Horizont

10.fejezet

~ Ben

Álltam a ház előtt, és néztem a sötét ablakokat. A legfelső nyitva volt. Gveané. Felkapaszkodtam a tetőre. Onnan felmásztam az ablak párkányára. Éppen csak elkaptam, mielőtt még visszaestem volna. Miért kellett pont ezt a szobát kapnia?! -mérgelődtem és csendesen káromkodtam egy cifrát. Feltornáztam magam, és leültem az ablakban. Guggolva néztem az sötét szobát, és vártam, hogy a szemem hozzászokjon a furcsa, fényes sötétséghez. A hold bevilágított a szobába a juharfák ágain keresztül, és ezüst fénybe vonta a bútorokat, és Gvean arcát. Csak ez látszott belőle, a többit paplan takarta. Furcsán biztonságban éreztem magam mellette, mintha hirtelen minden a helyére kattant volna a világban, pedig nekem kellett rá vigyáznom, és nem fordítva. Sosem hagytam el. Már akkor is mellette voltam, amikor ő azt sem tudta, hogy létezem. Ezen elmosolyodtam. Boldog voltam, hogy láthattam amikor ő boldog, amikor mosolyog, vagy nevet valami apróságon. Visszagondoltam arra az időre, mikor csak farkasként ismert, mert másik alakomat azelőtt sosem mutattam meg neki. (Utoljára is csak a véletlen és a háborús hangulat műve volt.) Persze, erre nem emlékezhetett, nem tudja ki vagyok. Éreztem, hogy szeretem, jobban, mint kellene, vagy mint amennyire megengedhető de ő nem érezhette azt, amit én. Nem tudta, ki vagyok. Nem tudtam biztosan, valószínűleg egyáltalán nem emlékszik rám. Apró tűszúrásnyi fájdalmat éreztem a szívemben erre a gondolatra. Esélyem sincs. Féltettem az érzéseimtől ,tudtam, hogy sosasem lehet az enyém, féltem a saját érzéseimtől. Nem akartam bajba sodorni, attól tartottam, hogy ha túl sokat vagyok a közelében, talán képtelen leszek ellenállni neki. Szerettem és ez ellen nem tehettem semmit. Ha valakitől meg kellett volna védenem, akkor az saját magam lettem volna, nem más démonoktól. Pont én jelentem számára a legnagyobb veszélyt. Védelmeznem kellett volna, ehelyett most is ide jöttem. Mindig rá gondoltam, a hosszú fekete hajára, ami most szétterült mellette a párnán, a kék szemeire, magas, vékony alakjára... Egyértelműen az anyjától örökölte. Egy pillanatig sajnáltam, hogy sohasem találkoztam az apjával.

Gvean megfordult, és a haja eltakarta az arcát. Ez egy isteni jel volt, hogy ideje lenne indulnom.

Megfordultam és átlendültem, vissza a tetőre. Onnan pedig leugrottam, négykézláb értem a földre. Felálltam és visszanéztem a házra. A legfelső ablak halkan nyikorgott, ahogyan a szél játszadozott vele. Meg kell olajozni – jegyeztem fel magamban. Bevetettem magam az erdőbe. Elrugaszkodtam és felugrottam az egyik legközelebbi fára. Megkapaszkodtam a törzsén és egészen addig másztam, míg el nem értem az első ágat. Onnan átvetődtem egy másik fára, majd megint egy másikra és így tovább. A ház és a tisztás lassan eltűnt mögöttem, én pedig hirtelen egyedül éreztem magam.