Horizont

1.fejezet

Néztem a gyűrűt, és arra gondoltam, hogy fáj a fejem. Nem jutott eszembe semmi értelmes dolog. Annyit tekergettem már azt az apró ékszert az ujjam körül, hogy egy nagyobb folton kivörösödött a bőröm. Az arany karikába egyetlen nevett vésettek.

Liztől

A név nem volt ismerős. Cak egy távoli ember, akit egykor talán ismertem, és mára már mi maradt belőle? Csupán ez a név, semmi más. Csak néhány dőlt betű ami azt jelzi, hogy valamikor az elők sorát bővítette. Ez talán még ma sincs másként, de hát honnan tudhatnám? Ez a bizonyos Liz nem tartozik hozzám, sosem láttam vagy hallottam róla. Vagy talán csak nem emlékszem? Talán. Semmire és senkire sem emlékeztem az elmúlt tizenhat évemből... Egyszerűen egyik pillanatról a másikra megszűntem létezni, pár napja pedig itt találtam magam ebben a nyomorult városban, ahol nincs semmi csak sötét utcák, magas és kopott, ősrégi falak, ócska üzletek és alkoholtól bűzlő, részeg emberek.

A túloldalon két koszos csavargó feküdt a földön egymásnak dőlve, és hangosan röhögve mesélték a tegnapi balesetet. Azt ami nem sokkal messzebb történt attól a háztól, ami előtt én magamhoz tértem néhány nappal ezelőtt. Az emberek pusmogtak ezt-azt és mindenki rólam beszélt. Ebben a nyomorult porfészekben soha semmi sem történik, most pedig egyszercsak ide kerültem, és azóta az embrek mással sem foglalkoznak, csak ezzel a szerencsétlen lánnyan, mert én vagyok a fő látványosság. Én voltam itt az első szenzáció. Elvégre nem mindennap találnak az utca sarkán egy fiatal lányt, aki még a saját nevére sem emlékszik. Egész héten furcsa dolgok történtek. Emberek tűntek el, két gyerek meghalt, egy kutyát véresen meggyilkoltak, és ami a legrosszabb, az állat mintha valamiféle undorító lakoma része lett volna. Mégis, semmilyen nyomot sem talált a helyi rendőrség. Mindenki suttogott, de nem mertek hangosan beszélni. Csak suttogás maradt az, mi eddig az volt. Azonban lassan kezdett egyre több mese szárnyra kapni, és a középpontukban természetesen én álltam. Azt rebesgették, hogy talán boszorkány vagyok, vagy ami mégjobb, átkozott. Az a változat tetszett a legjobban, miszerint én egy rontás által elveszítettem minden emlékem, a szüleim pedig ettől teljesen becsavarodva ide dobtak ebbe a városba, ide ezek az őrült emberek közé. Lassan sajnos kezdtem én is hinni nekik. Elvégre ez elég elfogadható magyarázat lett volna, csak azon a gonosz rontáson én szépítenék. Mondjuk egy agyrázkódás? Emberek, ez a huszonegyedik század! A boszorkányság és a máglyáravetés már elavult, nem? Nem? Tévedek? Tulajdonképpen, abban sem voltam biztos, hogy milyen évet írtunk. A lényeg, hogy a környéken senki sem bírta a képem, és általában kerültek. Féltek tőlem, mintha valami gyógyíthatatlan beteg lennék. Féltek, nehogy elkapják a betegségem.

Egy nappal ezelőtt azonban minden eddigi furcsaságnál szörnyűbb dolog történt, és bizotsra vettem, hogy ezért a fejemet vétetik, függetlenül a bizonyíték hiányától. Ugyanis mint kiderült, az elkövető ismét precízen eltüntette még a legapróbb nyomokat is. Se lábnyom, de szakadt ruhadarab, még egy nyomorult hajszál se! Semmi! Az ügy már-már amolyan CSI-os formát öltött, épp csak a boncnok és a modern kütyük hiányoztak a képből.

A sarki fűszeres tulajdonosa, Mr. Grint talált rá az áldozatra. Állítása szerint nem változtatott a halott nő pozícióján. Mr. Grint azonnal hívta a rendőrséget, és az örsről néhány perccel később már meg is érkezett az első rengőrautó. Cliff nyomozó (megjegyzem, szerintem ez a név elég vadnyugati stílusú) kezdett nyomozni az ügyben. Felvette a fűszerbolt tulajdonos vallomását, miszeinrt egy alacsony termetű alakot látott a halott test mellett. Sötét, éjfekete haja volt, és kék szeme, foltos ruhát viselt. Valószínűleg egy fiatal lány volt. A leírás pontosan rám illett, habár fogalmam sincs, hogyan láthatta Mr. Grint ilyen pontosan az elkövetőt tök sötétben, és amúgy is, mintha azt montha volna, hogy csak egy pillanatra látta. Ez csak nekem gyanús túlságosan? Senkinek sem tűnik fel, hogy Mr. Grint már az elsőn naptól fogva útál és bármit képes megtenni azért, hogy eltűnjek a képből és ő újra visszakaphassa a régi városát? Persze, hogy rám akarja kenni az egészet, de a vallomása olyan ellentmondó! Nincs is olyan koszos ruhám! Habár be kell vallanom nem néztem ki túl fénysen. A sötétkék farmer már olyannyira szétázott az esti nyirkos levegőben, hogy szerintem már jobban fáztam benne mint nélküle. Egy fakó pólót és egy fekte felsőt viseltem még, egyik se volt kimondottan jó állapotban. A csukám meg egyenesen szörnyű volt! Napok óta nem fürdöttem és nem is ettem túl sokat. Reggelenként mindig egy sötét papírba csomagolt dobozt találtam magam mellett, amiben kaja volt elrejtve. Általában egy sonkás vagy egy sajtos szendvics, meg egy alma. A dobozon azonban se név, se felcimkézés, még egy kis cetli se! Fogalmam sem volt, kitől jöhet a megmentő egyfogásos reggeli, de legalább nem haltam éhen.

Tegnap reggel azonban nem találtam semmit. Talán az őrangyalom megunt, vagy csak elfelejtett. Később azonban Cliff rendőrfőnök volt olyan szíves és felvilágosított a kajásdobozom rejtélyes eltűnésével kapcsolatban. A főnök gyorsabb volt nálam és még hajnalok hajnalán felzargatott egy kegyetlen és fagyos álomból.

-          Öhm... Hé! Öhm... – a rendőrfőnök zavartan megköszörülte a torkát, hátha ezzel felkelthet, de mikor látta, hogy nem mozdulok, hogy is mondjam, finoman oldalba rúgott. – Elnézést, de a közterülten való alvás nem engedélyezett. Megkérhetem, hogy esetleg keljen fel?

-          Az embert már aludni sem ahygják! Mit akar? Már megint valaki megpróbált valamit rámkenni vagy mivan?

-          Tulajdonképpen igen, és van itt mégvalami – tette hozzá kissé vonakodva, majd elővette a sötét papírba csomagolt dobozt.

-          Azt adja ide! – a dobozért nyúltam, de a rendőrfőfök hátrált egy lépést és így kikerült a hatáskörömből. Kénytelen voltam felállni.

Néhány percig farkasszemet néztünk egmással, de azután megelégeltem a dolgot és elfordítottam a fejem. Remélem ettől jobban érzi magát a biztosúr! Csak minnél előbb szerettem volna reggelizni, hamár nem hagyták, hogy legalább nyugodtan kialhassam magam.

-          Mégis mit akar tőlem? – fújtattam idegesen, és lassan kezdtem elveszíteni a türelmemet.

-          Mi ez? – azzal meglóbálta az orrom előtt a kis sötét dobozt.

-          Nem tudom.

-          Nem tudja? Pedig a magáé, vagy netán tévedek?

-          Nem, nem téved.

-          Akkor mi az, hogy nem tudja? Válaszoljon, ha kérdezem! Vagy ha még ma enni akar...

-          Ezek szerint mégiscsak tudja, mit rejt a doboz. Akkor mégis minek faggat? Ne raboljuk egymás idejét! Nézze, én nem tudok semmit az ügyről, amit már megint valaki a nyakamba akar varrni, csak hagyja, hogy nyugodtan kajálhassak és hagyjon békén!

-          Azután pedig itt fogsz dekkolni a város nyakán! Na, szép mondhatom! Nagyszerű! Én sem akarom rabolni senki idejét, nem vagyok ellensége a sajátomnak, de a szabály, az szabály! Szóval mit tud elmondani erről a....?

-          Nem érti? Semmit! – vágtam közbe egy készülő hisztiroham keretében. Útáltam ha feleslegesen zaklattak, főleg most, hogy a kajámról volt szó! – Nem tudom ki küldi, nem tudom miért! Amint azt maga is láthatja, nincs rajta cimke. Talán csak az egyik lakos umatkozik, vagy valaki meg akar mérgezni! Maga még örülne is neki! Szóval könyörgöm ne faggasson!

-          Szóval azt mondja, fogalma sincs honnan kapja a csomagokat. Akkor mégis miből gondolja, hogy a magáé?

Szóra nyitottam a számat, de azonnal be is csuktam. Belesétáltam egy egészen nyilvánvaló csapdába. Hiszen tudhattam volna előre mit tervez a a rendőrfőnök. Néha olyan vak tudok lenni!

A rendőrbiztos arcán lassan elégedett mosoly terült szét, ami csak még jobban kiélesítette már így is mély ráncait. Barzdált arcát elöntötte a diadal öröme, és sötét, szürke szemével úgy meredt rám, mintha csak elfogta volna a világ legkeresettebb bűnözőjét.

-          Miért, ki másé lenne? Nem én veszem át, reggelre már itt van. Valaki kihozza személyesen nekem. Miért biztosúr, hallhatnám a maga elképzelését?

Ahogy láttam, egy pont az én javamra. Egyenlítettünk. Tisztára mint egy foci- vagy egy kosármeccs, és épp most egyenlített ki a meccs állását. Reméltem már túl vagyunk a félidőn, az sem érdekellt volna ha döntetlennel zárunk, csak minnél előbb enni akartam.

Szóval Mr. Cliff arcáról egyszerre leolvadt a mosoly, és a szeme mintha haragos tengerré vált volna. Sötét felhők gyülekezését éreztem magam körül, épp csak nem esett az eső.

-          Én... Ez csak valami véletlen lehet. Ha nem vetted volna észre, téged itt senki sem szeretm. Mindenki kerül, aki csak teheti és örülnénk ha minnél előbb megszabadíthatnánk tőled a várost és végre minden visszaállhatna a normális kerékvágásba. Nehogy azt hidd, hogy bárki is venné a fáradtságot és éjjnek idején kimerészkedik az utcára csak azért, hogy te nem hallj éhen! Senki sem marasztalna téged egy ilyen kis ajándékkal, szóval ne is próbálj igényt tartani erre a csomagra. Ha már a gyilkosságokat nem tudom rád bizonyítani, legalább ezzel elüldözhetlek. Higgy nekem, így mindenkinek jobb lesz.

-          Mindenkinek? Mégis hová mehetnék? Miért útál engem, mit vétettem én magának Mr. Cliff?! – ordítottam az arcába és nagyon meg kellett erőltetnem magam, hogy ne vágjak mindent a szemébe ami az elmúlt napokban összegyűlt bennem. Pedig olyan szívesen kitálaltam volna mindent. Meg akartam szabadulni a gondolataimtól és el akartam tűnni innen. Talán igaza van a rendőrfőnöknek és jobb lesz, ha elmegyek, de hová? Hová is mehetnék innen?

-          Hogy miért útál itt mindenki? Hát nem vetted észre? Ugyan, hiszen nem itt éltél, mit sem tudsz erről a városról. Egyszercsak beállítasz ide és azóta minden megváltozott. Eddig a hely a béke és a nyugalom szigete volt, de te! Jössz te és mindent tönkre teszel! Halál, gyilkosságok, eltűnések! Ez nem csakhogy megrémiszti az embereket de vannak akiket felzaklat. Vannak akiket felbőszítettél és nem foglak megvédeni, mert nem tehetem. Nem szállhatok szembe minden polgárral. Sokan úgy vélik egy átkot hoztál magaddal, egy sötét erőt ami most kiszipolyozza a várost. Mégis honnan tudhatnád, hogy ez mind nem igaz, hiszen semmire sem emlékszel! Vagy mégis?

Egy pillanatra megállt és mélyen a szemembe nézett. Keresett egy pontot, egy pontot amikor megtörök és mindent bevallok, dehát arra hiába várhatott. Csak az igazat mondtam. Néhán bámultam a tengersötét szempárba, lélegezni is alig mertem a hirtelen beálló csendben. Tudtam, hogy Mr. Cliff csak a válaszomat várja, de hát mégis mit kellett volna tennem? Már mindent elmondtam nekik, mégsem akartak hinni nekem.

A remdőrfőnök kezdett beleunni végeláthatatlan viánkba, és lemondóan sóhajtott. Még egy percig csak nézett, várt. Várta hátha még feladom magam, de azután megfordult és a sarok felé vette az irányt ahol a kis, alig kétszemélyes rendőautó parkolt egy sötét sártócsa fellett.

-          Héj, a szendvicsemet azért visszaadhatná! – kiáltottam utána, és már indultam is, de ő csak hanyagul visszaszólt.

-          Mondtam, már ne tarts rá igényt. Ezt nem neked címezték! – azzal becsapta az orrom előtt a szolgálati járgány ajtaját, gázt adott és elhajtott.

Néztem a gyűrűt és hallgattam az út túloldalán pletykáló részegeket. Volt egy olyan érzésem, hogy Mr. Cliff a tegnapi látogatásával még nem tekinti befejezettnek az ügyet, főleg, hogy még az újabb merényletről nem is beszélt velem. Kissé féltem a viszont látástól, hiszen ha hisz Mr. Grintnek akkor annyira minegy mit mondok. Ha csak a vallomás ad némi támpontot az esetről akkor a nemlétező nyomok természetesen hozzám fognak vezetni akármit is teszek. Szóval inkáb csak szótlanul ültem a hideg kövön és figyeltem a szemközti kocsmát. A két részeg öregember lassal felemelkedett és állapotukat meghazuttoló gyorsasággal eltűntek az utca sarkán. Kisebb kilengésekkel, de megúszták a kanyart azután már nem láttam őket.

Felnéztem az előttem magasodó vendéglő reklámtáblájára, miszerint odabenn jó sör és erős whisky kapható. Ami azt ileti, egyikre sem voltam vevő, mégis, valamiért vonzott a hely. Az összetákolt erkélytető alatt egy kis ablak bújt meg, melyet mindig egy porszürke függöny takart.

Megmozdult valami. Elhúzták a függönyt és egy lány feje jelent meg az üveg mögött. Elég feltűen engem bámult, de mintha nem vett volna tudomást arról, hogy én is látom őt. Fejét oldalra billentve mustrál és meg sem próbált elbújni előlem. Őt már máskor is láttam. Mindig ezt csinálta. Tegnap például az ajtóban ácsorgott és elég sűrűn felém pillantott. Egy ideig úgy tett mintha várna valakit, azután elment de az utca sarokról még visszanézett rám. Legszívesebb utána szóltam volna, de akkor meg hallgathatnám a rendőrfőnököt amint arról panaszkodik, hogy kezdek nagyon az emberek agyára menni. Szóval inkább befogtam a szám. Azonban tegnapelőtt ez a bizonyos fura lány szánt szándékkel nekem jött az utcán, de az helyett, hogy csak símán elhúzódott volna tőlem megmarkolta a kezem és merev tekintettel az ujjaimra meredt, pontosabban a gyűrűmre. El akarta lopni és ebben biztos vagyok! Vissza rántottam a kezem és elhátráltam a lánytól mire az szó nélkül elfutott. Előbb is találkoztam vele, de akkor mintha kevesebb érdeklődést mutatott volna irántam. Néha-néha felém pislantott, de mióta engem gyanúsítanak ezekkel a gyilkosságokkal, azt hiszem valamiért nagyon érdekes lettem a számára.

Most is engem lesett. Az ablakhoz tapadva bámult rám és esze ágában sem volt elrejtőznie előlem.

A gyomrom hangosan  felmordult így jelezve, hogy a mai reggeli elmaradt. Tegnap reggel óta nem ettem semmit, és már keztem attól tartani, hogy nem is fogok. Legalábbis ha a rendőrfőnökön múlik, akkor éhenveszek.

A közelben felzúgott az ismerős zaj, és akaratlanul is elmosolyodtam. Emlegetett szamár...

Mr. Cliff szolgálati autója parkolt le előttem, majd megjelent a főnök gondterhelt arca is. Szóval nincs valami vidám napja – állapítottam meg lemondóan és neházkesen felálltam. Fázósan összehúztam a dzsekim és félszegen üdvözöltem az idős rendőrt.

-          Helló, Mr. Cliff! Miben segíthetek már megint? – játszottam a jókislányt, mintha fogalmam se lenne miért van itt.

Tulajdonképpen tényleg fogalmam sem volt mit akarhat, de ezt azért nem kötöttem az orrára. Megvártam míg lassan kikecmereg az autóból és megáll előttem abban a tipikus rendőrpózban, amit mellesleg most le sem tudnék írni. Kis terpesz, kéz a pisztolytáskán, hogy veszély esetén gyorsan cselekedhessen, széles válla hosszúkás árnyékot vetett az út kövére ahogy a férfi magabiztosan kihúzta magát és felszegett fejjel a szemembe nézett.

Csak most vettem észre, hogy mennyivel alacsonyabb nálam. Pontosabban csak most figyeltem fel rá ugyanis legalább fél fejjel alacsonyabbnak nézett ki ahogyan lenéztem rá. Egyszerre olyan vicces látványt nyújtott.

-          Gondolom tudod te jól miről akarok veled beszélni – szólt fáradt hangon és leeresztette a kezét. – A tegnapi baleset vagy nem is tudom hogyan hívhatnám. Merénylet? Gyilkosság? Lényegtelen. Szóval tegnap meghalt egy nő, Mrs. Wally. A kórház délkeleti szárnyában dolgozott nővérként. Nem voltak ellenségei, mindenki szerette, de valaki mégis eltette lábalól.

-          Mégis hogyan?

-          Lefejezték.

A kijelentés sokként ért és hátratántorodtam tőle egy lépényit, de nem estem el. Tágra nyílt szemmel és egyre gyorsabban kalapáló szívvel meredtem Mr. Cliffre és próbáltam felfogni amit mondott. Akaratlanul is egy véres kép jelent meg lelki szemeim előtt és hiába próbáltam kiverni a fejemből a halott nő képzelt képét, egyszerűen nem ment. Mégis ki tehett ilyet? Engem gyanúsítanak? Hiszen én még a légynek sem tudnék ártani! Na jó, talán ez túlzás, de azért mégsem támadnék neki egy ismeretlen hölygnek és vágnám le a fejét, amúgy sem rajongok a horrorért.

-          Tudtommal kitörték a nyakát azután valamilyen módon elválaszották azt a fejtől, de a sérülés alapján nem egyszerű késsel vagy effélével – folytatta az idős rendőr, de a mondat végén hangja elhalkult és hatásszünetet tartott.

-          Akkor mégis mivel?

-          Fogakkal.

-          Fogakkal? – suttogtam megrendülve. Azt hittem ennél már nem jöhet rsszabb, de a véres kép csak felerősödött előttem. A nő magatehetetlenül fekszik a földön, a feje elgurult, a nyaka körül undorító, sötét ragadós vértócsa folyt szét. Felfordult a gyomrom. Émelyegve a falhoz hátráltam és nekidőltem. A hideg a hátamba mart de ez most mégis jól esett mintha kissé lehűtötte volna mindenem, nem csak a hirtelen jött fájdalmat. – Fogakkal? – ismételtem ezt az egyszerű szót némi levegőért kapkodva. – Hiszen ez lehetetlen! Miféle bestia képes erre uram? – eltorzult arccal a rendőr arcára néztem és hirtelen megfagytam. Egy pillanat alatt elhűlt bennem a vér és fázni kezdtem. Egy sötét kéz a szívembe mart és nem akartam elhinni semmit abból amit a férfi az imént elmondott. – Csak nem hiszi, hogy én tettem? – nyögtem a szavakat. – Csak nem gondolja Mr. Cliff? Tudom, nem kedvel és nem is hisz nekem, de ezt még maga sem gondolhatja! Nem hiheti el, hogy képes lettem volna letépni a fejét pusztán fogakkal! Ez képtelenség! Nem hiheti! – fuldokoltam már a könnyeimmel küszködve és térdre rogytam.

Előre görnyedve arcomat a tenyerembe temettem, és hangtalanul zokogni kezdtem. Rázkódva dőltem a falnak és még egyszer felnéztem az öregre aki csak szánakozó arccal tekintett le rám. Már nem volt olyan vicces a megjelenése, már nem volt olyan kicsi mint néhány perccel ezelőtt. Már nem volt kedvem nevetni. Megállíthatatlanul folytak a könnyeim és elhomályosult a látásom. Mr. Cliff után nyúltam. Elkaptam az ingujját és lehúztam a földre magam elé, de ő elrántotta a kezét tőlem. Erősen megmarkolta a csuklótam és talpra állított. Egy rántással fordulásra kényszerített azután csörgést hallottam és egy erős zár tekeredett a karomra. A csuklómat bilincs zárta össze és a rendőrfőnök szótlanul magával cibált az autóig. Kinyitotta az ajtót, de nem szólt. Nem mozdultam. Egy erőteljes lökéssel az ülésre kényszerített majd becsukta az ajtót. Ő is beült mellém a túloldalon majd gázt adott, és beindította a járgányt.

Én még mindig nem akartam felfogni ami történt, sem at, ami még csak ezután fog. Előre dőlve belenéztem a visszapillantó tükörbe és tekintetem megakadt valamin. A kocsma ajtaja kivágódott és kiszaladt az a lány aki az ablakból bámult engem. Most megállt az út közepén és az autó után nézett. Már nem volt időm jobban megfigyelni mert az járgány befordult az autca sarkán, és a kép eltűnt a szemem elől.

Nem voltam benne egészen biztos, de úgy éreztem mintha nem a rendőrörs felé robogtunk volna.  Megkérdezni azonban nem mertem és ha akrtam sem tudtam volna. Könnyeim úgysem hagytak volna szóhoz jutni. A kezem elzsibbadt, a szemem égett és én némán néztem az üres utcákat. Minden olyan kihalt volt. Vészjóslóan kihalt. Minhta eltűntek volna az emberek az egész városból, vagy csak elbújtak volna valami elől. Féltek. Éreztem magamban a félelmüket.

-          Miért nem hisz nekem senki? – nyögtem halkan, hátha meghallja az öreg Cliff.

-          Miért hinnének, hiszen nem ismernek.

-          Nézzen rám! Maga szerint én gyilkoltam meg azt a nőt tegnap éjjel? – suttogtam mert többre nem voltam képes, ám miután a rendőr nem figyelt rám, rákiáltottam. – Nézzen rám!

Mr. Cliff rémülten lelassított és fél szemével engem figyelt, másik szemével az útat tatrotta szemmel. Nem szóltam. Vártam hátha ő vet véget ennek a kínos csendek, de nem tett semmit.

-          Sajnálom – suttogtam ismét.

-          Én is.

Ezen meglepődtem.

-          Mégis mit sajnál maga? Nem maga ül itt egy olyan büntettért elítélve amit még csak el sem követett. Szóval nincs mit sajnálnia!

-          Nem, én téged sajnállak. Azt, hogy be kell vinnem téged. – elhallgatott. Szótlanul vezett tovább. – Tudod, valakire nagyon hasonlítasz. Egy régi barátomra, aki szintén itt dolgozott az őrsön. Néhány évvel ezellőtt azonban egy titokzatos baleset során elűt. Teljesen rá hasonlítasz.

Egy erőltetett mosolyt villantott rám, de amikor meglátta az arcom azt hiszem elment a kedve az élettől. Elég rémisztően festhettem. Besett, vörös szemeim és könnyáztatta arcom nem lehetett valami szívmelengető látvány.

-          Nem válaszolt a kérdésemre.

-          Nem. Nem hiszem, hogy te ölted meg a nőt.

-          Akkor mégis miért... – elhallgattam mikor megláttam az őrsöt és éreztem, hogy az autó nem lassít. Elhaladtunk a kis rozzant épület előtt, amiről mellesleg soha senki meg nem mondta volna, hogy mire szolgál ha nem hírdeti azt egy hatalmas sötétkék tábla és az arra pingált fehér betűk. – Mégis mit művel?

-          Végzem a munkám – szólt lemondóan és egy olyan sóhajt hallatott, mintha  éppenséggel egy kivégzésre menne.

Egy borzasztó gondolat futott át az agyamon. Csak nem...

-          Mégis hová megyünk?

-          A... a főtérre – vallotta vonakodva és már láttam is a főtérre vezető utat.

Előttünk egyenesen nyílt az út, nem volt kitérő. A járgány búsan zörgött velünk az úton. Az öreg bekapcsolta a rádiót hátha valami kellemeset játszanak, de az füstfelhőket eregetett majd valami borzasztó recsegő hangot hallatott. Az öreg hiába tekergetett az álomások között, az adás nem akart javulni. Végül lemondott a zenéről és kikapcsolta az ósdi rádiót. Oldalra pillantva kimérten rámnézett de én nem viszonoztam a pillantását.

A kocsira hatalmas árnyék vetődött mire én felkptam a fejem. Mr. Cliff leparkolta az autót a tömegtől kicsit távolabb és kitessékelt. Felmérte milyen lelkiállapotban vagyok, képes vgayok-e még járni, de miután gond nélkül talpon maradtam azt hiszem megértette, hogy nincs szükségem a segítségére. Engem azonban jobban érdelet mi vonzhatta a főtérre azt a rengeteg embert. Egyszerre végre megértettem miért tűnt annyira kihaltnak minden utca.

Feltekintettem a hatalmas monstrumra ami elfoglalta a főtérnek legalább a felét. Középre állították, hogy mindenki jól láthassa. Egy alacsony pódiumszerű valami tákolmányt helyeztek ki középre, majd arra állították fel a legalább két méter magas oszlopot amit több felől is a földbe erősített kötelek tartottak. Köré szénát és más könnyen gyulladó dolgokat hordtak, amit néhol kiegészítettek néhány fadarabbal. Elképedve bámultam a máglyára mely most vészjóslóan fölém magasodott.

A rendőrfőnökre meredtem.

-          Most csak viccel, ugye? – néztem rá segélykérően, de közben legbelült tudtam, hogy ez nem vicc. – Nem akarnak elevenen elégetni, igaz? A boszorkányüldözéseknek már rég vége! Ez nem lehet igaz! Mégis hogyan akarják rám bizonyítani mindazt ami az elmúlt hétben történt? Mr. Cliff, maga azt mondta hisz nekem, akkor mégis miért nem tesz semmit?!

Arcomat megint elöntötték a könnyek. Nem vagyok boszorkány! Mégcsak közöm sincs ehhez az egészhez. Egyszerű balesetem lehetett és agyrászkódást szenvedhettem, ennyi az egész. Szó sincs itt semmiféle átkokról!

-          Az emberek zúgolódnak, sajnálom. Mindenki rólad beszél. Már azt hiszik, hogy valamiféle szörnyeteg vagy, vagy éjjelenként átváltozol...

-          Átváltozom? – nevettem gúnyosan a könnyekkel küszködve. – De maga nem hisz nekik! Miért nem tesz semmit? Miért hagyja, hogy egy ártatlan meghalljon maga miatt?!

-          Miattam? – nézett rám döbbenten és egyszerre sajnálkozva. – Nem miattam. Azok miatt akik ide dobtak, de nem miattam.

Közelebb lépett és erősen megmarkolta a karomat. Egyenesen a szemembe nézett. Legalább egy percig álltunk így, egymással farkasszemet nézve, azután egyszercsak megfordult és maga után húzott a tömegen keresztül.

Az emberek széthúzódtak előttünk magas falszerű utat alkotva az érkezőknek. Mindenki megbámult. Egy pillanatra egy ismerős arc tűnt fel a sorok között, de tényleg csak egy pillanatra. Sokak arcán elégedettséget láttam, mások megdöbbentek, voltak akik ujjal mutogattak rám. Pedig nem tettem semmit, dehát hogyan magyarázhattam volna el? Nem vagyok szörny! Vagy mégis?

A gyanú gyors kígyóként mart belém és a méreg azonnal szétáradt a testemben. Lebénultam a félelemtől. Öntudatlanul csoszogtam az idős rendőr után aki már nem is törődött velem. Szorosan maga mögött vonszolt mint egy pórázra kötött állatot. Ismét felfordult a gyomrom ettől a hasonlattól. Félig előre görnyedve bámultam a patikám orrát és a sáros köveket. Most még az út is érdekesebbnek bizonyult.

Bárcsak ez az egész egy álom lenne, csak egy rossz álom! Csupán egy rémálom amiből bármelyik pillanatban felébredhetek, de nem. Ez volt a valóság.

Lassan megritkult a tömeg. A máglya árnyéka vészjóslóan beburkolt és elszorította a torkom. Kalapáló szívvel felpillantottam az oszlopra. Biztos voltam benne, hogy mindenki hallja szívem őrjöngő dobbanásait. Egy vézna, olyan negyvenes éveiben lévő férfi állt előttünk, kezében egy fáklyához hasonló szerszámmal. Gonoszult rámvigyorgott felfedve ezzel erősen hiányos fogsorát. Elfordítottam a fejem.

Mr. Cliff körbevezetett a pódium körül és megállt a hátsó néhány lépcsőfok előtt. Maga elé kényszerített és feltuszkolt a máglyarakás mögé. Erősen az oszlophoz szegezett. Két másik férfi lépett mellénk akik lefogták a akrom. Egy perc múlva megszabadítottak a bilincsektől de csak azért, hogy megkötözzenek. Erős, dúrva kötelet fontak a karom köré mit sem törődve az ellenkezésemmel. Sikoltoztam, fuldokoltam a könnyeimben, kiáltoztam de mintha senki sem figyelt volna rám. Az egész világ érzéketlen lett rám és mindenre amit tettem.

Legszívesebben lerugtam volna a két férfi és Mr. Cliff fejét is, ha nem kötötték volna össze a lábam. Még egy jó kis orrbetöréssel is megelégedtem volna, dehát tehetetlenül, féloldalasan lógtam az oszlopra kötözve. Mindenki rám meredt. Egy árnyék futkosott a tömeg között de nem láttam ki az. Nem volt időm foglalkozni vele. Mr. Cliff egy kendővel a kezében közeledett felém. Egészen közel hajolt így tisztán éreztem az állot sör szagát.

-          Van-e utolsó kívánságod? – kérdezte csendesen, mintha neki is nehezére esne mindezt megtenni.

-          Kérem, uram... – könyörögtem elfúló hangon. – Ezt nem teheti. Csináljon valamit! Kérem! Hiszen tudja, nem tettem semmit! Kérem... – elcsuklott a hangom és le kellett hunynom a szemem mert már túlságosan szúrt.

-          Egy utolsó  kívánság? – a hangja mintha megremegett volna.

-          Ne tegyék ezt – suttogtam, de ő csak megrázta a fejét.

Szorosan megkötötte a kendőt, hogy már nem tudjak se szólni, se sikoltani. Hiszen úgy nem érdekes a kivégzés.

Remegve és hangosan dübörgő szívvel szabadulni próbáltam. Rángatóztam és igyekeztem valahogy kiszabadítani a kezem, de a kötél túl erős volt. Mélyen a húsomba vágva az oszlophoz szorított és én csak tehetlenül zokogtam.

A tömeg legelől megnyílt egy kicsit és kilépett az a lány akit a kocsma előtt is láttam. Hatalmas szemekkel meredtem rá. Egy másik, ismeretlen fiú lépett mellé és alig észrevehetően átkarolta. Ő is engem bámult, de volt valami furcsa a szemében. Mintha valami különleges színben játszott volna, de nem, az nem lehet... Mintha a szeme vörö lett volna!

Ledermedtem. Szaporán hullámzó mellkassal lebámultam rájuk, azután egyszercsak az a sovány férfi lépett elém, kezében egy égő fáklyával. Már nem láttam semmit, csak őt. A sovány, gizda alkatát, a ráncos, aszott, pergamenszerű bőrt, a hiányos fogakat, és egy fekte szempárt.

Úr Isten! A szeme fekete volt! Biztos voltam benne, hogy nem halucinálok. Ez nem holmi látomás volt! Az öregnek tényleg feketék voltak a szemei. Éhesen meredt rám majd mutató újátt lassan a szája elé emelte. Elmosolyodott mire elő villantak tűhegyes fogai. Azt hittem menten elájulok. A tűz fénye a vörös és a fakósárga minden árnyalatában visszatükröződött róla és haláli fényt vetett az arcomra. A férfi előre lépett és bedobta a fáklyát a szénába. Egy szempillantás alatt megpördült és leugrott az úrta a többiek közé.

A tűz gyorsan elterjedt. A lángok mintha hatalmas fogak és nyelvekként kapkodtak volna felém. Szikrák pattogtak mindenfelé és hirtelen éles fájdalom hasított a lábamba. A tűz nem kímélt, egyre éhesebben vetette rám magát és égetett! Iszonyú fájdalmat okozva végigkúszott a testemen, s mintha több ezer kígyó mart volna egyszerre. Több ezer tűt döftek belém és marták a bőröm. A karom kezdett felhólyagosodni, én pedig üvölteni akartam. Az elviselhetetlen fájdalomtól görnyedezve ordítottam ahogy csak bírtam. Már képtelen voltam sírni. Elfogytak a könnyeim. Elszorult torokkal hallgattam szívem egyenetlen dobogását. Már az arcom előtt is lángok cikáztak. Az egész világ vörösen izott előttem, furcsa alakok táncoltak a háttérben. Minden erőmmel megfeszítettem a köteleket de azok nem engedtek. Sikoltani próbáltam de a hang elveszett a semmiben.

Lent a lány és a fiú egyszerre mormoltak valamit. Alig láthatóan mozgott az ajkuk, de nem történt semmit. A fiú lehajtotta a fejét, de a lány még mindig engem figyelt. Volt valami  a tekinetében amit eddig még sohasem vettem észre. Mintha egyszerre kifordult volna önmagából és egy másik emberré vált volna.

A kötél már felszántotta a bőrömet, iszonyatos sebeket szereztem már így is. Hirtelen olyan erőt éreztem magamban mintha az egész tűz belém költözött volna. Képtelen voltam megmozdulni. Dermedtem lógtam és félig nyitott szájjal szűrtem a levegőt a kendőn át. Tompán fájt az arcom, de még ez a fájdalom is csupán nagyon távoli volt. A tűz halkan ropogott a fülem melett, minden kép elhomályosult előttem. A világ csendessé és nyugottá vált.

Hát eljött a hál, gondoltam elmosolyodva. Nem is szörnyű, mint ahogy azt gondolná az ember. Előtte minden elviselhetetlen és azt kívánod bárcsak már nem élnél, mert mindazok a kínok amiket a halál előtti percben átélsz... borzalmasak. Most azonban, hogy minennek vége, megnyugodott a lelkem. Könnyedén lélegeztem és egyzserűen lehunytam a szemem, hátha így végleg megszűnik minden, de nem akart. Még most is ott tombolt körülöttem minden, csak sokkal távolabb. Mintha mélyen el lettem volna temetve a föld alá, vagy mintha csak egy üvegen át hallanám az egészet. Tompa zajként érzékeltem azt az égtelen dörömbölést amit a szívem művelt és a lélegzést, ami most mintha csak egy szélvihart idézett volna. Némán és könnyedén szívtam a levegőt, mert mindennek vége volt.

Felpattant a szemem mert egy éles szúrást éreztem a szívemben. Egy halk hangot hallottam valahol a fejemben.

-          Ne add fel! Hallod? Ne add fel! – ismételte egy mély férfi hang, s mitha csak egy álomból térített volna magamhoz.

Egyszerűen kitéptem a kezem a kötelek közül és beszívtam magamba mindent ami körül vett. A tűzet, a szelet, az éltető oxigént. Mindent! A lángok halvány rózsaszín ruhát öltöttek, azután sötét lilát, végül pedig borzasztó mély kéket. Mintha csak viharfelhők vettek volna körül és nem az élő parázsba szőtt halál. A kék lángok lágyan hajladoztak mellettem és épp csak megcsiklandozták a testem, de az erő ami hirtelen jött, ugyanolyan hirtelen is távozott belőlem.

Minden levegő kipréselődött a tüdőmből és egyszercsak összeestem. A hátamon fekve fuldokoltam, oldalra fordulva láttam egy villanást. A tűz kialudt. Láttam az emberek döbbent tekintetét és azt a furcsa párost aki kszintén ámulva meredt rám. Némán tátogtam mint a hal akit partra dobnak. Nem is éreztem magam sokkal különbben. Egy alak mellém térdelt és megfogta a fejem. Maga felé fordított. Egy sovány,a szott arc jelent meg előttem. A fekete szempár és a véres fogak.

-          Alábecsültelek te kis szajha! – dörögte sokkal mélyebb hangon mint amit el tundék neki képzelni. – pedig a nagyúrnak eleget kell tennem!

Karmait, mert azok már nem egyszerű körmök voltak, beleméllyesztette hátul a tarkómba és felemelt a földről. Sikoltva kapálóztam a levegőben, közben úgy éreztem mintha a fejem menten szét akrna robbanni. A férfi testalkatát meghazuttoló erővel az immár megpörkölt oszlophoz vágott, mire a kötelek kiszakadtak a földből és az oszlop dőlni kezdett, méghozzá egyenesen felém, közben egy pillanat alatt átsuhant az agyamban a gondolat, hogy tutira eltört néhány bordám.

Lent az emberek sikoltoztak és mindenki menekült amerre látott. A furcsa fiút épp csak elmosódott foltként láttam amint felugrik a démoni öregember mögé és megmarkolja a ruháját. Közben a lány egy pillanat alatt mellettem termett és halálra vállt arccal próbált elrántani az életveszélyesen tántorgó oszlop alól. Még épp idejében sikerült elrántania a halálos becsapódás helyétől. Félrelökött és ő is a férfi felé fordult. Az öreg már leterítette a fiút. Megpróbálta megölni de vérszemet kapott. Egy halálos sebejt ejtve a fiún otthagyta őt szenvedni a széna között és a lány felé indult. A dühtől eltorzult arccal nézett rá. A lány némán felemelt kézzel mutatott az öregre mire annak kigyulladt a haja! Ez elég vicces látvány lett volna, csak éppenséggel ez nem lassította le a férfit. Egy simítással kialtatta a lángokat megpörkölt fején és egy lendülettel elsodorta a lányt. Így hát megint felém vetődött.

-          Úgy sem képesek megmenteni téged – vicsorgott. – Mert nem vagytok elég erősek! Alábecsülitek az öreg Davidet, he? – röhögött, de ez amolyan vérfagyaztó kacaj is lehetett volna.

-          Mit akar maga tőlem? – hörögtem levegő után kapkodva.

-          Hát még mindig nem jöttél rá, kedvesem? – kacagott vészjóslóan majd lehajolt, hogy a szeme az enyémmel legyen egy magasságban. – Megölni – suttogta édesen mosolyogva és hirtelen a kezemhez kapott.

A bal kezemnél fogva felrántott és egy apró tűzgolyóval a levegőbe kényszerített. Időm sem volt gondolkodni azon, hogy honnan varázsolt elő a semmiből egy kis tüzet, mert már az újabb támadásra készült.

Az öreg háta mögött még láttam ahogyan a fiú talpra állt és a férfi felé vetette magát.

-          Ray! – sikoltott a lány, de a fiú meg sem hallotta.

Ez azonban elég volt, hogy az öreg kivédhesse a támadást. Megpördült és megragadta az imént Raynek nevezett fiút. Ledobta az úttestre és olyan émelyítő roppanássoroztaot hallottam, amiből biztosra vehettem, hogy a fiú vagy szörnyethalt vagy olyan mértékű sérülést szenvedett aminek következtében már képtelen lesz újra felállni. Megint én voltam a célpont, de most a lány lendült támadásba. Én csak tátott szájjal figyeltem az egyre gyorsuló eseményeket. Az öreg mintha hallotta volna a lány lépteit mert ismét megfordult de már késő volt. A lány a férfi szívébe nyomott egy égő fáklyát amit még meg is forgatott a testében.

Iszonyatos erejű hörgés rázta meg az egész főteret amitől nekem be kellett fognom a fülem. Előre bukva egyszerre szorítottam a gyomrom és a fejem, majd mikor a sikoly elhaltt, felpillantottam.

Az utolsó amire emlékszem az a lány hófehér, rémült arca ahogyan tehetetlenül áll és végignézi a haldokló öreg utolsó rám mért csapását.