok a vadászatától. Hátra hajoltam, hogy a korlát eltakarja az arcomat és Ray ne lássa az undort ami kiült minden arcizmomra.

-          Akkor holnap – kiáltott fel. – Azért ma még ebédelhetünk és a vacsora sem maard el. Nem azt jelenti, hogy egész nap nem akarlak látni...

-          Persze, persze – legyintettem és visszamentem a szobámba.

Odabent úgy éreztem, mintha egy erődben lennék. Teljes védelem, minden nyugodt, egyedül lehettem, nem kellett senki előt megjátszanom magam.

Leültem az ágyra és a tőrt óvatosan kihúztam a tokjából. A penge méggyönyörűbb volt, mint amire számítottam. Két oldalán halvány szöveg világított a fényben, nem tudom milyen nyelven írhatták. Talán franciául, gyanúsan meredtem a kanyargós, hosszúkás betűkre. A markolatba sűllyesztett címertől megint végig futott rajtam a hideg borzongás. Az ujjamat a penge hegyéhez érintettem, mire vér serkent ki a bőr alól. Felszisszentem. Borzalmasan éles volt, nem hiába, pompás fegyver. Az ujjamat a számba kaptam és egy pilanatra éreztem a kiserkent vér édeskés ízét, a vérzés egy pillanat alatt elállt. A seb csak egy apró tűszúrásnyi folt volt.

Végignyúltam az ágyon, a tőrt a tokba csúszattam és az éjjeliszekrényre dobtam. Nem akartam tőle megválni, örültem, hogy most is kéznél lehet. Talán jobban örültem volna egy szál virágnak, de ez a fegyver valami jel volt. Úgy éreztem Ben bízik bennem és a tőr feltétlen bizalmának és féltésének a jele. Valóban mindig vigyázott rám? Ki volt az az alak a látomásomban? Kit láttam az emlékben? Őt? Ő lett volna a vadállat aki kergetett? Talán akkor valóban nem is bántani akart, inkább megvédeni azzal, hogy mellettem van, de akkor mégis mit keresett odafent? Mármint az angyalokkal? Mikor száműzték, vagy utánam jött? Vajon elszökhetnek az angyalok?

Ha tudni akartam a válaszokat, Ben-nel kellett beszélnem, ezt Ray is megmondta. Nem volt más választásom, mint várni, hogy Ben feltűnjön és végre nyugodt körülmények között feltegyem neki a kérdéseimet amik már nagyon égettek belűlről. Már csak azt nem tudtam, vajon mikor kíván újra meglátogatni, meddig marad távol? Az a borzalmas gondolat jutott eszembe, hogy sohasem fog visszajönni. Most már átadott Ray-nek és az ő felelőssége vagyok.

Képtelen voltam fekve maradni, valamit tennem kellett. Felültem és az ablakhoz sétáltam, nem láttam még az erdőt, így nappali teljes pompájában. Gyönyörű volt, amilyennek gondoltam. Kinyitottam az ablakot, hogy a hűs levegő beáradjon hátha még a fák illatát is magával hozza.

Kimentem a folyosóra, sehol sem találtam a helyem. Fel-alá járkáltam a szobám előtti apró folyosón. Egyetlen ajtó nyílt még innen, fogalmam sem volt hová vezethet. Itt volt a jó alkalom, hogy felfedezzem. Az ajtó könnyedén engedett, mintha a szobát mindig is használták volna. Bent sötét volt, csupán egy parányi ablak nyílt a szemközti falról, az is egészen magasan volt. A falon kitapogattam a kapcsolót és felkattintottam a lámpát. Fehér fény árasztotta el a kis helyiséget és rájöttem, hogy egy fürdőszobában vagyok. Nem volt nehéz ezt megállapítani, balra egy zuhanykabin állt, üveg falall és belűlről elhúzható zuhanyfüggönnyel, jobbra a kabinnal szemben egy hatlmas tükör függött ami majdnem elfoglalta a fal felét. Széles mosdó nyúlt alatta, az oldalán mindenféle színű és nagyságú szappan és tusfürdő sorakozott meg egy sárga szivacs a sor végén. Beljebb léptem és a törkülközőt kerestem, de az nem volt. Úgy gondoltam ezt a fürdőt fogom ezután használni, ha Ray-nek sem lesz kifogása ellene. Közelebb is volt és nem kellett lemennem, azaz nem keleltt másokkal találkoznom sem.

Visszamentem a folyosóra és lecsoszogtam a lépcsőn. Olyan lehettem, mint a lassított film. Ray nem volt sem az ebédlőben, sem a konyhában, de még csak a nappaliban sem, ami elég különös volt. A konyhába mentem, de itt sem találtam a helyem. A nappali túl nagynak bizonyúlt egy magányos személynek, mégis a kanapén kötötem ki egy bögre kávéval a kezemben. A kávéfőző megint tele volt, gondoltam senki sem fog haragudni ha egy kicsit megcsapolom.

Mögöttem a lépcső húzódott és egy ajtó ami első látásra a lépcsőházba vezett, én azonban tudtam, hogy ez Ray és Sara hálószobája, márha Sara tényleg odabent van. Hangokat hallottam és halkan, nagyon halkan közelebb húzódtam. Egyértelműen Ray suttogott odabenn, de nem értetem mit. Nem tudtam elképzelni, vajon miért olyan szent az a hely, hogy mi, a kívülállók még csak be sem pillanthattunk oda. Tulajdonképpen mióta megérkeztünk, egyetlen egyszer sem láttam Sara-t.

Bekopogtam mielőtt rájöttem volna, mit teszek. Odabent elhalgattak, minden csendbe burkolózott, azután léptek zaját hallottam és halkan kinyílt az ajtó. Ray tüzesen fénylő szemei jelentek meg az apró nyílásban, mire én hátrahőköltem.

-          Valami baj van?

-          Nem. Én csak... Arra csondoltam, talán... Láthatnám Sara-t?

-          Nem hinném...

-          Kérlek – erősködtem mielőtt befejezhette volna.

Kétkető arcot vágott, nem mozdult. A tekintetével egyenesen a szemembe fúrta magát, erőszakos volt és gonosz. Először láttam egy kicsit is démoninak, de ez sem volt az igazi. Mintha csak egy ártatlan démonkölyök lett volna akitől elvették a játékát. Sosem bántott volan.

Legnagyobb meglepetésemre végül sóhajtott és egészen kitárta az ajtót. Azonnal beiszkoltam mellette mielőtt még meggondolta vona magát. Egy lépcsőházhoz képest a szoba hatalmas volt. A szemközti falakat magas könyvespolcok takarták, habár az egész szoba viszonylag alacsony volt. Ray éppen csak nem verte be a fejét mikor teljesen kiegyenesedett, pedig csak pár centi hiányzott volna. Jobbra egy, a falhoz hasonló színű, sötétbarna asztal terpeszkedett, balra pedig az ágy, meg egy ablak, ami a hátsó erdőre nézett.

Az ágyban Sara feküdt a hátán, kezei szépen mellette. Mintha csak aludt volna, éppencsak a bal halántékán kötés éktelenkedett amit már átitatott a vér, és a bőre is sápadtabb volt a kelleténél. Közelebb léptem, de éreztem, hogy Ray már indul is felém. Nem érdekelt, megkerültem az ágyat mielőtt megállíthatott volna és letérdeltem a földre, így majdnem egy magasságba kerülem Sara fekvő testével. Ray megállt a túloldalon és feszülten figyelt, az arcomon éreztem a tekintetét. Ez így elég kínos volt.

Sara testét a mellkasáig takarók fedték, csak nagyon lassan lélegzett, halk sípolással szívta be a levegőt. Göndör haja szétterült az arca mellett, mintha nem mozdult volna mióta ide fektették. Ray mintha csak kitalálta volna a gondolataimat.

-          Nem ébredt fel azóta, csak alszik.

-          Kómában van?

-          Nem hinném, ez inkább egyfajta hibernáció. Ahogy észrevettem, a méreg sokkal lassabban terjed a testében, mint eddig. Ez azonban most rossz hír, mert így több az esélye annak is, hogy valami károsul belül.

-          Szóval ha korábban meghal, akkor nagyobb valószínűséggel tudjuk majd feléleszteni?

-          Igen.

-          Haldoklik – suttogtam. Persze ez nyilvánvaló volt, mégis olyan érzésem támadt, mintha ezzel a szóval megpecsételtem vola a sorsát. Mintha eddig még fenn ált volna a változás lehetősége, most pedig végleg elvettem volna azt tőle.

Megfogtam Sara kezét és egy apró részem érezte, mennyire kötődöm hozzá, egy részem még emlékezett a régi időkre. Ő volt a legjobb barátnőm, képes volt mindent eltitkolni előlem, csak azért, hogy megvédjen. Jó okkal tette, amit tett. Vajon a Northwood a valódi neve? Kezdtem kételkedni az egészben, nem tudtam ki is ő valójában. Csak abba a kevésbe kapszkodhattam amit láttam a múltamból, de most úgy éreztem ez bőven elég. Ray átnyúlt a teste felett és megérintette a karomat. El akartam húzódni tőle, de ő gyorsabb volt. Megszorította a kezem és halványan elmosolyodott.

-          Fel  fog épülni – suttogta. – Fel fog épülni.