Horizont

2. fejezet

Amikor kinyitottam a szemem, éles fájdalmat éreztem a tarkóm körül és felszisszentem. Megpróbáltam ülő helyzetbe tornázni magam, de két erős kéz visszanyomott az ágyba. Álmosan pislogó szemekkel néztem a lányt akin nyoma sem volt a harcban szerzett sérüléseknek. Meg akartam szólalni, de ő egy intéssel elnémított.

Leült az ágyam szélére és hosszasan tanulmányozni kezdett. Némán fürkészte az arcom hátha egyszercsak meglátja rajtam az őrület jeleit. Mintha csaka arra várt volna mikor kezdenek mutatkozni rajtam a bedilizés jelei. Halkan szuszogtam és közben figyeltem a furcsa zajokra.

Zakatolást és kerékcsikorgást hallottam. Finoman remegett az  gész szoba, pontosabban a kabin. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy pontosan hol is vagyunk. Egy szűk kis vonatkabinban utztunk Isten tudja merre.

-          Ki vagy te?

-          Sara – szólt egyszerűen és szomorúan elmosolyodott. – Nem emlékszel semmire, igaz?

Rábámultam.

-          A harcra igen, de... – elhallgattam. Nem erre gondolt. - Honnan tudod?

Finoman megfogta a kezem és felemelte mire megint felszisszentem. A karom csuklótól könyékig be volt kötözve, mert a bőröm itt csúnyán megégett. Megfogta a gyűrűt és lecsúsztatta az ujjamról. Játékosan a mutató- és a hüvelyk ujja közé vette és fontoskodva nézegette.

-          Liztől – olvasta fel hangosan a belső oldalára vésett nevet. – Ez nem akármilyen gyűrű. Ezt csak néhányan kapják a születéssükkor vagy egy nagyobb esemény alkalmával. Ez  azonban egyben egy rossz jel, ugyanis ilyet csakis azok kaphatnak akiknek a jövőjében sokan rossz dolgokat vélnek felfedezni.

Az egész misztikusan és félelmetesen hangzott. A kezére néztem, de nem viselt gyűrűt. Követhette a tekintetem mert megint elmosolyodott.

-          Nem, én nem hordok ilyesmit. Az én jövőmet senki sem jósolta meg – a hangja mintha szomorúbb lett volna, mint eddig.

-          Hogy érted ezt?

-          Nem számít. Majd egyszer máskor elmesélem. Most azt mond meg, hogy vagy?

Megpróbáltam megtapogatni magam de a kötés a kezemen nehezen engedett. Fájtak a bordáim és a lábam furcsán bizsergett. A bal karomat gipsz védte, szóval eltört. Mindent összevetve nem voltam valami fényesen, mert lassan a fejem is elkezdett fájni, de nem akartam még jobban elszomorítani.

-          Egész jól vagyok – füllentettem, de mint kiderült bénán tudok hazudni, és ezt Sara be is vallotta nekem.

-          Nem hiszem. Nem nézel ki jól. Néhány bordád eltört és súlyos égési sebeket szereztél. A csuklód megsérült. Én próbáltam a lehető legjobbat kihozni mindenből, de nem tudom hogy sikerült.

-          Te gyógyítottál? hallottál már kórházról?

-          A városban nem maradhattunk a történtek után...

-          Mi történt azzal az öregemberrel? – kaptam a szavai után. – És ki volt ő? Milyen furcsa képességei...

Hirtelen eszembe jutott, hogy Sara is képes volt szavak nélkül tüzet gyújtani és hirtelen megrémültem. Hátrahúzódtam és idegesen bámultam a lány arcára.

Megérezhette mire gondolok mert apró lángot lobbantott a tenyerén, ugyanolyan lilás színűt, mint amivel felyújtotta az öreg még megmaradt néhány szál haját.

-          Nem akarlak bántani. Akkor már rég megtehettem volna. Segíteni akarok, ahogy Ray is.

Ray! Hova tűnt?

-          Hol van az a másik fiú? Ray...? – tettem hozzá kis gondolkodás után.

-          Kiment a folyosóra levegőzni. Néha szeret egyedül lenni.

-          Mi?! Hát nem halt meg?

-          Nem. Jól van.

-          Őt is te gyógyítottad meg, igaz?

-          Igen – mosolygott rám sejtelmesen.

Másra akartam terelni a szót, de nem is tudtam igazán, hogy mit is mondhatnék még.

-          Egyedül akart lenni? – böktem ki végül az első kérdést ami eszebe jutott, csakhogy megtörjem a feszült csendet. - Akkor miért a folyosóra ment?

-          Nem utaznak sokan ezzel a járattal – magyarázkodott kissé idegesen.

-          Tulajdonképpen hová megyünk?

-          Egy kis faluba, messze ettől a várostól. Azt hiszem útálom ezt a helyet – nevett fel kísértetiesen gonoszul.

-          Akkor mégis miért éltél ott?

-          Éltem? Nem. Csupán egy hetet töltöttem ott, pont annyit amennyit te is. Szerintem neked sem lopta be magát a szívedbe az a hely. Vagy tévedek?

-          Nem, nem tévedsz. Habár az öreg Cliff nem olyan gáz, mint a többiek, csak benne sem bízhattam.

-          Az öreg rendőr csak a dolgát végezte. Inkább felejtsd el!

Elhallgatott. Én sem szóltam. Elgondolkodtam azon amit mondott. Kitért a kérdéseim elől, vagy más kérdést vetett fel. Miért töltött csak egy hetet abban a nyomorult városban, és miért keltettem fel ennyire az érdeklődését? Mi ő, és miért képes iylen furcsa dolgokra? Ki volt az öreg azokkal az éjfeket, nagyon távoli szempárral és a vérengző fogsorával.

-          Ő volt az! – kiáltottam fel hirtelen mire Sara megremegett ijettében.

-          Ki? – úgy nézett rám mintha megháborodtam volna.

-          Aki a gyilkosságokat elkövette! Az öreg vol az. Láttad a fogát? Dehogy láttad! Hatalmas és borotvaéles fogai voltak! A rendőrfőnök azt mondta, hogy az asszonnyt...

-          Lefejezték. Tudom. Vagyis inkább leharapták a fejét – fejezte be helyettem a mondatom és elismerően bólintott. – Igen ő tette. Ő egy nagyon veszélyes szörnyeteg.

-          Na ne mond! Láttad a szemeit? Milyen lény volt ez? Mert nem ember az biszots.

-          Igen, igazad van, nem emberi lény. Csodálkoztam is rajta, hogy ennyire nem törődik a lebukás veszélyével és ennyire egyszerűen felfedi kilétét. Pedig tudnia kellett, hogy én is a közelben vagyok. Meg kellett volna éreznie. Azt hittem békén fog hagyni ha megérzi az erőmet. Sajnálom, hogy nem tudtalak megvédeni...

-          Semmi baj, csak azt mond meg, hogy millyen lény volt?

-          Tényleg akarod tudni? – bólintottam. – Hát jól van. Ő egy...

A kabin ajtaja vészes sípolással kinyílt és a mögötte megjelent a fiú arca. Az a bizonyos Ray állt előttünk.

A fiú kérdő tekintettel meredt Sarara.

-          Szerintem ezt nem most kellene megbeszélnetek – szűrte a fogai között majd hirtelen rám villant a tekintete. – Örülök, hogy felébredtél. Nem hiába, Sara érti a dolgát, de ha most megbocsájtanál egy perc re... Négyszemközt szeretnék vele beszélni. – azzal már kint is volt a szűk kis folyosón.

Sara bocsánatkérő pillantást vetett rám.

-          Sajnálom. Tudod, ő ilyen és jobb nem ellenkezni vele – szólt majd felállt és ő is kiment. Halkan behúzta maga után az ajtót, hogy ne halljam miről beszélnek.

Tűnődve figyeltem a két alakot. Elhúzódtak az üvegajtó elől, így csak az árkényukat láttam amint finoman remegnek a vonat oldalán az ablakok alatt. Ray, vagy hogy is hívják? Hogyan hallotta meg miről beszéltünk? És miért nem akart itt beavatni a dolgokba? Ki volt a szörnyűséges férfi a vörös szempárral és mit akart? Miért akart minden áron megölni engem? Mit tettem? És a legfontosabb kérdés ami már egy ideje nem merült fel bennem, most viszont elemi erővel tört fel: Ki vagyok én? Ki vagyok, honnan származom? Mi történt velem? Valóban egy átok sújtotta szörnyeteg lennék? Elég képtelenül hangzott de nem tudtam semmiféle épkézláb magyarázatot adni az elmúlt napra. Vagyis... napokra? Te jó ég! Mennyit aludhattam?!

Najó, talán nem olyan sokat. Sara meggyógyított és... meggyógyított... Egyedül?

Megakadt a gondolatmenetem és csak ezt a pár szót forgattam a fejemben. Sara egyedül meggyógyított. Vagy talán Ray is segített neki. Mégis hogyan? Törött csontokat és hatalmas égési sebeket nem olyan könnyű egyik napról a másikra begyógyítani! Vagy tévednék? Lehet, hogy ők is, mindketten rendelkeznek különleges képességekkel... Valamiféle csodabogarak? Miért figyelt fel rám Sara és miért bámult oly sokszor a kis füstös kocsma szutykos ablakaiból, mindig ugyanonnan? Miért mentettek meg?

Nyögve felültem az ágyon és a hátam a párnának támasztottam. Felhúztam a takarót és meglepődve konstatáltam, hogy Sara új ruhákat is adott rám. Hirtelen nagyon is reménykedtem benne, hogy a gyógyításhoz Raynek semmi köze nem volt mert egy elég rémes gondolat jutott eszembe.

Végül óvatosan felcsúsztattam a pólót egészen a mellkasomig, hogy megnézzem milyen sólyosak az égésnyomok de a megdöbbenéstől megfagytak a karjaim. Tulajdonképpen teljesen ép és síma bőrt tapintottam a póló alatt. Sehol egy vörös, izzó vagy fájdalmasan lüktető nyom, sehol egy varrat vagy apró seb. Egyetlen ismeretlen foltot pillantottam meg a jobb vállamon amikor teljesen lehúztam a pólót. A folt jelezte azt a helyet ahol a vállam fájdalmas töréssel megadta magát a falnak amikor oldalról belecsapódtam.

Az emléktől mintha túl sok színben kezdett volna lüktetni  a kabin és azon gondolkodtam vajon lesz-e elég erőm felállni és az ablakhoz tántorogni ha esetleg elkap a rókázhatnék. Ebben persze kételkedtem ami nem segített a hangulatom feljavításán.

Kintről éppencsak pár szó szűrődött be, mint például a „Mi van?!”  vagy a „Haggyjál már!”, és olyanok mint „Értem.” , „Persze.” , „Tudok vigyázni... magamra.” , és ehhez hasonlók.

A vonat hangos sípolással jelezte, hogy a legközelebbi megálló már a láthatáron van és akik itt le szeretnének szállni azok szíveskedjenek készülődni. Végül pedig egy erős rándulással befékeztünk és a szerelvény hatalmas gőzfelhő kíséretében kiengedte magából a lekívánkozó utasokat. Félig oldalra hajolva kikukucskáltam az ablakon és a füst- és ködfelhő közepében megpillantottam az ismerős nyúlánk alakot. Ray? Leszállt volna vagy csupán képzelődtem? Hiszen a következő pillanatban már el is tűnt a szemem elől.

Nyílt az ajtó és belépett Sara. Egyedül. Kérdőn néztem rá.

-          Leszállt?

Tudta kire gondolok, nem kellett magyarázkodnom.

-          Igen – válaszolt egyszerűen és gyorsan elfordult, hogy ne lássam amint kitöröl egy könnycseppet a szeméből, de hát elkésett.

-          Szereted őt? – bukott ki belőlem a kérdés mielőtt még visszafoghattam volna magam.

Sara szomorúan bólintott és sötétbarna szemével az arcomat fürkészte.

-          Hát ennyire látszik? – kérdezett vissza mosolyt erőltetve az arcára, de az inkább egy sírós arcmerevedésre hasonlított.

-          Miért ment el?

Hangosan sóhajtott és közelebb jött, hogy visszaülhessen mellém. Vissza segítette rám a pólót majd finoman az ágyhoz nyomot és tenyerével odaszegezett.

-          Jobb lenne, ha még nem erlőltetnéd meg magad, hallod? Ne próbálj azonnal felkelni! Még nem jöttél teljesen helyre.

-          Tulajdonképpen hogyan gyógyítottál meg?

-          Nem vagy te túl kíváncsi? – kacagott felszegett fejjel. – Amúgysem itt kellene ezt megbeszélnünk. Félek, még kiugranál az ablakon.

-          Ennyire borzasztó az igazság? Mégis ki vagy te?

Sara elkomorodott. Komoly tekintettel mért végig, de nem szólt semmit. Felállt, hogy felmásszon a felső ágyra de elkaptam a lábát.

-          Ki vagy? – ismételtem erőszakosabban és igyekeztem sokkal magabiztosabbnak mutatni magam, mint amilyen igazából voltam.

-          Hagyjál Gvean! Erről nem itt és nem most kell beszélnünk! Hát nem érted? Bárhol akadhatnak az öreg fekete szeműhöz hasonlóak, akik rád vadásznak! Nem kockáztathatok! A vonat nem biztonságos hely egy ilyen beszélgetéshez amire éppen kérsz...

Nekem egyetlen szó maradt meg a fejemben. Tulajdonképpen kettő. Gvean. Hagyjál Gvean! Gvean? Mégis honnan...?

-          Te ismersz engem – böktem ki végül.

-          Ez nem kérdés volt – húzta el a száját.

-          Nem. Te ismersz engem. Igaz? Mégis... honnan? Hiszen te... Ismerelek?

-          Semmire sem emlékszel, ugye? – sóhajtott szomorúan és a szemei megteltek könnyekkel.

Nem ült vissza mellém. Merev testtartással dermedten állt előttem, jobb kezével a felső ágy matracát szorongatta. Ne tudhattam mire készül.  A tekintete semmit sem árult el a szándékaiból.

A vonat megint felsípolt és én felriadtam egy ködös álomból. A sípszó térített magamhoz és eszembe juttatta, hogy hol is vagyunk. A kocsik zörögve a mozdony mögött csikorogva és nyüszítve megindultak. A folyosóról halk suttogások hallatszódtak be. Néhányan elmentek a kabinunk előtt és kíváncsian bekukkantottak az üvegajtón át, de nem álltak meg hallgatózni. Úgysem hallottak volna semmi érdekeset. Egyikőnk sem szólalt meg. Hosszú percekig csak csendben bámultunk egymásra mint két farkas. Farkasszemet néztünk egymással és én tudtam, hogy nem szabad egy másodpercre sem oldalrapillantanom mert akkor felfedezi rajtam a gyengeség jeleit és már le is győzött. Nem adtam fel. Kitartóan hallgattam és figyeltem az egyre lassuló szívverésem. Lassan meggyugodtam. A kérdések elakadtak és rájöttem, hogy úgysem kapom meg rájuk egyhamar a választ. Csak ültem félig kinyújtott kézzel és szorítottam a levegőt.

A vagon finoman rázkódott. Mellettünk egyetlen foltként tovasuhant a táj. Egyetlen síma zöld maszattá olvadt amit néha gy-egy fa pettyezett vagy egy rövid alagút.

-          Nem ismererlek - szólalt meg végül.

Megremegtem. Meglepett a hirtelen beszéd mert nem számítottam rá, hogy ebben az életben még valaha is megszólalna.

Sara félrehúzódott, hogy ne érjem el és felkapaszkodott a felső ágyra, nem mintha nem lett volna még két másik a túloldalon. El akart tűnni előlem, egy kicsit láthatatlanná válni.

A felső ágy megnyikordult a súlya alatt, pedig hát nem volt éppenséggel kövérnek mondható. Gyönyörű alakja volt. Gyönyörű, vékony alkja és hozzá hosszú, hattyúszerű nyaka, vagy legalábbis engem arra emlékeztetett. Hosszú, engedetlenül göndörödő haját kiengedve hordta. Talán elég feltűnő is lehetett volna egy másik, színpompásabb ruhában, mondjuk egy estélyiben biztosan döglenének utána a fiúk. Habár a barátja ennek nem tudom mennyire örült volna. Nem tűnt amolyan féltékeny típusnak. Inkább olyanra hasonlított mint aki bérgyilkost fogad vagy inkább maga intézi el egy mesterlövészpuskával azt a fiút aki először rá mer pillantani a barátnőjére. Vérfagyasztó. Na meg a tekintete. Nem csak a külselye volt félelmetes, a szemében volt valami ősi gyűlölet. Valami megfoghatatlan és behatárolhatatlanul mély sötétség. Egy hatalmas űr... És mégis honnan a fenéből láttam ennyi mindent alig pár másodperc alatt?

A gondolataimat másfelé próbáltam terelni. Arra amit Sara mondott. Szóval nem ismer? Akkor mégis honnan tudja a nevem és miért mentett meg? Mielőbb választ kellett kapnom a kérdéseimre. Újra feltört bennem a Sherlock Holmes érzés.

-          Honnan tudod a nevem?

-          Mh? – hallatszott a nyögés a felső ágy felől. – Ja. Én...

-          Te?

-          Ezt ne itt.

-          Jaj kérlek! – fakadtam ki dühösen és megpróbáltam felállni, hogy szembenézhessek vele. Elhatároztam, hogy nem engedem, hogy ilyen könnyen megszabaduljon tőlem, azonban csípős fájdalom hasított a bordáim közé és a karomba ahogyan megpróbáltam rátámaszkodni. Halkan felnyögtem és visszahuppantam az ágyra. - Mindenre ugyanezt mondod! Semmit sem akarsz megmagyarázni! Belekezdesz valami rejtélyes dologba azután hagysz a kétségek között! Ezt nem teheted! Egyenes választ akarok végre és ne keress kibúvót! Csak válaszolj, oké?

-          Miért nem tudsz legalább egy kisit nyugton maradni? Régen nem... – elharapta a mondatot. – Régen nem pihentem – suttogta mintha már megbánta volna, hogy belekezdett a mondatába. – Itt nem beszélhetek. Mond, kibírnál még néhány órát vagy tényleg meg akarsz öletni mind a kettőnket?

-          Csak egy kérdés...

-          Itt-nem-biz-ton-sá-gos.

-          Jól van már! Nem vagyok kisgyerek!

Mérgesen bebújtam a vékony pokróc alá és halkan dúdolni kezdtem. Bíznom kellett Saraban, hiszen megmentette az életem. Csak éppen fogalmam sincs, hogy miért. Annyira szerettem volna mihamarabb megérteni mindent, de belőle egyszerűen semmit sem lehetett kihúzni. Megmaradtam hát magam és a saját gondolataim társaságában. Hová mehet a vonat? El messzire a kisvárostól, csak ennyit tudtam. El onnan nagyon messzire egy másik faluba vagy nagyvárosba ahol ugyanúgy vadászhatnak rám. Brákik is ők, féltem tőlük. Hogyan talált rám a férfi? Vagy nem is tudta ki vagyok? Sara azt mondta vadásznak rám, tehát nem lehetett véletlen egybeesés. Milyen teremtmény volt ő egyáltalán? Mi az ami emberi alakot ölt csak éppen egy tökéletesen fekete szempárral és egy veszélyesen éles fogsorral büszkélkedhet?

A távolban varkasüvöltés hangoztt fel. A felső ágyon mozgolódást hallottam. Sara az ablakhoz hajolt és egy parányit lehúzta, éppen csak annyira, hogy a hűs szél besüvöltsön a kis résen és felfrissítse a levegőt. Sara hangosan szuszogva tapadt az üvegre. Megint hallottam az üvöltést, most sokkal közelebbről. Tisztább és élesebb volt, de gyorsan elhallt a vonat zakatolása mellett.

Sara feje jelent meg fejjel lefelé az ágyam fölött. Haja lelógott, az arcán semmilyen érzelem jelét sem tudtam felfedezni.

-          Még néhány óra az út. Jobb lenne ha addig is aludnál és nem törnéd a fejed mindenféle bonyolult marhaságon.

-          Gondolatolvasó vagy? – mosolyogtam rá, de ő nem viszonozta a gesztust.

-          Nem, és most aludjunk – azzal eltűnt a szemem elől.

Fent mocorgott egy ideig az ágyon, majd minden hang megszűnt, csak a monoton zötyögés maradt. Elnyomtam egy ásítást de végül én is elhelyezkedtem és kényelmesen fekve előbb-utóbb elnyomott az álom.