Horizont

7. fejezet

Olyan unalmas volt az óra, hogy azt hittem bármelyik pillanatban elaludhatok. A csengő olyan volt, mint egyfajta megváltás, habár tudtam, hogy a számtan egyre közeledik, de a legtöbb amit tehetünk, az a kesztyű volt. Már több órát is túléltünk és lassan az a gyanunk támadt, hogy a démon-tanár éppen csak annyi erőnket szívja el, hogy ne halljunk meg. Sokszor ordítani szerettem volna a fájdalomtól, vagy sírni a kimerültségtől. Főleg mikor számtan az első óránk volt, azaz minden hétfőn. Jópár hétvégét átvészeltünk már, de a hétfő az olyan csapás volt, ami elől szívesen menekültem volna akár még a pokolba is. Sokszor kellett emlékeztetnem magam, hogy a pokolban sok ezer ilyen szörny várna rám, szóval a fájdalmaim is sokezerszeresek lennének. Mégsem tűnt már olyan jó ötletnek, hogy a pokolba meneküljek.

Deniel az udavorn ült egy csapat lánnyal körülvéve, mikör elmentünk mellette, ránkkacsintott. Egy pillanatig biztos voltam benne, hogy vörös a szeme, de reméltem, csak a fények miatt. Nem vethette le az álarcát! Állandóan attól rettegtem, hogy bármelyik pillanatban átváltozhat és nem fogja többé eljátszani a jófiút. Egyszerűen megtámadhat és akkor már nem érdekli majd a lebukás. Az én fejem egy karón sokkal többet ér annál. Eközben a gondolataim, a farkas körül forogtak, ahogy legtöbbször álmomban is. Örökké azt álmodtam, hogy a ház felé rohan, volt, hogy már a hátsó teraszt is láttam. Egy éjjál már-már a hangját is hallottam, de többnyire csak egy dal kísérte az összes álmot. Egy ismerős, kedves, lassú dal.

     Felültünk a kerítésre, ahová mindig is szoktunk. Egy-egy szendvicset majszoltunk, miközben a többiek messze elkerültek bennünket és ez nem is volt baj. Sarat amúgyis valami különös sötétség lengte körül és néha egy másodperce rettegéssel töltött el a gondolat, hogy talán engem is körülvesz valami kellemetlen és hűvös aura. Mintha nyárból egy lépéssel átkerültél volna a télbe.

Sara már nem élvezhette a későőszi napsütést. Szürke felhők gyülekeztek amik viharokat és havat ígértek. Kétségkívül gyorsan közeledett a tél, de ezzel együtt a szünet is. Kezdett elegem lenni a történelemből, a hosszú és unalmas biológiaórákból meg a feldarabolt növényelemzésekből, a reneszánsz zenéből, az irodalmból meg Sahkespeare-ből, de legjobban a számtanból és a rémöregnek tűnő tanárból.Rettegve ültem az összes óráján és tűrnöm kellett, hogy az éjszaka folyamán összegyűjtött energiámat szívja magába. Egyszer arra gondoltam, talán egy nap majd nem is alszom és nem lesz mit elszívnia tőlem, aztán egy sokkal szörnyűbb dolog jutott eszembe. Talán akkor is megtámadna és elszívna mindent, amit talál bennem, talán a halálba szipolyozott volna. Auztán mégis minden éjjel akaratlanul elaludtam.

-          Hogy van a heged? – kérdeztem lassan, hogy megtörjem a csendet.

-          Jól.

-          Jól? Ezt most komolyan mondod?

-          Igen, miér?

-          Mert már réges-régen be kellett volna gyógyulnia! Azért, mert tegnap láttam, hogy semmi változás, pedig már vagy egy hónapja megmart a démon...

-          Több.

-          Mégjobb! Nem igaz, hogy senkit sem ismersz, aki segíthetne neked.

-          Héj csajok! – kiáltott oda Deniel, mire azonnal elhallgattam és rémülten néztem fel a közeledő fiúra.

Sara azonnal megmerevedett. Kihúzta magát és lenézően pillantott Deniel közeledő alakjára, mintha csak egy csótány lenne és a hangja is valami hasonlóról árulkodott:

-          Mégis mit akarsz itt?

-          Hát csak gondoltam olyan magányosak vagytok, és...

-          Térj a lányegre. Nem vagyunk egyedül, ketten vagyunk, amint látod.

-          Ne légy iylen hűvös! – kacagott Deniel és rámkacsintott, vagy legalábbis megesküdnék, hogy rámkacsintott. – Csak azt akarom mondani, hogy egy órátok elmarad (Csak matek legyen, Istenem! Csak matek legyen! – gondoltam. )és ezért a számtant a tanárúr előre hozta, de utolsó órán neked Sara, be kell menned hozzá.

-          Köszönöm futár, elmehet.

Deniel elhúzta a száját, majd legyintett, mintha elfogadta volna, hogy úgysem tehet Sara hűvös modora ellen semmit, azután elment. Visszasietett az asztalához és leült a lányok gyürüjébe, szóval megbizonyosodhattunk, hogy a figyelme már nem ránk szegeződik.

-          Mi a fenét akar az öreg? A dolgozat csak holnapra kell nem?

-          De. Talán arról akar beszélni, hogy segíts nekem felkészülni.

-          Ja, persze. Felkészülni! Inkább egy kivégzésre hívna, mint, hogy megbeszélje a felkészítésedet velem.

-          Talán.

Ezzel annyiban hagytuk a dolgot. Egész nap nem beszéltünk róla, csak mikor már a szóban forgó óra előtt jártunk. Mikor belépett az öreg, valami hideg és fájdalmas érzés száguldott végig a testemen és minden izmom megfeszült. Idegesen rángattam és gyűrögettem a kesztyű szélét, mert már nem tudtam magam mivel lefoglalni. Pár hét alatt véresre harapdáltam a szám, úgyhogy erről a továbbiakban inkább lemondtam.

Tulajdonképpen egész idő alatt egy szót sem értettem az anyagból. Éreztem Sara remegését, és csengetéskor rájöttem, hogy az eszméletvesztéstől csak az óvott meg, hogy ülhettem és nem állva kellett kibírni az órát.

Mielőtt kicsusszantam volna az ajtón, a tanár intett és egy köhintéssel jelezte, hogy még szólni szeretne. Ledermedtem, Sara a hátam mögött egy lépéssel majdnem nekem ütközött.

-          Gvean, maga is maradhat. Az irodámban várom önöket öt perc múlva. Egyedül jöjjenek.

Körülbelül olyan látványt nyújthattam, mint aki a hálos ítéletre vár, vagy már a kivégzésre. Mikor kinyílt a tanári ajtaja és az alacsony, ősz számtantanár kilépett a folyosóra, hogy helyet csiánljon nekünk is, úgy éreztem, menten elájulok. Némi alkohol és a hetekig érlelt szennyes illata terjengett körülötte, s mikor beléptünk a kis szobába, ez csak még rosszabb lett.

A helyiség magában egészen helyes volt, eltekintve a vörösbarna falaktól és a vastag porrétegtől ami a fapadlót fedte. Összevissza sáros lábnyomok tarkították a padlót és még több sárfolt a szoba sarkában helyet fogaló asztalt. A tanár helyet foglalt az említett asztal mögött, de minket nem kínált hellyel, ugyanis nem volt. Egy perc alatt sikerült rájönnöm, hogy a szoba hangulatán a behúzott függöny is sokat ront, meg persze hiányzott az egész élet a helyből. Sehol egy kép vagy eg könyv a polcokon. Olyan volt az egész, mintha használaton kívül lenne, éppen csak a fogasról lógott egy fekete ballonkabát és egy ízléstelenül zöld kalap.

-          Nos, igazából semmi fontosat nem szerettem volna mondani. Tulajdonképpen elég lett volna Ms. Gvean-nel beszélnem – nevetett fel és kissé előredőlt a székben, mire az hangosan felnyögött. – de Sara, maga túl sok mindenben benne van, túlbúzgó, és ezért, azt hiszem, el kell magával is beszélgetnem.

Sara olyan hangot adott ki, mint egy kitörni készülő vulkán. A hang mintha egészen méllyről jött volna, hogy feltörjön egy vérfagyasztó üvöltésként, de a tanár csak mosolygott és leintette.

-          Ugyan Sara, te sem gondolod ezt komolyan. Ugyan hogyan is bánhatnál el velem, főleg egy ilyen sérüléssel?

Rábámultam. Mi ez a tegezés hirtelen és honnan tud a séülésről? Sara-ra pillantottam de ő úgy meredt maga elé, mintha most közölték volna vele, hogy nem létezik a Mikulás. Üveges tekintettel meredt a padlóra. Elnyílt a szája, de hang nem jött ki rajta. Felemelt kézzel végig símitott az arcán és az ujjaival hátrafésülte a haját, így tökéletesen láthatóvá vált a vágás a bal halántékán. A végás nyoma most úgy égett és lüktetett, mintha életre akart volna kelni.

-          Maga... – kezdte, de a szavak sikolyba fulladtak és hirtelen előre vágódva elterült a földön, akárcsak ha valaki előre rántotta volna.

-          Mit művel?! – sikoltottam és előre ugrottam, mire a tanár felpattant és máris az asztal előtt állt.

-          Drágám, én tudom ki vagy. Roppant jól lepleztétek, de én már régóta tudom az igazat. Nem csak rólad, erről a Sara-ról is, hogy kik vagytok. Persze te jobban érdekelltél, de ne is tagadjuk, az ő múltja is elég érdekfeszítő.

Mindeközben Sara sikolyai kísérték a hangját. A kezét a tarkójára szorítva görcsösen vonaglott a porban. A sebből vér szivárgott és kis vonalban végigfolyt az arcán. Képtelen voltam levenni róla a tekintetem, csak mikor már a tanár egészen közel lépett hozzám. Már csak alig egy lépésnyire volt tőlem. Kinyújtotta a karját és megérintette az enyémet. Abban a pillanatban tűzforrónak éreztem az érintést. Átszáguldott az ereimen valami parázsló fájdalom és fellángolt bennem a düh. Kigyulladt a kezem, a kesztyű egy szempillanás alatt lángra kapott és elégett, csak a fekete hamu szóródott szét a porban. Megragadtam a férfi kezét és erővel elrántottam magamtól, szinte le akartam tépni. Félig öntudatlanul cselekedtem, miközben éreztem, hogy a férfi másik karja a derekamat markolja. A körme a húsomba méllyedt és csak azt hallottam, hogy én is felsikoltok. Fájdalom hasított a vállamba és perzselő forróság az oldalamba. Előre görnyedtem. Minden vörösebn és kékben táncolt. Egy ütés a tarkómon, és a földön hevertem. Tompa, fájdalmas lüktetés költözött a szemeim mögé, és nem sötétséget láttam hanem erős, mindent elsöprő fényt. Fel akartam állni, de egy újabb fájdalomhullám söpört át rajtam amikor egy erős rúgást éreztem a gyomrom körül. Az oldalamra gördülve hangosan ziháltam. Kinyitottam a szemem, Sara előttem feküdt, a szemei fennakadtak, nem mozdult, nem lélehzett. Könnyek szöktek a szemembe, és most először félelmet éreztem. Elönött a kétségbeesés és menekülni akartam. Az asztalba kapaszkodva felálltam és a tanárra vetettem magam aki a sarokban állva kacagott rajtunk.

Már egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy idős, esetlen tanár. Elővillantak hegyes fogai amikor nevetett, a szemei kifordultak és vörös izzást láttam, mint két parázsló üreg. A haja egészen fekete volt, a ráncok eltűntek az arcáról. Megfiatalodott, vagyis, tulajdonképpen csak egy másik alakot vett fel.

Az arcába kaptam és végigkarmoltam a képét, mert azt reméltem ezzel elveszem a kedvét a nevetéstől. Egy könnyed mozdulattal a földöz vágott, s a szobában halk reccsenés hallatszódott, utána pedig az én sikolyom. Felnyögtem.

-          Megnyugodhatsz, meghagyom az életed, mert az alvilágiaknak úgyis élve kellesz. Van még egy aprócska dolog, amit még ell kell végezned...

De már nem tudhattam meg mi volt az, mert ekkor egy fülsiketítő reccsenés kíséretében betört az ajtó, de, hogy ki állt ott, azt nem láthattam. Ordítás harsant és fura, vicsorgás szerű hang. Morgás és sikoly, kaparás és nyüszítés. Ügyetlenül a hátamra fordultam ami nem kevés erőfeszítésembe tellt. Az első amit megláttam Sara mozgó szája volt.

Hát nem halt meg! – gondoltam megkönnyebbülten, de felsikkantottam, mert a második dolog amit láttam, az a földre zuhanó hulla volt. A harmadik dolog pedig, egy szőrös, fölém magasodó állat volta. Egy farkas. A farkas. Az állat félre ugrott mikor láttam, hogy megpróbálok felkönyökölni. Sara-hoz húztam magam és hallottam az egyetlen szót amit suttogott: Ray!

A farkasra néztem, annyira ártatlanul állt ott a sarokban, mint egy kisgyerek. Oldalra billentett fejjel nézett rám, mire az az érzésem támadt, hogy ha beszélnék hozzá, megértene, de csak néztem rá. A pofája vörös volt, egy fehér folttal a nyakán, mintha készülne rókává változni.Tehetetlenül, sajgó és égő testtel kucorogtam Sara haldokló teste mellett, és tudtam, hogy tehetetlen vagyok. Könny gyűlt a szemembe és legszívesebben ordítottam volna a dühtől. A kezem remegett ahogya Sara haját félre símítottam. Tudtam, hogy én sem bírom sokáig és előbb-utóbb elájulok. A démon túl sok energiámat elszívta és én is megsebesültem. A földre hanyatlottam. Felnéztem a farkasra és kétségbeesetten ismételtem a szót.

-          Ray. Ray. Ray! Ray... Ra...y...

Még láttam, ahogy a farkas felágaskodik, mintha megnyúlt volna a pofája és a hatsó lába, de inkább már csak a képzeletem játszadozott velem, ez nem a valóság volt. Elmosolyodtam egy utolsó erőfoszlányból, de utána már meg sem próbáltam éber maradni.

Úgy remegtem, mintha ráztak volna. Álmosan pislogva felültem és körbedörgöltem a szemem, hogy végre láthassak is valamit. Fél perc elég volt, hogy felfogjam, egy buszon voltam. A busz legutolsó, négyszemélyes ülésén feküdtem és a lábamnál még egy test hevert, egészen összegömbölyödve. Összefacsarodott a szívem, mikor közelebb hajoltam. Sara volt az, teljesen ernyedten lógott a keze maga melett, a szája félig nyitva, nem mozgott. Félresöpörtem a haját és felfedeztem a sebet, de az be volt kötözve. Úgy éreztem, mintha villám hasítana belém. Felkaptam a fejem, mintha az ismeretlen ott állna valahol a közelben.

Kicsivel távolabb egy magas, sovány alak lépdelt felém a ülések között. Nem nézett fel, haja az arcába hullott, nem ismertem fel. Az első pillanatban azt hittem, talán Ray, de ahogy közelebb ért, rájöttem, hogy semmiképpen sem lehet ő. Talán valamivel alacsonyabb volt, a válla szélesebb, a ruhája enyhén szólva mocskos. A karjai véresek voltak. Közelebb húzódtam Sara testéhez, hátha az illető nem is vett észre, csak éppen erre jött. Tulajdonképpen erre semmi esély sem volt, ugyanis az egész buszban rajtunk kívül nem voltak utasok.

-          Gvean, ugye? – szólt a fiú és most végre felnézett.

Az arca nem volt különösebben egy olyan kép, ami örökre megmarad az ember emlékezetében, talán csak a haja. Vörös haj, egy vékony, fekete tincsel az oldalában.Amúgy tényleg semmi különös. Kissé borostás áll, szögletes arc, hosszú orr, inkább bankrablónak tűnt, ellenben a szeme, mint a zöldes tükör. Egészen közel jött és leült a legközelebbi székre, csak úgy féloldalasan, hogy pont jól láthassam. Ahogy közel hajolt, tökéletesen láttam saját megdöbbent, és nyúzott arcomat a szemeiben, olyan zöldek voltak mint valami sötét borostyánszín kristály.

-          Igen – suttogtam. A hangom gyenge volt és erőtlen, fogalmam sem volt, mióta nem voltam magamnál, vagy mióta utazhattunk.

-          Már azt hittem te sem ébredsz fel.

-          Én sem?

-          Sara nem fog. Egy ideig – tette hozzá sietve mikor meglátta az arckifejezésem. – El kell vinnünk a barátjához, csak ő tud segíteni rajta.

-          Ki vagy te? Ismerlek?

-          Találkoztunk mér – nevetett halkan. – A házatok mögött.

-          Nem hinném.

-          Pedig igen és nagyon jól emlékszel is rád.

Megpróbáltam felidézni, hogy beszélgetnék ezzel a fiúval a ház mögött, de nem sikerült. Teljesen ismeretlen volt. Tulajdonképpen csak egyetlen egyszer mentem a hátsó verandára és soha többet. Miután találkoztam a furcsa róka szerű farkassal, nem akaródzott egyedül az erdő közelébe menni.

A farkas szó kavargott a fejemben és kezdtek visszatérni az emlékeim az elmúlt valamelyik napról. A tanár ránk támad, rájött, ki vagyok, de valaki megmentett... valami. Úgy néztem a fiúra, mintha az valamiféle festmény lenne, és csak azt akarnám megállapítani, hogyan készítették. Kerestem rajta valami ismerterő jegyet, hátha rájövök ki készítette, de csak a szemét láttam. Egy okos tekintetet, ami nem lehetett az övé.

-          Te ott voltál – csak ennyit bírtam kinyögni, mert a felismerés egyszerre volt fájdalmas és megdöbbentő. – Te ott voltál!

-          Nem tudom mire gondolsz, nem vagyok göndolatolvasó.

-          Te ott voltál, mikor megtámadott minket a tanár – de  gyorsan elhallgattam, mert ő nem tudhtta, hogy a démon a tanárunknak adta ki magát. Meg én sem voltam benne biztos, hogy ez ugyanaz a tekintet lenne... – Amikor a démon megtámadott minet a tanáriban. Te voltál...?

-          A farkas? Okosabb vagy mint hittem – nevetett gúnyosan. – Honnan jöttél rá?

-          A szemed.

Elkomorodott. Elfordította a fejét, kinézett a párás ablakon. Kint a távolban, sötét felhők gomolyogtak, sötét viharokat ígérve közeledtek felénk. Valahol messze lecsapott egy villám és mennydörgés rázta meg a tájat. Megborzongtam. A fiú megint rám nézett, mintha megérezte volna a félelmemet. Felnéztem rá és akaratlanul is elmosolyodtam.  A szeme kék volt, mint a magasban összegyűlt felhők. Ő is mosolygott.

-          Álca. A démonok előtt, de te átlátsz rajtam. Erősebb vagy, mint azt a legtöbben gondolnák.

-          Hát mégis ismersz?

-          Téged ki ne ismerne?

-          Hogyan találtál meg és mégis ki vagy?

-          Ó hát még be sem mutatkoztam! Benjamin Bleak vagyok, főállású bukott angyal, szolgálatodra, de hívj csak nyugodtan Ben-nek.

Nagyot nézetm. Bukott angyal? Hogy került ő ide és mégis hogyan talált ránk? Teljesen biztos voltam benne, hogy a farkas feltűnése nem volt véletlen. Értünk jött, vagy miattunk, de elképzelésem sem volt, hogy mit akarhatott.

-          Mégis mit akarsz?

-          Vigyázni rád.

Ez olyan meggyőző volt, hogy képtelen voltam visszatartani egy nevetést. Ő csak vigyorgott,  a szemei sötéten fürkészték az arcom, de nem akart közbeszólni.

-          Nekem nem kell dadus, van már egy.

-          Pedig az életed mégis én mentettem meg. Egy dadus, aki mellesleg ilyen állapotban van, nem hinném, hogy neked elég lenne.

-          Nézd, köszönöm, hogy megmentettél, de azt hiszem, innen egyedül is boldogulunk.

-          Valóban? Hol lakik a barátja? Ray? Fogalma sincs, hogy nem vagytok a városban, és ha nem segítenék, engem megölne. Ezt te sem aakrhatod.

-          Megölne?

-          Barát. Ismerős. Közel állunk egymáshoz, tartozom neki ennyivel.

-          Szóval csak egy addósságod törleszted? – talán kicsivel élesebb lett a hangom, mint azt szerettem volna, de egyáltalán nem bántam. Nem akartam magam visszafogni.

-          Nem, nem ezt mondtam. Sara-ra kell vigyáznom, de rád nem. Arra magamtól vállalkoztam. Szükséged van rám, ha hiszed, ha nem.

-          Ha megtaláltuk Ray-t, a segítségedre már nem lesz szükség.

-          Hagyjuk ezt most- legyintett mérgesen. – Inkább aludj, mostanában nem néztél tükörbe, szóval csak úgy mondom, de nem festesz túl jól.

Nem feleltem. Duzzogva hátradőltem az ülésen és teljesen az ablakhoz húzódtam, de így csak jobban láttam a fiút. Úgy ült ott, mintha évek óta mást sem csinált volna. Félig átkarolta az ülés hátlapját, lazán lelógatta a lábát, de még így is olyan előkelőnek tűnt. Rámnézett és elmosolyodott, mire én fülig vörösödtem és a kezemmel eltakartam az arcom. Lenyuhytam a szemem, hogy kizárjam az egész világot. A busz dallamos zötykölődése lassan semmivé foszlott, helyette megint a dalt hallottam. Valaki a nevem suttogta. Először azt hittem Ben az, de nem lehetett, ez egy női hang volt. Szólni akartam, de képtelen voltam. A farkas a fűben feküdt ahol már annyiszor jártam álmomban, de most nem vörös volt a szőre. Egyszerű farkas volt. Most végre teljes egészében láttam és nem csak elmosódó árnyként. Mellette feküdtem, egészen közel bújtam hozzá mert fáztam. A bundája szinte teljesen felmelegített. Nem akartam elszakadni tőle. A zöld szemek fogságban tartották a tekintetem, és öntudatlanul mosolyogtam. Ben emberi arccal visszamosolygott és a nevem suttogta. A nő hangja szertefoszlott, a dal elhallgatott és Ben kinyújtott karral felemelt és csak a nevem ismételgette.

-          Gvean. Gven! Jó lenne felkelni!

Kinyitottam a szemem. Ben mellettem térdelt, ugyanott feküdtem, a kezem a testem alá csavarodott, teljesen elzsibbadt már. Sara már nem volt a lábamnál. Egy másodperce rémület hasított belém, a fiúra pillantottam, de ő nem szólt. Egy mosollyal nyugtázta, hogy felébredtem. Hátralépett és az egyik ülésről felkapott egy testet. Sara hosszú, barna haja eltakarta a lány arcát és a sebet, de az ülésen apró véres nyomot hagyott maga után. Tudtam, egyáltalán nem javult az állapota.

Ügyetlenül felültem mire egy vastag kabát hullott a padlóra. Felvettem, nem az enyém volt. Felpillantottam. Ben egy szál ingben állt előttem és csak vigyorgott Sara élettelen testével a kezében.

-          Vedd fel, kint hideg van.

Mielőtt ellenkezhettem volna, ő már meg is fordult. Végig lépdelt az ülések melett és az ajtóban bevárt. Óvatosan leugrott, azután láttam, hogy felém nyújtaná a kezét, hogy lesegítsen, de nem volt szabad keze. Leugrottam a sárba és halkan káromkodtam, amiért pont egy ilyen helyen kellett megállnia a tragacsnak. Ben szó nélnül kisietett a parkolóból és ráfordult egy kis utcára ami a főútról nyílt. Nem tudtam, mit kellene mondanom. Inkább csak szó nélkül siettem utána.

Még így, emberi alakjában is sokkal gyorsabb volt nálam, pedig én semmit sem cipeltem. Félig futva követtem a kanyargós utcákon. Közben az járt a fejemben, hogy mi üthetett belém. Mik ezek a fura álmok? Miért érzem Bent olyan különlegesnek és veszélyesnek egyszerre?

Végül megálltunk ahol az út véget ért és rákanyarodott az erdőre. Előre görnyedve, hullámzó mellkassal álltam, és hangosan szívtam a levegőt. Olyan szaporán lélegeztem, hogy fájni kezdett a tüdőm és köhögnöm kellett.

-          Jól vagy? – egészen aggódó volt a hangja.

-          Igen, csak... csak menjünk.

Nem úgy nézett ki mint aki tényleg hitt nekem, de azért nem válaszolt. Megindult az erdő egy ritkásabb foltja felé és eltűnt a fák között. Utána indultam. A fényt a hatalmasra nőtt fák kiszorították, nem ís nőtt más a közelben, csak száraz fű meg néhány bokor, de azok is csak ott, ahol egy –egy vékonyabb fénysugár betört az ágak között. Legalább fél órát gyalogoltunk, mikor már azt hittem, nem birom tovább. Az ágak felkarcolták a karom, a gyökerek és a száraz gallyak a lábam hasítotákk össze-vissza, fájd az oldalam és szúrt a mellkasom, de Ben még csak a fáradtság jelét sem mutatta. Mint egy katona, menetelt a ritkuló fák között.

A távolban már láttam a fényt és megszaporáztam a lépteim, mintha csak a fuldokló úszott volna a felszín felé, és beszívtam a  friss levegőt és a fényt, a fenyő és elmorzsolt fű illatát. A közelben egy magas ház állt, teljesen elszigetelve e külvilágtól. Olyan volt, mint egy évszázadok próbáit kiállt építmény, persze teljesen környezetbarát. A tulaj hagyta, hogy a természet, visszaszerezze ami a magáé. A házat egyik oldalról benőtte a borostyán, másik oldalát a moha, de így is gyönyörűen festett. Megviselt, sötétszürke cseréptető vigyázott a házra, és a kis verandára. Az ajtóban egy ismerős alak ácsorgott, de mikor meglátott bennünket, futni kezdett. Átrohant a kis réten ami körülölelte a házat. Olyan gyorsan futott, hogy a lábai szinte nem is érintették a földet. Még Ben-nél is gyorsabb volt.

Ahogy megállt előttünk szó nélkül Sara teste alá bújtatta a karjait és gyendéden átvette őt. Ben szó nélkül engedte át neki majd alig észrevehetően, közelebb lépett hozzám. A fiú nem nézett fel, Sara-t nézte és egészen magához szrította.

-          Köszönöm – szólt és a hangja megremegett.

-          Semmiség, még idejében érkeztem. Még megmentheted. Te tudod mi ez, igaz?

-          Igen, ott voltam, mikor a sebet szerezte. Észre kellett volna vennem, hogy súlyosabb mint aminek ő gondolta. Az én hibám.

-          Nem! Nem kell magad okolnod ez miatt. Inkább menj be és láss hozzá, gyógyítsd meg!

-          Igen. Igen, köszönöm.

Végre felnézett. Fekete haja oldalra hullott és végre jobban megnézhettem az arcát, de a látványtól elborzadtam. Az egyenes orr, a hosszúkás áll, az éles arccsont tökéles összhangban volt, még jól is nézett volna ki, de a tekintete az enyémbe kapcsolódott, ahogy szomorkásan mosolygott rám...