Horizont

8. fejezet

Ray borotva éles fogai kivillantak, miközben rám mosolygott. A szemi vérvörösen izzottak mint a tüzes parázs és egyszerre olyan forrósgá áradt belőle, mintha a pokolban lettem volna. Próbáltam hátrálni előle, de megbotlottam és elestem a saját lábamban. Borzadva bámultam a fiú arcát és elöntött a félelem.

-          Gvean jól vagy? – hallottam Ben ijedt hangját, de nem tudtam válaszolni.

-          Gvean, én nem... én nem! – kezdte volna Ray, de Ben leintette.

-          Démon – suttogtam és megfeszült minden izmom. Sikoltani akartam.

Lefagytam. Totálisan. Csak ültem ott és néztem a két vörös szempárt. Nem volt bennük semmi gonoszság, vagy harag. Nem akart megölni… még. Mégsem bíztam benne. Sara tudta, hogy a szerelme egye démon? Biztosan. Hiszen évek óta szerette, és ezt nem lehet eltitkolni. Biztosan nézett már a szemébe! Lehetetlen, hogy nem vette észre. Elvakította a szerelem? Ennyire?! Ez hülyeség! Az egész hirtelen olyan volt, mint egy félresikerült vicc.

Szólni akartam, de a szavak elmenekültek előlem.

-          Ő egy... egy... – kezdtem volna, de Ray közbe vágott.

-          Hát nem monda el neki senki?! – a hangja követelőző volt.

-          Nem.

-          Mégis miért?

-          Én azt hittem tudja.

-          Hát úgy látszik nem.

-          Sara tudja... tudja mi vagy? – kérdeztem és úgy merdtem rá, mintha csak most pillanottam volna meg.

-          Azt hiszem, még mindig korán volt bemutatkoznom neked  – szólt, de arckifejezése semmit sem árult el a gondolataiból.  Szeme hideg lett, és üres. Magához szorította a testet és megfordult, hogy bemenjen.

-          Tudja mi vagy? – kiáltottam utána, de nem válaszolt. Segéjkérően pillantottam Ben-re, de ő csak szomorúan nézett le rám. – Te tudtad, én mégis idehoztál. Én megbíztam benned...

-          Te semmit sem tudsz Ray-ről. Ő nem egyszerű démon. Nem fog téged megölni. Ha akart volna, már rég megtehette volna. Hiszen megmentette az életed, erről már el is feledkeztél?!

-          Én... Nem egyszerű démon?

Megrázta a fejét. Ray után indult, de nem engedtem. Felpattantam és elkaptam a karját. Visszafordítottam. Kénytelen volt rám nézni. Igaz, lerázhatott volna magáról, de nem tette. Eközben a ház ajtaja becsapódott. Ray eltűnt szem elől. Csak én és Ben maradtunk.

-          Ő micsoda? Tudnom kell. Nem megyek be, amíg meg nem mondod.

-          Nem hinném, hogy jobban lennél tőle. Higgy nekem!

-          Kérlek!

Összeszűkűlt a szeme. Egy lépéssel közelebb jött, már csak alig pár centi választott el minket egymástól. Éreztem az arcomon ahogy tehetetlenül beszívja a levegőt, majd egy hosszú perc után kiengedi azt. Végül lehunyta a szemét és szorosan megragadta a karom.

-          Ő egy vámpír.

-          Szóval a véremet akarjátok? Mert szerintem nem finom – próbáltam megnevettetni, mert nem tudtam elviselni, hogy szomorúnak látom. Még a saját nyomorult helyzetemnél is borzalmasabb volt. Elmosolyodott és kinyitotta a szemét.

-          Nem. Nem fog bántani. Amíg itt vagyok, addig biztos nem – kacsintott.

-          Akkor sose menj el – a szavak véletlenül buktak ki belőlem mielőtt még visszatarthattam volna őket. Ben nem tűnt mérgesnek, éppen csak meglepődött, ahogyan magam is. Elengedte  karom és hátra lépett, hogy jobban láthasson. Kicsivel magasabb volt nálam, lenézett rám, de nem szólt. – Menjünk be – suttogta végül és megérintette a hátam, hogy finoman megindítson.

Mikor felértünk a verandára, Ben kinyitotta előttem az ajtót. Amikor beléptünk a házba, csak akkor jöttem rá, kint mennyire fáztam még a vastag kabátban is. Ben viszont még csak ki sem vörösödött a hidegben, pedig rajta csak egy szál ing volt, az is csupa sár. Rá fért volna egy jó alapos fürdés.

Bent egészen meleg volt. Az bejárati ajtó egy tágas folyosóra nyílt, jobbra az ebédlő terült el, teljes pompájában. A magas, sötétbarna falakon ősrégi festmények sorakoztak, az ablakokat nehéz selyemfüggönyök keretezték. A beáradó fény ezüst színűre festette az asztal lapját, amiről azonnal eszembe jutott egy furcsa gondolat. Szóval akkor a vámpíroknak hogyan is állnak a napfénnyel? Azután feltűnt, hogy sehol sem láttam családi fotókat. Balra egy alacsony fal mögött megbújt a konyha, és előtte a folyosóról a nappaliba léphettél. Ban ide terelt és leültetett a kanapére, ami bevallom, egészen kényelmesnek bizonyult. A nappaliból egy ajtó nyílt egy lépcső alatti szobába, ami első ránézésre nem tűnt túl nagynak. Miután azonban kinyílt az ajtó és Ray becsusszant, egy pillanatra bepillantást nyertem a viszonylag tágas helyiségbe. Mellesleg rájöttem, hogy az egész házban mindenhol ugyanolyanok a falak. Sötét borvös faburkoladt, képek, ugyanolyan függönyök. Pompásan festett az egész az egyhangúsága ellenére. Mint egy múzeumi részleg, egy száz évvel ezelőtti királyi lakosztályból elemelt bútorokkal. A falra azonban egy modern tévét szereltek, ami viszont belerontott a kompozícióba. Mindazon által a helyemől tökéletesen látni lehetett, aminek örültem, hátha el kell valahogy ütni itt az időt. Lelassultam, nem volt kedvem mozogni.

Ben velem szemben foglalt helyet. Lazán végigdőlt a kanapén és egy kósza cérnaszállal játszott amit egy párnából húzott ki. Ray mikor visszatért, mellé ült, a kanapé legszélére és engem kezdett figyelni.

-          Hogy van Sara? - ez volt az első dolog amit ki tudtam nyögni.

-          Rendbe jön. Te hogy vagy?

-          Rendbe jövök – nevettem halkan, kissé idegesen.

Kint lassan már lemenőben volt a nap, az utolsó fénysugarak nyújtóztak az ablak felé, mielőtt eltűntek volna a fák mögött. Az ujjaimmal babráltam, nem tudta, mit kellene mondanom. Ray némán szuszogott, Ben még mindig a cernaszállal játszott, nem nézett rám. Azon gondolkodtam, Ray vajon milyen sűrűn jár vadászni? Elvégre kénytelen vadászni, ha valóban vámpír és vérrel táplálkozik. Talán nem rajongana az angyalok véréért, azután eszembe jutott, hogy már emberibb vagyok mint valaha. Teljes emberi testet kaptam a bukásommal. Egy egész fejezet erről szólt a Saratól kapott könyvben, de az... az már nem volt itt. Eszembe jutott az iskola, és, hogy mit gondolnak majd az eltünésünkről, na meg az öreg tanárról?

-          Meghalt? – kérdeztem és a fiúkra néztem.

Ben felült és szembe nézett velem.

-          Igen, de mint tudod, sosem halnak meg igazán.

Örültem, hogy azonnal tudta, miről beszélek.

-          Igen, tudom. Sara adott egy könyvet...

-          Ó, majd el felejtettem! – nevetett és a kabátjára mutatott, amit még mindig magamon viseltem. Furcsán meleg volt, és megnyugtatott a viselése. – Nyúlj a zsebébe, találsz valamit aminek, gondoltam örülnél.

Kipróbáltam minden zsebet, de üresek voltak. Végül kigomboltam a kabátot és egy hatalmas belső zsebre bukkantam, egészen elrejtve, valahol legbelül. A könyv lapult benne, sértetlenül. Csak pislogtam, de nem jutottam szóhoz.

-          Még beugrottam, mielőtt buszra szálltunk volna. Úgy éreztem, erre szükséged lehet.

-          De honnan... – akartam kezdeni, de Ray közbe vágott.

-          Sok elképesztő dologra képes. Csak, hogy tudd ha már vele barátkozol.

-          Ti ismeritek egymást régről, iagz?

-          Igen, hasonlóak vagyunk. Mindkettőnket kiútáltak otthonról, mindketten bukottak vagyunk, ha úgy tetszik.

-          Te bukott vagy? – meredtem Ray-re. Eddig fel sem merült bennem, hogy esetleg ezért nem bántott. Igazából az sem merült fel bennem, hogy létezhetnek bukott démonok is.

-          Igen, szóval már nem kötelességem, hogy élve az alvilágiak kezére juttassalak. Holtan is átadhatlak.

Dermedten bámultam rá és éreztem ahogy a véráramlásom lelassul és az agyam egy apró pontja sikoltozik és menekülni akar, habrá jól tudtam, Ben jelenlétében nem bántana.

-          Csak viccel – nevett Ben és rám kacsintott. – Tényleg, nem lenne gond, ha én mennék?

-          Mész? Miért? Hová? – a hangom megremegett és félni kezdtem, hogy egyedül maradok Ray-el. Megremegtem.

-          Én addig vacsit csinálok, ti beszéljétek meg – szólt közbe Ray és felállt, hogy a konyhába menjen. Félig eltűnt a pultok mögött és egészen bebújt a frigóba, mintha valami nagyon fontos dolga akadt volna benne.

Ben intett, hogy kövessem. Felállt és a bejárati ajtóhoz sietett, hátra fordult és várakozóan nézett rám. Lazán az ajtónak támaszkodott és onnan figyelte ahogy felállok és keresztülsietek a nappalin. Még mielőtt rákérdezhettem volna, hogy mi olyan sürgős, ő maga kezdett bele.

-          Nézd, azt hiszem, nem biztonságos, ha emberként mutatkozom a környéken. Ígérem a közelben leszek, de csak farkasként, megértetted? Itt maradok és vigyázok rád.

Ellenkezni akartam de a szemeiben a fény olyan vadul táncolt, hogy képtelen voltam elfordítani a fejem és egy hang sem jött ki a torkomon. Csak erőtlenül bólintottam, közben hangtlanul kiabáltam, hogy ne menjen, még ne menjen! Nem hallhatta. Cak elmosolyodott és könnyedén végigsimított az arcomon, azután már kint is volt és az esti szürkületben farkas alakot öltve elrohant az erdő felé. Szó nélkül néztem utána és minden egyes lépésével sokkal üresebbnek éreztem magam. Mintha elvett volna tőlem valamit amit most magával vitt, egyre messzebb és messzebb. Közben újra eszembe jutott, hogy vajon mikor változik farkassá, és mikor azzá a félelmetes valamivé, ami inkább rókára hasonlított...

Ray dúdolt valamit a konyhában, próbált úgy tenni mint aki nem figyel rám, de mikor letelepedtem az asztalhoz, láttam, hogy néha-néha felém pillant. Gyorsan összedobott két bögre forró levest, meg elővett egy kis kínait amit felmelegített a mikróban, habár szerintem hidegen jobb lett volna. Megkérdeztem volna, hogy rendeli a kaját, de nem voltam jó hangulatban a beszélgetéshez. Csendesen megvacsoráztunk, Ray elmagyarázta, hogy az emeleten van a szobám, az az egyetlen az emeleten.

Amikor felmentem és benyitottam, meglepetten állapítottam meg, hogy a falak nem sötétvörösek hanem szinte hófehérek, csak a lámpa fénye festette őket fakósárgára. Egészen kellemes volt bent. Meleg volt, és a kis szoba is barátságosnak tűnt. Jobbra egy régi kanapé állt, balra az ágy és azon túl az ablak, az ajtóval szemben lévő falnál pedig egy asztal és egy hatalmas, széles szekrény, régi antik virágmintákkal díszítve. Lehámoztam magamról a kabátot és az ágyra dobtam. Az ablakpárkánynak támaszkodva elnéztem a sötét erdő felé.

Kopogtattak. Megfordultam és szóltam, hogy szabad. Ray lépett a szobába egy halom ruhával a karján. Elmosolyodott, közben gondosan ügyelt arra, hogy eltakarja a kivillanó fogait.

-          Gondoltam szükséged lehet pár ruhára. Ben nem hozta el a holmitokat, és ezt szeretném neked adni. Néhány a nagymamámé volt, de van ami anyukámé és van köztük amit Sara hozott magával még a fentiektől. Azok mind a húgá voltak.

-          Húga? Sara-nak van húga?

-          Öhm. Csak volt. Látom nem osztott meg veled minden információt. Szóval, emlékszem mikor a vonaton utaztunk, mintha érezte volna, hogy nem lesz alkalma mindent elmondani. Megbízott, hogy adjak át neked néhány fontos... dolgot.

-          Dolgot? Milyen fontos dolgot?

-          Igazából néhány emléket bízott rám, aminek te nem lehetsz már tulajdonában, és ezeket szerette volna, ha te is látod.

-          Úgy érted közös emlékeink?

-          Igen. Csak meg kell érintened és mindent láthatsz, amit rám bízott.

Az ágyhoz lépett és letette a ruhákat takaros kis rakásba. Közelebb jött és a kezét nyújtotta. Láttam rajta, hogy ő is feszült akárcsak én. A kezét néztem és bizonytalanul elhúztam a szám. Sara mégiscsak ismert volna? Miért nem mondta el?... Tudta, hogy az emlék-üzenetével rávehet, hogy Ray közelébe merészkedjek. Remegve nyúltam a kéz után, közben féltem attól, mit fogok érezni. Talán felperzselődik a karom. Perzse nem ez történt, még csak hasonló sem. Összeszorítottam a fogam és megérintettm Ray ujjait, mire az egész világ megfordult alattam és kicsúszott a lábam alól a talaj.