Horizont

9.fejezet

Ray szemei végig rámszegeződtek, miközben az örvény magába szippantott és pörögni kezdett velünk. Csak később vettem észre, hogy milyen erősen szorítottam a kezét. Kellemetlen érzés telepedett a gyomromba, mint mikor hullámvasúton ül az ember, és a kocsik éppen felfelé tartanak, hogy azután végeláthatatlan zuhanással a méllybe vessék magukat. Mintha elhagytam volna valahol a gyomrom, hirtelen  túl nehéznek éreztem magam körül a levegőt. Összezsorult a mellkasom, mintha egy acél ököl kérlelhetetlen szorísábán hánykolódtam volna,  azután egyszercsak az örvény minden átmenet nélkül kiköpött mindkettőnket egy ismeretlen helyen. Egy percig színes foltok táncoltam a szemem előtt, de igyekeztem eszméletemnél maradni.

Mikor szemem elől eltűntek az ugándozó foltok, rájöttem, hogy egy igencsak sötét, tágas szobában állunk. A falakat fa borította, előttünk egy hatalmas asztal állt, mögötte egy nyitott ablak, vörös bársonyfüggönyök szegélyezték kétoldalról. Az ablaknál most egy meglehetősen alacsony termetű öregúr állt, behúzta az ablakszárnyakat, és kissé összehúzta a függönyt, ezzel kirekesztve még az az oly csekélyke fényt is, mely beszűrődött a szobába. Az asztalhoz lépett, de mikor a székébe ült, majdnem teljesen eltűnt az előtte felhalmozott papírok mögött.

Valaki kopogtatott.

Az öreg szólt, hogy nyitva van, és az ajtó halkan kinyílt mögöttünk. Megfordultunk és szembe találtuk magunkat egy lánnyal. Hosszú fekete haját lófarokba kötötte, kék szeme villámgyorsan körbepásztázta a szobát majd végül megállapodott rajtam. Illetve azon ami mögöttem volt. Egyensen valamikori önmagam szemeibe néztem és aksratlanul is felsikkantottam a meglepetéstől, majd hirtelen a szám elé kaptam a kezem, mert tudtam, hallanak-e ezek az emlék-alakok.

Ez lenne az emlék? Valószínűleg egykori önmagam nem lát minket. Kissé előre dölve jobban szemügyre vettem a régi énemet. Gyors megállapítással rájöttem, hogy sokkal soványabb volt, és néhány centivel alacsonyabb is, talán pár éves lehetett az emlék. A férfi mögöttünk felállt és az asztal előtti székhez terelt. Az emlék-én leült. Az öreg megint helyet foglalt előttem és arrébb rakosgatta a papírosokat, hogy jobban láthasson.

-          Nos, Elizabeth. Tudod miért vagy itt?

-          Öö... nem, igazgató úr.

Elizabeth?! Mégis milyen Elizabeth?! Rayre néztem és csak ekkor döbbentem rá, hogy még mindig a kezét szorongatom. Kicsit arrébb húzódtam tőle, mire elengedett és lenézett rám, de nem szólt. Szemében valami különös fények táncoltak a szoba sötétsége miatt.

-          Szóval akkor nem is tudom, hol kezdjem. Azt hiszem bele kellene vágnom a sűrűjébe. Tudod kik a Lélekhordozók?

-          Természetesen.

-          Nagyszerű! Nagyszerű. – az igazgató egy zsebkendőt vett elő és megtörölte verejtéktől csillogó fejét. Erősen kopaszodott, így pedig a homloka igencsak előnytelenül nagynak tűnt, kicsi, barna patkányszemével csúfított arcához képest. – Mennyit tudsz róluk?

-          Általában több évenként váltják egymást. A démonok ellen harcolnak, megölik őket, persze újjáélednek. Azt hiszem a Lélekhorsdozók a démonok újraéledésének ellenszerét keresik.

-          Persze, persze. Harcolnak a világunk megmaradásáért, küzdenek a gonosz ellen, és kiválasztják az utódaikat, akik alkalmasak a helyükre. Persze ez egyáltalán nem olyan egyszerű mint azt hinnéd, hiszen elég felületesen fogalmaztad meg az imént a Lélekhordozói munka köreit. – Legyintett. – Ám ez most nem lényeges. Tudnod kell, hogy mindig megjelölik a Kiválasztottat, de a jelek néha félrevezethetnek mindenkit. A jelenlegi Lélekhordozó, igencsak idős már és kijelölte a Kiválasztottat. A jelek két... angyalra utalnak, de az egyikük, sajnos... eltávozott közülünk.

-          Micsoda?!

-          Drága Elizabeth, ezekszerint Sara nem avatott be minden titkába?

Sara nevének halaltán megborzongtam és akaratlnaul is elképzeltem, hogy ő ebben az időben hogyan nézhetett ki.

-          Nem. Azt hiszem nem – szólam lassan.

-          Persze, persze – az igazgató egyre idegesebb lett. A kezeit tördelte és a szemei olyan beesettnek tűntek, mintha már napok óta nem aludt volna. – Sara húga volt az egyik akire gyanakodtunk, de mivel ő sajnos eltávozott közülünk, már csak egyetlen személy maradt.

-          És ehhez nekem mi közöm igazgatóúr?

A szívem egy kicsit meghalt, mikor arra gondoltam mennyivel könnyebb lehetett így élni. Teljesen tudatlanul, épp csak azzal a tudással rendelkezve amire szükségem volt, de most! Minden olyan más, minden olyan idegen volt. Beledobtak a történések sűrűjébe egyetlen szál mentőöv nélkül és elvárták, hogy illeszkedjem be. Nade ki tanít meg úszni? Segítség nékül elmerülök.

-          Elizabeth, te vagy az a személy – szólt halkan az igazgató. A hangjában olyan gyengédség csengett, hogy magam is megsajnáltam a székben ücsörgő énemet. Olyan szomorúnak és meglepettenk néztem ki, már-már én is éreztem azt a sötét szorongást amit akkor éreztem talán. Mindazonáltal csondáltam az igazgatót, amiért ilyen egyszerűséggel hozta a tudtomra az igazat, és nem csinált különösebb, felesleges kerülőket.

-          Én? – csak ennyit birtam kinyögni, de rádöbbentem, hogy ezt valóban én mondtam ki.

Ray tenyerét éreztem a hátamon. Nem húzódtam el, annyira meglepődtem, hogy mennyire fájnak a szavak, nem is törődtem Ray-el. A saját, összegörnyedt énemere függesztettem a szemem, és lassan könny gyűlt a szemembe, pedig nem akartam sírni. Most nem, itt Ray előtt, itt magam és az igazagtó előtt. Akkor sem sírtam, most miért tettem volna. Csak egyszerűen sóhajtottam és megacélozott elszántsággal megráztam a fejem, hogy kikergessem az elmémből az efféle sorvasztó gondolatokat.

Köd ereszkedett a szobára és a két alak eltűnt előlem. Valami sárga, kék és zöld fodrozódott a ködön túl. Egy rét talán? Egy hatalmas, füves rét? Egy pálya volt, egy magas épülettel. Az udvarban fák vetettek hosszú árnyékot. Egy magas, sovány férfi állt az ajtóban és két másik alak közeledett a kapu felől. Felismertem magam, de mikor a másik lányt is felismertem, akaratlanul kicsordult a könny a szemem sarkából. Mirtelen gondoltam meg magam. Mégsem akartam visszafogni semmit az érzéseimből. Sara ájult, haldokló képe jelent meg előttem, és a véres, lüktető seb. A gyomrom rendetlenkedni kezdett a gondolatra, gyorsan elfordultam, hogy Ray ne lássa az arcom, s közben letöröltem a nedvességet a ruhám ujjával.

-          Együtt fogunk edzeni! – lelkendezett Sara és karon ragadva az épület előtt várakozó férfihoz vezetett.

A férfi szó nélkül a hátsó udvarba kisért egy füves térre, ahol már néhányan harci öltözetbe öltözve gyakorlatoztak. Sara szája fülig ért, én annál boralmasabban festettem. A szemem alatt sötétlila karikák húzódtak, a hajam mint egy feldúlt szénakazal, a ruhám mint valami hatalmas fürdőköppeny. Örültem, hogy elfeledkeztem arról a ruháról, borzalmasan állt rajtam. Mielőtt még elkezdhettünk volna bármit is a harci gyakorlatok közül, egy újabb ködös örvény szippantott magába és a harctér eltűnt a magas tanárral és a rengeteg harcossal együtt, csak én és Sara maradtunk. Egyedül ültünk egy szobában, hasonlított ahhoz amilyen Sara új lakásának emeleti szobája volt. Azt hiszem, ő rendezte így be, túlságosan kötődött az emlékeihez. Most könyvek voltak nálunk, a földön füzetek, Sara a ceruzáját rágta, rossz szokása volt, de mint sok mástól, attól sem szabadulhatott. Mindig ezt csinálta tanulás közben.

-          Sara, sosem meséltél a hugodról – szóltam, mire a lány ártatlanul nézett rám.

-          Sosem kérdeztél.

-          Mi lett vele?

-          Meghalt.

A szavakat olyan hosszú csend követte, hogy már attól féltem, a látomás elnémult. Hosszan a füzetet lapozgattam, de Sara csak bámult a könyvébe. Nem csinált semmit, csak maga elé nézett.

-          Sajnálom, hogy nem találkozhattaok – szólt váratlanul. Felnéztem rá. – Biztosan kedveltétek volna egymást.

-          Tudtad, hogy ő...

-          Hogy ő volt az egyik kiválasztott? Tudtam, de anyu nem akarta, hogy mindenki tudomást szerezzen róla. Inkább csendben voltunk és nem beszéltünk róla. Nem kapott sem kiképzést, sem semmit. Még túl fiatal volt hozzá, de már... már úgyis mindegy. Talán nem is ő volt az igazi, csak egy félreértés történhetett.

-          Sara, mivan ha mégis ő volt a kiválaszott és nem én? Ha ő meghalt, és most nincs aki megfelelne a Lélekhordozó utódjául?

Szomorúan nézett rám, egy gyenge mosoly jelent meg az arcán. Megesküdtem volna, hogy a könnyeivel küszködik, de mégis mintha egy évet fiatalodott volna attól a mosolytól.

-          Nem, a Lélekhordozó megvédte volna, hogy olyan fontos a számára. Nem is baj, így már valahol biztonságban van és nem kell harcolnia. A démonok nagyon veszélyes lények, és borzalmasan nehéz őket elpusztítani. Véglegesen nem is lehet, hiszen mindig újjá élednek. Azt mondják, van valami ami életben tartja őket, valami amiből erőt merítenek az újjászületéshez. Ezt kell elpusztítani! Ezt keresik a Lélekhordozók már évszázadok óta, de még seni sem akad a nyomára.

-          Tudják már mi az?

-          Hát épp ez az! Senki sem tuja!

-          Azt mondod senki sem tudja, még a Lélekhordozók sem tudják, hogy mit keresnek?

-          Pontosan!

-          Lányok! Kész az ebéd! – hallatszott Sara mamájának a hangja.

Mindketten felpattantunk és a könyveket a földre dobva átszaladtunk a szobán, mert mindent betöltött a frissen sült húsok és almás pite illata. Vasárnap volt, Sara minden vasárnap almás pitét sütött otthon és minden alkalommal ezek az illatok lengték körül a házat.

A köd ránk telepedett , de most sokkal rosszabb érzés volt az örvényben utazni. Úgy éreztem, mintha a gyomromat száz felé húznák és össze-vissza tekergetnék. A kezeim elzsibbadtak és mikor megérkeztünk egy sötét szobába, csak Ray biztos vasmarkai mentettek meg az összeeséstől. Félig-meddig hálásan pillantottam rá, mire ő halványan elmosolyodott. A bőre furcsán hideg volt, de a tekintete annál jobban perzselt. El kellett fordulnom tőle.

Rájöttem, hogy a szobában majdnem teljesen sötét volt, mint az igazgató irodájában. Nem is értettem, hogy miként látta azt a tömérdek iratot fény nélkül. Most egyetlen gyertya égett a sarokban és két alak kuporgott a gyertya fénykörénél. Sarat a hoszú hajáról ismertem meg, magamat pedig már a tartásomról. Idősebbek voltunk. Talán pár év is eltelhetett az előző és ez az emlék között. Valószínüleg a nagyobb ugrás miatt viselt meg jobban az utazás is. Sara suttogott valamit.

-          A Tanácsban démonok is vannak, tudom! Megfertőzték a várost, beszivárogtak még ki tudja hová!

-          Ez nem lehet igaz! Ezt nem hiszem el! Mégis mit akarnak?!

-          Szerintem csak egyetlen magyarázata van annak, hogy démonok özönlik el a várost. Keresnek valamit, vagy valakit.

-          Rám gondolsz? Elbánok velük, erről biztosítalak!

-          Nem, nem fogsz elbánni velük! Nézd – suttogta és lehúzott egy gyűrűt az ujjáról. Felém nyújtotta. – Ez az anyámé volt, de most... most neked adom. Vigyázzon rád.

-          Mi? Miről beszélsz? Te fogsz rám vigyázni!

-          Én...

-          Sara! Hová akarsz menni?

-          Én... Még nem tudom, de el kell mennem. A családomat már elpusztították, most én következem. Mindenki aki valaha is fontos volt neked... Mennem kel!

-          De ezt nem vehetm el! Ha elmész, legalább ez emlékeztessen rám!

-          Vedd el, szükséged lesz rá, és jobban fögök örülni, ha nálad lesz.

-          Mégis miért?

-          Van egy rossz érzésem.

-          Mire gondolsz?

-          Valamit tervez a...

A szobát eget rengető zaj rázta meg, a föld is beleremegett. Összenéztünk a gyetyafénynél, én is Ray-re pillantottam, de ő nyugodtan állt mellettem. Inkább kíváncsi arcot vágott, mintsem félt volna. Nem félt a hangoktól amik egyre erősödtek, mintha valami hatalmas közeledett volna valahonnan. Én viszont annál inkább idegesebb lettem, mikor láttam, hogy semmit sem csinál.

-          Siess! Vedd el azután menj! Menj haza azután próbálj eltűnni innen anyukáddal! Csomagolj össze és tűnj el! Meneküljetek! Vidd magaddal, különben kivallatják és megölik. Menj, mielőtt késő lenne!

-          De veled mi lesz?

-          Csak menj már! Engem ne félts! Hallod? Vedd a gyűrűt! – próbálta túlordítani a különös hangot. A hátamon felállt a szőr és végig futott rajtam a hideg. Bele sem mertem gondolni, mi adhat ki ilyen hangot, mintha a kés élével karcoltak volna egy óriási palalemezt, aminek zaját felerősíti valamiféle ágyódörgés. Sara elkapta a kezem és a gyűrűt erőszakkal az ujjamra húzta. Felszisszentem ahogy ellökött magáról. – Fuss! Menekülj!

Egy hosszú pillanatig meredtem kétségbeesett arcára, azután felpattantam. Megfordultam és felrántottam egy ajtót ami eddig a sötétbe burkolózva lapult. Sara is felállt, eloltotta a gyertyát és teljes sötétség borult mindenre.

A fejem fájni kezdett, éles fájdalom hasított a koponyámba, mintha fejbe vágtak volna. A mellkasomban tűz gyulladt és fuldokolni kezdtem. Fehér fények villantak a szemem előtt. Egy szűk utca, házak és magas kerítések. A ház-fal véget ért, a nyílt téren futok kersztül, mellttem fák és bokrok sorakoznak. A parkon át futottam, már csak egy kicsi és otthon vagyok – gondoltam fáradtam. Égett a tüdőm ahogy bekanyarodtam a következő utcába. Egy árnyék suhant el mellettem. Megdermedtem, azt hittem talán Sara követett, azután átfutot egy sokkal borzalmasabb gondolat a fejemben. Talán követett ide valami démon, talán már elintézték Sarat. Zihálva tekingettem, hátha újra felbukkan az árnyék, de semmi sem mozdult. Két narancsszín szempár pislogott rám egy bokor mögül. Egyenletes morgást hallottam, az idegeim pattanásig feszültek. Az izmaim sikoltva rándultak és már rohantam is tovább, gondolkodás nélkül. Próbáltam rövidíteni az úton, a démon lábainak dobbanása a fülemben dübörgött, megpillantottam a házunkat de hiretelen eszembe jutott, hogy a démon anyut is megtámadja majd. Megtántorodtam és a földnek csapódtam, a szörny elkapott és a hátamra lökött. Mielőtt azonban megláthattam volna a teljes alakját, a szemek már csak a ködfelhőn világítottak át, egészen a szívemig hatoltak.

-          Ne! – kiáltottam és előre vágódtam. Rádöbbentem, hogy valójában állok és nincs előttem senki.

Ray átfogta a derekam, hogy megtartson. Mikor látta, hogy stabilan állok azonnal elengedett. Úgy nézett rám, mintha most látott volna először. Sokáig vizsgálgatta az arcom, próbáltam úgy tenni, mint aki tudomást sem vesz róla, habár ez elég nehéz volt. Alig egy lépésnyire állt tőlem és egyenesen az arcomba bámult, ki tudná ezt nem észrevenni?!

-          Jól vagy?

-          Igen. Azt hiszem.

-          Haza mehetünk?

-          Ennyi? Ennyit akartál mutatni?

-          Már ez is több volt annál, amit mutathattam volna. Ez... a saját emléked volt.

Felnéztem rá. Mintha büszke let volna rám, habár biztosan csak képzelődtem. Mikor kimonda, csak akkor jöttem rá, hogy ezt mindvégig ő is látta. Vajon már ez előtt is megnézte az emlékeket? Meg akartam tőle kérdezni, de mintha csak a gondolataim között olvasott volna.

-          Nem akartam nélküled megnézni mindezt. Sara neked küldte, nem rám tartozik.

-          Mégis megnézted.

-          Mert nem hagyhattalak egyedül.

-          Nem hagyhattál? – nevettem, de ő komolyan nézett rám.

-          Igazából, Ben tudott az emlékekről, és arról, hogy készülök, hogy minnél hamarabb megmutatom őket. Sara talán érezte, hogy előbb-utóbb ez lesz, de a véksőkig biztonságban akart tudni. Nem hagyhatta, hogy akárcsak a valódi neved is tudd, míg nem vagy biztonságban. Ben pedig helyeselte a neved eltitkolását valamint ragaszkodott hozzá, hogy veled menjek az emlékekbe, még ha mindez nem is tartozik rám.

-          Ragaszkodott hozzá? Ezt nem értem.

-          Ben sokkal jobban ragaszkodik hozzád, mint hinnéd. Az utolsó, a saját emléked, emlékszel. Ő volt az akit az utcán láttál és démonnak hitted. Meg akart védeni, csak a továbbiakra nem emlékszel. Pedig ő volt az. Sohasem akart neked ártani, mindig védelmezett.

-          Mégis miért? Talán valami őrangyalom?

-          A szüleid kérték fel rá, hogy vigyázzon rád, és sokkal jobban ragaszkodik hozzád, mint számított rá. Erről azonban őt kell megkérdezned, ha többet akarsz tudni.

Közben haza tértünk. A kis világos szobában álltunk, az ágy mellett. Észre sem vettem, mikor kerültünk visza. Az örevény könnyedén repített, és a köd sem volt olyan nehéz, mint induláskor. Minden kitisztult. A függönyök mögött a hold fénye játszott a réten, ezüstösen ragyogott az erdőre és különös fényt adott a fáknak. Akárcsak ha életre keltek volna.

-          Ha rá nézek, úgy érzem már régóta ismerem.

-          Ez azért van, mert valóban ismered, csak az emlékeid elvesztek vele kapcsolatban.

-          Mi a valódi nevem? – bukott ki belőlem a kérdés, pedig ez eszembe se jutott.

Ray kérdőn nézett rám, azután elmosolyodott, elő villantak hegyes fogai.

-          Azt hiszem mostmár jogod van tudni, Elizabeth SaintClair.

A kezemre néztem. A gyűrű ott pihent a gyűrűsujjamon, ezüstösen csillogott a félhomályban, mintha csak valóban ezüstből lett volna. Pedig máskor mindig arany színben pompázott. Mintha csak elszállt volna belőle az élet Sara erejével együtt. Teljesen biztos voltam benen, hogy a gyűrű kapcsolatban állt eredeti tulajdonosának családjával. Megint elolvastam az egyetlen szót, amit az ékszerbe véstek: Lizztől.

-          Sara mamája, Liznek hívták, igaz?

-          Igen. Az ékszer felirata magától változik, míg a tulaj tovább nem adja egy rokonának. A felmenők neve szerepel a gyűrűn. Mivel Sara nem a gyermekének adta tovább, a név nem változott.

-          Nem emlékszem, hogy hívták a szüleimet.

-          Erre nem tudom a választ. Sara tud segíteni. Amint felébredt, beszélhettek. Azt hiszem, lesz miről. Azonban meg kell értened, mindennel amit tett, védeni akart téged, ahogyan Ben is. Mind meg akarunk védeni téged. Ha hiszed, ha nem, még én is. Nem foglak sem megenni, sem kiszívni a véred. Az angyalok vére általában nem finom – kacagott és kacsintott, mielőtt megfordult volna.

-          Ray – szóltam. Megállt és visszanézett. Meglepettnek tűnt. – Csak meg akartam köszönni. Mindent.

Elvigyorodott.

-          Semmiség.

Azzal kiment a szobából és csendesen behúzta maga után az ajtót. Az ágyra rogytam, hátra dőltem és teljesen a párnába fúrtam magam. A gondolataim Ben körül forogtak, és néha azt hittel, talán eszembe jutott egy-két emlék. Ez azonban csak a véletlen műve lehetett, vagy inkább csak képzelődtem. Nem tudtam mikor aludtam el, mik voltak a valódi gondolataim és mik voltak az álmaim. Láttam a farkast, akit egykor szerettem. Láttam a félig róka szerű lényt. Láttam az idegen fiút, aki sokszor felbukkant a közelben, de sosem szólt hozzám. Annyiszor oda akartam menni hozzá, de nem mertem. Sara-t is láttam az ágyban fekve, bekötözve, véresen, törött végtagokkal. Tudtam, ez nem a valóság, csak tovább képzeltem az emléket a sötétség után. Láttam Rayt is ahogy fölötte kuporog és a kezét szorongatja. Ő nem rossz srác, csak éppen démon. Egy vérszívó, egy vadállat akitől menekülnöm kellene vagy végeznem kell vele. Pedig ott van és fogja Sara kezét. Szereti őt. Sosem bántaná, ahogy engem sem. Láttam a házat, a kis szobát, a sok könyvet és füzetet.

Hallottam a dalt, amit mindig mikor álmodom. Mintha távoli, rossz rádióból szólt volna, pedig csak egy karnyújtásnyira lehettem a hang forrásától. A dalt farkasvonyítás nyomta el, és nem tudtam, hogy valóban hallottam, vagy ez is csak álom. A vonyítást távolról sodorta felém a szél, és boldog voltam, hogy hallom. Hiszen tudtam, hogy ő valahol a közelben van és most is vigyáz rám.