Horizont

   18.fejezet

 Unottan néztem a sötét ablakokat, melyek most ködösek voltak a kinti hidegtől. Bent kellemesen meleget árasztottak a kandallóban fel-felcsapó lángok. Álmosan forgattam a kezemben az almámat, amibe még bele sem haraptam. Ezt Sara a figyelmembe is ajánlotta.

-          Ennyire finom? – kérdezte meglóbálva a kezét előttem. Látta rajtam, hogy valahol egészen máshol járok.

Amikor nem válaszoltam, felállt. Gyorsan hátratoltam a széket és letettem az almát.

-          Ma én mosogatok – jelentettem ki egyszerűen és a tányérokért nyúltam.

Sara szó nélkül hagyta. Felemelt kézzel hátralépett, jelezve, nincs kifogása ellene.

Álmosan megengedtem a forró vizet és a mosogatószert ránnyomtam a szivacsra, ami a víztől azonnal habzani kezdett. Legalább volt mire figyelnem.

Ray a nappaliban volt. Elnyúlt a kanapén és valami akciófilmet nézett. Az edzésről nem esett köztünk szó, nem terveztük a következőt. Amikor Sara csatlakozott hozzá, felült és átkarolta a lányt. Egy vékony pokrócot varázsolt elő valahonnan és kettejükre terítette. Mosolyogva néztem őket és Ben-re gondoltam. Nem jött, pedig megígérte. Némán törölgettem egy bögrét, csak a tévé halk moraja hallatszott oda hozzám. Ezt egyedül a tányérok összekoccanásainak hangja törte meg. Amikor befejeztem mindent, amivel csak elhúzhattam az időt a konyhában, felakasztottam a kötényt a fogasra és felfelé vettem az irányt. Gondolhattam volna, hogy nem úszom meg ennyivel.

Sara utánam kiáltott:

-          Már mész is fel? Nem jössz egy kicsit tévézni? Egész nap csak takarítottál meg gyakoroltál, csodálom, hogy még bírod szusszal. Nem árt egy kis kikapcs, még neked sem.

A lépcső legalján állva még láttam, ahogy Sara ülve hátrafordult. Egymás szemébe néztünk, aminek nem örültem, mert ilyenkor nem tudtam neki hazudni.

Tényleg az egész napom takarítással telt, mert minden perccel egyre idegesebb lettem. Vártam és vártam, de hiába. Ben nem jött.

Szívesen velük lettem volna még egy órát, de azt reméltem, Ben mégsem hazudott. Végülis azt mondta, majd valamelyik nap benéz, és szerettem volna előrébb hozni a másnapot. Ha már nem tehettem, legalább kipihenten akartam előtte mutatkozni, nem úgy mint egy nap, egy szál törölközőben. Na az azért elég ciki volt.

-          Bocsi, de tényleg fáradt vagyok. Jó lenne tévézni, de – Ben valószínűleg holnap jön, én meg majd’ bele őrülök a várakozásba – ha nem haragszol most inkább aludni mennék. Azt hiszem ha nem megyek, a film közben alszok el.

Ray felemelte a kezét és meglengette a pokróc sarkát.

-          Majd betakarunk – kiáltott át barátságosan a szobán.

Elmosolyodtam.

-          Köszi, de az ágyam hívogatóbb, mint hogy lezuhanjak este a kanapéról.

Mielőtt még mondtak volna valamit, gyorsan eltűntem az emeleten.

A szobámban sötét volt és szerencsére meleg, mert kicsit nyitva hagytam az ajtót. Fel sem nyitottam a villanyt, csak úgy tapogatózva áthúztam a pizsamámat és bebújtam az ágyba a puha takarók közé. A kezem a fejem alá húztam, és kényelmesen befészkeltem magam. A maci kéznél volt. Azt hiszem akkor aludtam el, miközben a két sárga gombszemet próbáltam kivenni a sötétségben.

Félig a padlón ébredtem.

A paplan még az ágyon volt, a lábam térdig beleakadva. A másik lábam szintén a matracon. A hátam alatt a párna, a fejem hátralógott. Furcsa volt úgy ébredni, hogy először nem a plafont vagy a párna virágos mintáját látom meg, hanem a szőnyeget és valakinek a lábát.

Hát nem jártam jobban, mintha a kanapén aludtam volna el.

Várjunk...

Valakinek a lábát láttam. Felnéztem. Az ablakban ült, a lába leért a fölre. A hideg idő ellenére is csak egy egyszerű farmer és egy melegítőfelső volt rajta. Engem nézett és hihetetlenül jól szórakozott. Megpróbáltam a könyökömmel megtámasztani magam, de visszacsúsztam. Inkább lerángattam a paplant az ágyról és kiszabadítotam a lábam. Kevés méltósággal felálltam és felültem a matracra. Felhúztam a párnám magam mellé és nekitámasztottam az ágy végének. Felhúzott lábakkal hátradőltem. Ben felállt és mellém ült.

-          Most csináltál először ilyet – közölte vigyorogva.

-          Honnan tudod? Te kémkedsz utánam? – nevettem.

Megvonta a vállát.

-          Tapasztalat. Amúgy jól aludtál?

-          Remekül – grimaszoltam, habár valóban jól aludtam.

Az arcomat tanulmányozta. A szemeimet. Sokáig. Túl sokáig. Elnéztem az ablak felé, hogy ne kelljen az arcát látnom. A párkányon egy papírba csomagolt doboz ült. A ruhám?

Ben követte a pillantásom.

-          Ha elmondod, mi a baj, idehozom a ruhát – ajánlotta.

-          Én is ide tudom hozni – szóltam és felálltam, hogy elérjem a csomagot.

Ben elkapta a derekam és visszahúzott.

-          Mi a baj? – nógatott tovább, mit sem törődve az ellenkezésemmel.

Egyenesen a szemébe néztem. Zöld volt, és szomorúbb mint máskor. Ezt gondolatban fel is jegyeztem magamnak.

-          Hazudtál. Nem jöttél el tegnap.

-          Azt mondtam, idézem: „Valamelyik nap”. Itt vagyok. Még valami?

Forgattam a szemem.

-          Nincs.

Előre dőlt, és kinyújtott kézel felvette a csomagot. Átadta nekem. Kisé túl mohón kaptam utána. Nem igazán volt szép alkalmi ruhám. Tulajdonképpen semmijen sem volt. A szekrényben csak régi farmernadrágok, kötött pulcsik, meg egyszerű, kopott vagy kinyúlt pólók sorakoztak egymás mellett. A barna papírt túl erősen ragasztották a dobozra, és nem bírtam széttépni sem. Ben pár percig szótlanul nézte a szenvedésemet, azután finoman elvette tőlem a dobozt.

-          Figyelj – szólt egyszerűen.

A tenyerét finoman a papírra helyezte, miközben a dobozt az ölébe tette. Behunyta a szemét. Halk pattogást és sistergést hallottam. A tenyere alatt a papír füstölni kezdett. Amikor visszadta az ajándékomat, a csomagoláson nagy, alaktalan folt éktelenkedett, aminek a széleit megégették. Eltűnődtem, hogy miért csak a felső réteg égett el, és a többinek kutya baja sem lett.

-          Erre megtaníthatnál. Biztosan jobb tanár lennél, mint Ray.

-          Ezt hogy érted? Ray tanít téged?

-          Igen. Miért?

Nem választolt. Az arca egy pillanatra elsötétült, de igyekezett, hogy ne legyen túl észreveheteő. Ellazítota magát, és az ajándékra bökött.

-          Kösz – mondtam, és felnéztem rá. Láttam, hogy el akarja terelni a témát.

-          Nincs mit – mosolyodott el újra, amitől én is vidámabb lettem.

Könnyen tovább szakítottam a ragasztó mentén a csomagolópapírt és kivettem belőle egy könnyű kartondobozt. Ez már nem volt összeragasztva. Egyszerűen felnyitottam, de mielőtt kivehettem volna belőle a ruhát, rájöttem, hogy Ben gyorsabb nálam. A kezemnél fogva felrántott és hozzám mérte a kék selyemruhát. Gyönyörű volt. Körülbelül a térdemig ért, ahol alul előbukkant egy halvány, átlátszó alsószoknya. A ruhát két részből varrták, középen csak egy fekete övcsat tartorra össze. A stílusos V alakú dekoltázsból induló pántokat a nyak körül összekötötték. A hátáról totál kispórolták az anyagot – gondoltam gonoszul, mert a ruha hátát csak pár vékony selyempánt fűzte össze, amúgy a hátoldala a hátközépig teljesen csupasz volt. Most különösen tetszett az egész, ahogy az ablakon át vékony sugárban beszűrődő napfény játszott az anyaggal.

Úgy láttam Ben is elégedett. Szélesen mosolyogva várta a reakciómat, de nem tudtam megszólalni. Azt hiszem nem is kellett. Mintha már kívül-belül ismert volna.

-          Ez csodaszép – hebegtem, mert többre nem futotta tőlem.

-          Örömmel hallom. Most pedig mutatkoznunk kellene a többiek előtt is, mert még ki tudja mit fognak gondolni rólunk, hogy vajon miért kelsz fel ilyen későn? – vigyorgott komiszul.

Nem kommentáltam, amit mondott, csak csendesen mosolyogtam az orrom alatt. Addig ő csendesen összehajtotta a ruhát és visszahelyezte a dobozba. Kézen fogott és az ajtóig kísért. Kinyitotta nekem és előre mutatott.

-          Kisasszony, csak maga után - ugratott.

-          Köszönöm uram – mosolyogtam finoman bólintova és lementem a lépcsőn. Ben követett.

Sarat és Rayt a nappaliban találtuk. Szokás szerint tv-t néztek. Mi mást is csináltak volna? Amikor meghallották a lépteimet, hátrafordultak.

-          Gvean, mi már reggeliztünk... – Sara nem fejezte be a mondatot. A torkán akadtak a szavak.

Amikor meglátta Bent tátott szájjal nézett rá – és rám. Ray hasonló képpen, ami már nagyon feltűnő volt, és szerintem mondjuk illetlen is, de mindegy. Felpattant és sebesen, nyújtott léptekkel felénk közeledett. Félre álltam az útból. Ray, mint az ősrégi barátok átkarolta Bent, aki Sarat nézve viszonozta az ölelést.

-          Szevasz haver! Minek köszönhetjük ezt az újbóli látogatást?

-          Csak erre jártam, és gondoltam benézek. Valamint veled is beszélni akar is, szóval ha megtennéd, hogy kijössz velem...? – várakozón nézett a barátjára, aki azonnal kapcsolt.

-          Inkább gyere a hálószobába, ott mégiscsak kényelmesebb lesz.

Azzal mindketten eltűntek a lépcső alatt húzódó ajtó mögött. Sara gyorsan magához intett, és bizalmasan közel húzott magához, pedig egyedül voltunk a szobában. Mégis halkan beszélt, mintha félne, hogy kihallgatnak minket.

-          Mond, ti mit csináltatok odafenn? Hogy jutot egyáltalán be hozzád?

-          Csak elhozta a ruhámat, amit holnap estére vett nekem.

-          Vett neked ruhát?! Te jó ég! – színpadiasan a homlokához emelte a kezét, és a mennyezetre tekintett. – Legalább tisztességesen áll rajtad, vagy hagy némi kívánnivalót maga után?

-          Még nem próbáltam fel – szóltam komoran, mert idegesített ez a megjátszott hisztéria.

-          Legalább jól néz ki? Hiszen, ha gondolod adhatok helyette egy...

Meg sem vártam, hogy befejezze. Egy könnyed intéssel belé folytottam a szót, és halványan elmosolyodtam.

-          Nem, köszönöm Sara, de tökéletes lesz a ruha. Sötétkék, és te tudod a legjobban, hogy ennek mennyire örülök. Hidd el, a ruha gyönyörű. Miért vagy ennyire ellenséges Bennel?

Kissé lehajtotta a fejét, és a megjátszott érzések leolvadtak az arcáról, akár egy festett maszk, amit vízpermet ért. Szomorúság suhant át az arcán. Nem nézett rám, az ujjaival babrálta egy kósza hajtincsét.

-          Sajnálom. Én csak a legjobbat akarom neked, és nem hiszem, hogy Ben most jó hatással lenne rád. Ő olyan...

-          Milyen? – szóltam rá harapósabban a kelleténél.

-          Ő olyan más.

-          Egyáltalán nem. Ő is olyan, mint mi. Bukott angyal, de felelősséget vállal a tetteiért, és segíteni akar nekünk. Különben is, semmi közöm hozzá, ha ez érdekell.

Kissé elpirultam, és gyorsan lehjtotam a fejem, hogy a hajam az arcomba hulljon. Sara még mindig nem nézett rám, amit nem is bántam. Csendben néztem a kezeimet, az elhalványult sebhelyeket őrző bőrt, az erek hálóit, és a percek kínos lassúsággal teltek. Láttam a levegőben szállni a port, hallottam a kint süvöltő szél zúgását, a ház deszkáinak reccsenéseit, mikor meggörnyednek egy hirtelen széllökés alatt. Tűz lángja táncolt az ujjaim körül. Mint egy apró, nem várt ajándék, úgy gyúlt ki hirtelen, kék fénnyel ragyogva. Nem égetett, nem is melegített, csak furcsa, bizsergő érzés árasztott el, és ahogy ott ültem, és csak néztem magam elé, lassan eltöltött valamiféle megnyugvás.

Egész nyugodt éjszakám volt, leszámítva az ismerős dalt, ami már megint felcsendült a fejemben. Kezdtem tőle totál kiakadni. Előző nap négyen együtt ebédeltünk, de ben a vacsorameghívást már nem fogadta el. Csoda, hogy az ebédről nem menekült el, hiszen Sara már nagyon szembeötlően felszínes volt vele. Alig váltottam pár szót, és az is csak annyi volt, mint: „Ideadnád a sót?”, „Természetesen.”, „Köszönöm.”, „Nincs mit.”. Úgy éreztem magam, mint egy bábszínházban, ahol mindenkinek csak megjátszott, felmázolt kedvesség ül az arcán. Késő délután bennek sürgős dolga akadt. Eszébe jutott, hogy nemrég probléma adódott a kocsijával, ami azonnali javításra szorul. Szóval gyorsan távozott, és a nap többi része eseménytelenül telt, leszámítva azt, hogy raynek köszönhetően néhány új dolgot tanultam a tűzről, és annak irányításáról.

Amikor felkeltem, a reggelim a fotelben várt, egy ismerős arcal együtt.

Rámsolyogtam, olyan kedvesen, ahogy csak tőlem telt. Bele sem mertem gondolni, hogy milyen lehet a külsőm, egy hosszú éjszaka után.

-          Ugye ma este nem zuhantam le megint az ágyról?

-          Nem tudom – vigyorgott sejtelmesen.

-          Azt hittem itt voltál.

-          Nem járok fel minden éjjel – sértődött meg. – Nem vagyok kukkoló.

-          Ezt jó tudni.

Hatalmasat ásítottam, miközben kikászálódtam az ágyból. Megdörzsöltem a szemem, és hasztalanul beletúrtam a hajamba, amitől nem lett jobb. Sőt! Inkább csak gubancosabb lett. Ben velem mit sem törődve felállt és a könyveimet nézegette. A gerincükön húzgálta oda-vissza a mutatóujját. Egy könyvett kivett, belelapozott, visszatette. Kivett egy másikat, elolvasta a címét és egy pillanatra ledermedt.

-          Kitől kaptad ezt a könyvet? – kérdezte zavartan.

-          Sara adta.

-          Ez... nekem is ilyenem volt. Melyik fejezetnél tartasz?

-          A tűz-parancsoknál.

-          Nem emlékszem már rá pontosan. Ír valamit a démonok és a tűz kapcsolatáról, vagy hogy ez hogyan alakult ki? Miért? Legendákat vagy valami ilyeneket?

-          Hé! Mi ez a hirtelen érdeklődés? Könyvmoly vagy?

-          Csak talán összekevertem egy másik könyvvel. Ennyi az egész. Csupán csak kíváncsiság.

Elgondolkodtam. Emlékeztem valamire. Egy képre egy fiatal démonról, amit még Sara mutatott, de az nem ebben a könyvben volt.

-          Azt hiszem nem ír benne ilyesmit.

Ben arcán furcsa grimasz suhant át. Óvatosan visszacsúsztatta a vastag kötetet a helyére és felém fordult. Végignézett rajtam. Egy fekete szabadidőfelsőt és egy szürke nadrágot viseltem pizsamaként, amit mellesleg útáltam, de Sara szerint még ez is jól állt rajtam. Kíváncsi voltam, Ben mit szól.

-          Csinos – jegyente meg. – Bár a farmer jobban áll.

Ennek örültem is meg nem is. Végre igazam volt, nem hiába útáltam ezt a ruhadarabot, viszont tényleg nem néztem ki jól benne.

-          Díjjaznám, ha most nem engem néznél. Át szeretnék öltözni.

-          Ne menjek ki?

-          Azért már serleg jár – ugrattam.

Ben szó nélkül kiment a folyosóra és csak kis rést hagyva becsukta az ajtót. Gyorsan kerestem egy fekete farmert, amit felkaphattam, a szürke nacit pedig begyűrtem a szekrény legaljára.

-          Azt hittem csak este jössz – szóltam ki.

Halkan benyitott és leült az ágyra.

-          Úgy terveztem, de valami azt súgta, hogy a hihetetlen humorom nélkül túl unalmas lenne a délelőttöd.

-          Haha. Te és a legyőzhetetlen humor. Erről írok egy könyvet.

-          Oké. Mi lesz a címe?

-          Talán Benjamin humor kódex.

Hangosan felnevetett.

Leültem a kanapéra és a lábamon egyensúlyozva a tálcát, kettétörtem egy sütit. Ben engem nézett, aminek most kimondottan nem örültem. Gyűlöltem, ha evés közben bámulnak.

-          Találkoztál lent Saraval? Reggeliztek már?

-          Nem. A sütit elcsórtam a szekrényből. Miért?

-          Csak eszembe jutott valami... Nem érdekes. – látta rajtam, hogy meg fogom kérdezni, szóval nem is húztam a dolgot.- Ti ketten Saraval nem igazán bírjátok egymást, igaz?

-          Igaz, bár erről nem ő tehet. Igazából szerintem én sem. Az egész vitánk valamikor már nagyon régen kezdődött. Őszintén, fogalmam sincs miért nem békültünk meg egymással, de komolyan.

-          És most sem akartok kibékülni? Nem igazán szeretnék két olyan barátot, akik nem férnek meg egymás mellett. Szét fogtok engem szakítani.

-          Ez van. Legalább a nagyobb darab lehet az enyém?

Lent nyikorgást és lábdobogás hangját hallottam, ami egyre közeledett. Gondoltam, Sara igyekezett fel, hogy felkeltsen. Elkedvetlenedtem.

-          Most menned kell? Tudom, tudom. Igen. Valami, sürgős elintézni valód támadt.

-          Pontosan.

Még egyszer rámvillantott egy mosolyt, azután felállt és a nyitott ablakhoz lépett. A párkányon egyensúlyozott, amikor Sara benyitott a szobába és elkapta a tekintetemet. Amikor az ablak felé nézett, csak a közeli fákat látta és a szélben lengedező függönyt. Elfolytottam egy sóhajt, inkább ásítást mímelve a szám elé emeltem a kezem, hogy egy mosolyt is elrejtsek.

-          Hangokat hallottam – szólt nyugtalanul és leült az ágyra, pont ahol egy perccel azelőtt Ben ült.

-          Csak zenét hallgattam – és a telefonomra mutattam.

Nem győztem meg, de még mindig jobb kifogás volt, mint azt mondani, hogy magamban beszélek.

-          Hogyhogy már felkeltél? – tért át a témáról. Valószínüleg láthatta rajtam, hogy kényelmetlenül érzem magam hazugság közben.

-          Nem tudtam aludni – ez majdnem igaz is volt. Nem hazudtam túl nagyot.

-          Értem... És a süti?

-          Korán keltem és éhes voltam. Nem akartalak titeket is felkelteni.

-          Hát akkor minden oké.

Fel is állt. Én is így tettem. Tálcával a kezemben megindultam Sara után, aki a földszint felé vette az irányt. Gondotam Ray már várta a tv előtt egy bögre friss kávéval és egy kroaszannal vagy egy készlevessel.

Sara mögöttem ült egy kis puffon és a hajamat fésülte. Éppen azzal szenvedett, hogy valamennyire tűrhetően nézzek ki az esti bulin. Megpróbálta befonni több fonatba a fejemről leomló szénakazalt, hogy azokat azután az ő hatalmas, díszes hajtűjeivel felfoghassa.

-          Szóval kényelmes a ruha? El sem akarom hinni. Nem fázol benne? Úgy értem a hátad...

-          Nem. Vagyis de, kissé igen.

-          Kölcsön adhatok egy selyembolerot.

-          Azt megköszönném – próbáltam minden hálámat belevinni ebbe a két szóba.

-          Erre nem volt elég esze?  Vagy pénze nem volt a kis hencegősnek, igaz e? Gondolom elköltötte a kis csodajárgánya javítására!

-          Gondolom... – hagytam rá.

-          Ugyan már! Biztos egy nyitott tetejű Cabrio-val jön értünk valami elegáns szmokingban! Jaj, oda ne rohanjak mindjárt autogrammért!

Igazából nem figyeltem teljesen arra, amit mondott. Csak beszélt és beszélt, engem meg kimondottan nem érdekellt, de nem volt szívem félbeszakítani. Olyan szenvedéllyel szónokolt a semmiről, hogy talán még meg is irigyeltem volna. Csak már kezdett egy kicsit idegesíteni. Amikor majdnem kitépte a hajam, nálam is elszakadt a cerna.

-          Meg tudnál állni legalább egy pillanatra? – kérdeztem durcásan és megpróbáltam felé fordulni.

-          Maradj nyugton, mert tönkre teszed a frizurád! Már mindjárt kész... csak egy-két simítás... és meg is... vangyunk.

A fogai között tartott egy iszonyatosan nagy, virágos hajtűt, amit éppen a fejem tetejére készült tűzni. Nem volt annyira csúnyna, csak egyszerűen nem az én stílusom.

-          Figyelj! Miért útálod őt ennyire? Gondoltál már a békülésre? – ajánlottam magamban fohászkodva, hogy fogja fel mit akarok.

-          Ez a vita már több, mint egy évtizede húzódik közöttünk, és igazából nem emlékszem a kezdetére. Eleinte barátok voltunk, azután megromlott a baráti kapcsolat. Nem tudom, nem emlékszem már.

-          Hát pont ez az!  - fakadtam ki, kirántva a kezéből a randa vigágos fejdíszt. Sara szemébe néztem. – Bocs, de az már túl sok lett volna... Miért nem bocsátasz meg neki, ha már amúgy sem tudjátok min civakodtok?

-          Ez nem megy ilyen könnyen.

-          De igen!

-          Nem érted.

-          De...

Sara telefonja megcsörrent. Kivette a nadrágzseből ( még nem öltözött át alkalmiba) és felcsapta a készülék tetejét. A kijelzőn egy rövid név villogott nagy betűvel: Ray. Sara lenyomta a zöld gombot és a füléhez emelte a mobilt. Beleszólt:

-          Mond!

Halk zümmögést hallottam, amiből semmit sem értettem. Sara válaszolt:

-          Mindjárt csak van egy kis hajproblémám. Azonnal lent leszek.

Lecsapta a telefont és visszacsúsztatta a zsebébe. Megint kézbe vett egy kék csatot és feltűzte a hajam mit sem törődve az ellenkezésemmel. Elégedetten állt fel és nézte meg messzebbről a művét.

-          Tökély!

-          Örülök. Szeretném én is látni, mi ért meg egy görcsbe merevedett nyakat és egy elzsibbadt feneket.

Sara egy nagyobbacska tükröt nyújtott felém. Miközben megnéztem mit művelt a hajammal csak úgy mellékesen rákérdeztem, miért hívta Ray.

-          Csak Ben megérkezett és lassan indulni kellene, én meg sehol sem tartok! – szólt némi elfolytott hisztivel a hangjában.

-          Itt van Ben? – néztem rá felderülve.

-          Igen.

A hajam végülis egészen tűrhetően festett, szóval letettem a tükröt az asztalra és karonragadtam barátnőmet.

-          Miért nem ezzel kezdted? Sietned kell az öltözéssel! Mindjárt indulunk. Menj, siess, siess már!

Sara szó nélkül lefutott mellettem a lépcsőn és egyenesen a hálószoba felé indult. Közben nem tudtam nem észrevenni, hogy az arckifejezése valamiféle vigyort, félelemet és némi dühöt tükröz. Nem nézett a konyha irányába, nehogy véletlenül rá kelljen néznie Benre. Én viszont egyenesen oda mentem. Megálltam a pult mellett és háttal nekidőltem. Karbafont kézzel néztem a fiúk elképedt arcát, ahogy engem bámulnak. Végül Ben vette a bátorságot és  megszólalt.

-          Gyönyörű vagy.

Rámosolyogtam. Igazán örültem a bóknak, főleg mert tudtam, hogy komolyan gondolja.

-          Kösz – motyogtam alig hallhatóan.

Ray egy bögre forró tea fölé tartott kézzel melegítette magát a felszálló gőzben, nem fűzött a külsőmhoz semmiféle megjegyzést. Amikor kérdőn néztem rá és a teára, megvonta a vállát.

-          Sara azt hiszi megint megfázott.

Halkan nevettem. Az órát néztem. Negyed tíz. Ben követte a tekintetem.

-          Időben oda fogunk érni, ne aggódj.

-          Nem aggódom – a szavai hallatán azért mégis megnyugodtam. Útáltam bárhonnan elkésni, nem mintha olyan sűrűn jártam volna bárhová is.

Egyikőnk sem szólalt meg. Csendben vártunk Sarara, csak néha hallatszott a szürcsölés, amikor Ray nagynehezen rászánta magát, hogy megbirkózzon a pocsék ízesítésű gyógyteával. Sara jóvoltából csak az volt otthon, a fogyókúrás teán kívül. Imádta az alakját és ezt elégszer elmondta már ahhoz, hogy ne merjünk egyetlen rossz megjegyzést sem tenni rá. Fogalmam sem volt miről társaloghatnánk a fiúkkal, inkább én is csendben maradtam. Idegesen babráltam egy kilógó tinccsel, zavart, hogy nem éreztem a hajamat. Megszoktam, hogy mindig a vállamra omlik és ha akarom eltakarhatom vele az arcom - amit elég sokszor ki is használtam. Most, hogy teljesen fel volt csatolva, kissé csupasznak éreztem magam, mint egy rózsa a szirmai nélkül.

Nyílt a hálószoba ajtaja és Sara lassan elősétált a nappali felől. Lélegzetelállító sötétlila szaténruhában volt, ami az enyémra hasonlított. A visszafogott fodrok combközépig értek és tökéletesen simultak a lábára. A hátán fűzők tartották össza a ruhát, amik apró, fonott pántokban értek véget.

Ray halkan felnyögött és felállt.

-          Még sosem voltál gyönyörűbb – suttogta alig hallhatóan, és gyengéden átkarolta a lányt.

-          Kösz – suttogta, hogy csak Ray hallja, bár elég közel voltam, hogy értsem a szavait. Valahogy annyira hasonlított rám. Nem is külsőleg, inkább csak úgy mindenben együtt véve. Kicsit meg is sajnáltam, mert tudtam most hogy érez.

-          Indulhatunk? – szóltam közbe mert kezdtem egy kicsit kényelmetlenül érezni magam a közelükben, nem mintha ez azután nem változott volna meg.

Sara keményen nézett a szemembe, Ray elhúzódott de nem engedte el barátnőm kezét. Némán a bejáratiajtó felé húzta. Ben mosolyogva nézett rám.

-          Gyere – intett fejével az ajtó felé és elindult előttem.

Utána mentem.

Sara felvette a kabátját és gyorsan Ray után ment, aki szokás szerint nem vett fel semmit a szmokingra. Megáltam az előszobában és fájdalmas képpel néztem az üres fogasra. Közben a kabátomra gondoltam, ami valahol a szekrényem alján lapul, megperzselődve egy félresikerült gyakorlat miatt. Megborzongva gondoltam a kinti fagyos szélre, ami így este valószínűleg képes csontig hatolni.

-          Erre talán szükséged lehet – szólt Ben.

Megfordultam. Egy kék dzsekit tartott a kezén lazán felém nyújtva.

-          Te nem veszel fel semmit? – sandítottam a sötét szmoking vékony anyagára.

-          Ezt neked vettem.

-          Ne már! – kezdtem hinni Saranak. – Gondoltam, hiszen ez nem egy kimondottan férfias darab, de nem költheted rám az egész pénzed.

-          Nem tudok vele mit kezdeni, általában nem használom, – megesküdnék, hogy egy pillanatra sárga árnyalat villant át a szemén. – és persze szívesen veszek neked bármit. Kabát nélkül nem engedlek ki. Vedd fel! – mondta ellenkezést nem tűrő hangon.

Nagyot sóhajtottam és elvettem a dzsekit. Fázósan belebújtam a még hideg ruhába és kimentem a verandára. Ben mellém állt és megvárta amíg bezárom az ajtót. A kulcsot a szokott helyére tettem – a megkopott Üdvözlünk feliratú szőnyeg alá. Ben halkan kuncogott.

-          Sajnálom, hogy nem melegebb – szólt, mikor már a sötét erdőben tapogatózva araszoltunk a kusza gyökerek és ágak között.

-          Ne aggódj, megleszek – reméltem ettől majd megnyugszik.

Nem válaszolt.

Csak a lépteink zaja hallatszott és néhány cuppanás, amikor Sara vagy az én magassarkúm – amit mellesleg rámerőltetett, mert magamtól nem vettem volna fel – beleszorult a sárba. Itt a fák között csupán foltokban volt hó, mert a vastag ágak felfogták az egészet. Az esti hidegben előttem bodorlott a leheletem, mint valami megbűvölt kísértet. Hullámzott és kavargott, hogy még a semminél is kevesebbet lássak. Ben előttem ment és megpróbált minden ágat félrehúzni ami az utamba került volna, nehogy elázzak, vagy elszakadjon a ruhám. Többé-kevésbé sikerült. Azt azonban elmondhatom, hogy valószínűleg egy lány sem így kepzel el egy csodás estét. A vendégek közül gondolom senkinek sem kellett rémisztő erdőn, és bokáig érő sáron átgázolnia, farkasordító hidegben egy vámpírral, meg két bukott angyallal, akik bármelyik pillanatban egymásnak eshetnek. Szó ami szó, nem indult túl fényesen az este.

Amikor nagy megkönnyebbülésemre kiértünk az erdőből, az út szélén néhány fa takarásában egy gyönyörű sportkocsi állt, amin megcsillant a holdfény – és ezzel most nem túlzok. Sarara pillantottam, hogy vajon nem csalódott-e

A hátam mögött halk nyikanást hallatott, majd Ray hirtelen a kocsinál termett. Sara mellettem állt elhúzott szájjal, elnéző grimasszal az arcán.

-          Kocsimániás – világosított fel.

-          Aha.

Ben a kocsihoz vezetett minket és beszélt a vezetőülésre. Áthajolt az utasülés fölött és kinyitotta az ajtót. A hátsó kettő magától kinyílt.

-          Azta - suttogta Ray átszellemülten.

Kezdtem érteni miért nem haragszik rá Sara. Olyan volt, mint egy kisgyerek, aki új játtékot kap.

Mi, a két lány hátra ültünk a fiúkat meg hagytuk összeereszteni a két elsülső ülésen. Behúztuk az ajtókat. A kocsi belsejében elég nagy hely volt, hogy mindenemet kényelmesen kinyújtóztathassam és legnagyobb megelégedésemre meleg volt. Elöl halk zümmögéssel dolgozott a fűtő.

Ben elfordította a kulcsot és a kocsi könnyed dorombolással életre kelt. Óvatosan kitolatott a járgánnyal. Az üres úton már százhússzal száguldott, csak a kanyarokat vette be úgy nyolcvannal, pedig ha jól láttam errefelé is hatvanas tábla volt kitéve az út szélén. A rádióban felcsendült egy halk, lassú melódia, ami képes lett volna álomba ringatni.

A fiúk elkezdtek a kocsiról beszélgetni. Nem igazán figyeltem rájuk, mert nem voltam otthon az efféle témákban, csak pár mondatfolszlányt kaptam el, mint: Lóerő... motor... a világ tizedik legdrágább járgánya ez az Aston Martin. Nem sokat értettem belőle, de azt még én is felfogtam, hogy ez az Aston akármi, amiben ültünk, felbecsülhetetlenül drága volt.

Később Ray egy mikrométernyire leengedte az utasülés felőli ablakot, mondván, nem meri lejjebb, mert Sara már így is megfázott. Kíváncsi voltam igaz-e, vagy csak ezzel akarta magától távoltartani Bent.

Sara az ablaknak dőlve, félig csukott szemmel nézte az egybeolvadó foltként mellettünk elsuhanó tájat. Nem akartam zaklatni. Igaz, úgysem sokat látott. Az út és a környező erdő mind az éj sötétjébe burkolózva bújt meg a kocsi fényszórói által kirajzolt fénykarikákon kívül. A magasban felhők úsztak és csak nagyritkán fénylett át a hold sápadtag fénye.

Csendben előhalásztam a táskám legaljáról a mobilomat és a fülhallgatót amit a hajam egy zabolátlanul előrehulló tincsével kényelmesen elrejtve a fülembe illesztettem. Találomra kiválasztottam egy zenét és lenyomtam a lejátszás gombot. Hátradőltem és hallgattam a saját dalomat miközben a kocsi majdnem álomba ringatott. Végül mégsem aludtam el, bár elképzelésem sincs, hogyan bírtam ki. Az út hosszú és rázós volt, néhány üresen ásító ház előtt száguldottunk el, és már az volt az érzésem, hogy kihajtottunk a városból is. Új, ismeretlen erdő magasodott mellettünk, bartáságtalan fák hajoltak az út felé, és ágaikkal karmokat formálva néztek az arra járók után. Megborzongtam. A ruhám szegélyével babráltam, és igyekeztem legyűrni a szorongásomat. Igen, féltem az estétől, féltem emberek közé menni. Élénken élt még bennem az utolsó emberekkel való találkozás emléke. Lassan körbefogtam a csuklóm, mintha ezzel elrejthettem volna a múlt tragédiáit, a sérülések halvány helyeit, pedig tudtam, hogy azokat örökké magamon fogom viselni.

Amikor Ray kiszállt a kocsiból hideg levegő zúdúlt rám és ez nem tetszett. Nagyokat pislogva néztem Ben élénkzöld szemébe, ahogy hátrahajol és engem figyel. Bágyadtan rámosolyogtam azután ügyetlenül kiszálltam és Sara segítségével talpon maradtam. Ben elhajtott, hogy keressen egy jó parkolóhelyet, addig én a többiekkel csendben várakoztam.

Elraktam a telefonom azután felnéztem az épületre, ahova jöttünk és hirtelen elállt a lélegzetem.

Legalább három emeletes, óriási épület magasodott fölénk. Hatalmas üvegtáblák meredeztek az ablakok helyén, ahol teljesen be lehetett látni. Meg mertem volna esküdni rá, hogy ez volt a város legnagyobb létesítménye. Az ajtóban két tagbaszakadt, szemüveges fickó állt, akiket talán azért fogadtak fel, hogy a részegeket finoman hazaküldjék, mert volt egy olyan érzésem, hogy puncsból és becsípett alakokból nem lesz hiány. Az ajtóig vezető út mindkét oldalán alacsony bokrokra hosszú gilrand- és lámpafűzéreket aggattak, amik színes fénnyköröket vetítettek mindenfelé. Bentről kihallatszódott a zene; egy pörgős ismeretlen dal szólt, amitől nekem is kedvem lett volna táncra perdülni.

Még mindig tátott szájjal néztem a hatalmas üvegtáblákat, amikor Ben a semmiből mellettem termett és halkan kuncogott. Durcásan rápillantottam, mire ő kézen fogott és magával vont a bejárat felé. A boltívet hatalmas virágcsokor és masnik díszitették. Elmentünk a két kidobófiú mellett – akik mellesleg ránk sem néztek – és besurrantunk az ajtón. A zene azonnal hangosabb lett. Az erős basszushangtól remegett a padló és berezonáltak az üvegtáblák. Csoda, hogy még nem törtek ki. A csillárok is táncot jártak felettünk, csak félve mertem a plafonra pillantani.

Bent kellemesen meleg volt. A dzsekimet a kezemre hajtva megvártam Bent és a többieket, azután bementünk a kivilágított földszinti terembe. Mindenütt héliummmal töltött lufik, hatalmas szallagok és krepp-papír díszek lógtak. A palfont óriási selyemmel fedték be, amin cikornyás betükkel a BOLDOG ÚJÉVET MINDENKINEK felirat állt különböző színű betűkből összevágva. Jobb oldalon terített svédasztal. Ki mit akarat, azt vett el magának. Sokan épp itt tömték a fejüket mindenféle süteménnyel meg szendvicsekkel. Bal oldalon hosszú pult mögött pincérek serénykedtek fehér-fekete ruhában egy céges kártyával a nyakukban.

A terem túloldalán két magas hangfalat állítottak fel, ahonnan elődübörgött a hangos zene.

 Rengetegen voltak – talán az egész város eljött. Sara és Ray eltűntek a nagy tömegben, csak Ben maradt velem.

Féloldalasan mosolyogva nézett rám, azután magával húzott a tömegen át néhány régi ismerőse felé. Egy csoport lány rá akaszkodott és leráztak engem. Lemaradtam valahol, mert egy alacsony srác felkért táncolni. Nem tudom, hogy volt mersze megszólítani, mert tényleg, legalább egy fejjel magasabb voltam nála. Kelletlenül utána mentem, közben az embertömeget figyeltem, hátha egy alkalmas pillanatban észrevétlenül eltűnhetnék. A srác egy méterrel előttem loholt, én meg kissé sajnálva a fiút, mégis csatlakoztam egy hangosan csacsogó lánycsapathoz akik a pult felé vették az irányt. Mindegyikük miniszoknyát meg bolerot viselt, amitől azonnal feketebáránynak éreztem magam. Úgy éreztem tisztára túlöltöztem, bár titkon kárörvendőn örültem, mert Sara sem érezhette különbben magát.

Amikor a lányok leültek a pultnál és is helyet foglaltam, csak jóval távolabb tőlük. Kiültem a a legutolsó székre és rendeltem egy kocsilikőrt amit már régóta ki szerettem volna próbálni. A pincér egy perc múlva már ki is kihozta.

Amint belekóstoltam önkéntelenül undorodó grimaszba vágtam az arcom és eltoltam magamtól a poharat. Tulságosan alkoholos volt, és amiért a legjobban felháborodtam, hogy nem is volt csokis íze! Inkább lemondtam az italról. Megfordultam a széken és háttal a pultnak dőltem.

Fogalmam sem volt hol lehetnek a többiek, vagy hol kereshetném őket, ha lenne hozzá elég erőm, vagy kedvem. Mivel nem volt, inkább csak ültem és néztem a vendégeket akik megfordultak a közelemben. Egy srác félénken megkérdezte, meghívhat-e egy italra, mire én unottan azt hazudtam, hogy a barátomra várok aki kiment a mosdóba. Elég átlátszó hazugság volt, vagy legalábbis számomra annak tűnt, talán mert tudtam az igazságot. Végülis tényleg a barátomra vártam, csak nem éppen arra, hogy végre kijöjjön a mosdóból. Igazából fogalmam sem volt, hogy merre lehet.

Egy másik fiú bátrabban leült mellém az üres székre és beszélgetni kezdett velem, vagy valami lyesmi. Inkább csak beszélgetni próbált, mert nem voltam valami nagy társaság. Egy utolsó próbálkozás képpen rendelni akart nekem egy martinit, mondván meghív egy italra, de amikor elutasítottam, hitetlenkedő pillantással végigmért és otthagyott.

Tovább néztem a platykáló lányok és az izléstelenül viccelődő fiúk előttem elvonuló kisebb-nagypbb csoportjait. A fél terem a hozzám legközelebbi sarokba gyűlt, ahol egy magas fiú azzal szórakoztatta a nézőit, hogy kiszívta a léggömbökből a héliumot és ettől nagyon magasra elváltozott hangon mesélte a történeteit, miszerint malamelyik nap látott egy félig farkas-félig emberszerű szörnyet. Ezen kívül hallhattuk, hogy egyszer hogyan veszítette el a fürdőnadrágját egy nagyobb medenceparty alkalmával, illetve milyen módon szerezte azt vissza.

Fél füllel elcsíptem néhány mondatot, amiken magamban jót derültem, de az alak különösebben nem kötötte le a figyelmem. A csokilikőrös poharam szélén köröztem a mutatóujjammal, mikor a tekintetem összekapcsolódott egy ismerős szempárral, aminek kimondottan örültem. Ben közelített felém átaraszolva a tömegen.

-          Csak hogy végre...

Felrántott a székről ezzel belémfolytva a mondat végét.

-          Gyere velem, mutatni szeretnék valamit.

Értetlenül néztem rá, de ő nem mondott semmit. Kézen ragadva húzott a terem másik vége felé, ahol a két hanfgal között nyílt a hátsó ajtó, amit eddig észre sem vettem. Annyi díszt aggattak rá, hogy szinte teljesen beleolvadt a falba. Nagy nehezen, de átpréselődtünk az ajtóig, közben a lányok mind felháborodva mértek végig minket. Azok is megbámultak minket, akik elrabolták tőlem Bent. Nem szégelltek ujjal mutogatni ránk, és hangosan kommentálni, hogy mit akarhat éppen tőlem az a helyes srác. Hirtelen nagyon zavarban éreztem magam, és roppantul örültem, mikor Ben kinyitotta előttem az ajót és kiléptünk a hátsóudvarba. A hideg szél azonnal beszivárgott a bőröm alá, amitől dideregni kedtem. A dzsekimet otthagytam a pultnál. A francba! Miért vagyok ennyire szenilis?

Ben, mintha valóban gondolatolvasó lenne, finoman a hátamra terítette a dzsekit és a vállamra igazította. Nem tudtam hogyan került hozzá, de örültem neki. Biztosan felvette a székemről, mikor magával ragadott. Csendesen nevetett valamin, amit csak ő értett, mintha magának mesélt volna egy új viccet.

-          Hideg van, és azt hiszem kint leszünk egy darabig – szólt még mindig nevetve és magával ráncigált a kert végében magasodó fák felé. Arra már az erdő volt. Ben pont arra húzot.

Elmentünk a a kivilágított szökőkút mellett, ahol én meg akartam állni, de Ben nem engedett. Láttam rajta, hogy nagyon izgul valami miatt. Letértünk a kikövezett útról és a fák kísértetként hajladozó fekete árnyaiba burkolóztunk. Átvágtunk a fák alatt és pont, mikor már eltűnt mögöttünk a ház, előttem egy kisebb rét körvonala bontakozott ki a sötétségből, amit mintha a fák megvédtek volna a hótól. Körös-körül nagyobb bokrok és facserlyék szegélyezték, amit a házhoz hasonlóan lámpákkal díszítettek fel. Milliomegy apró sárga remegő fénypont ült a leveleken és az ágakon. Fent a magasban a hold ezüstösen ragyogott, körülötte a megszámlálhatatlan csillagokkal. A fű selymesen hullámzott körülöttünk a gyenge szélben. Minden csodálatos vont. Minden.

-          Ez gyönyörű – mondtam ki az első két szót, ami eszembe jutott, mert ezt nem tudtam leírni és nem is kellett. Nem lehetett.

-          Ez még nem minden – felemelte a kezét és a két tenyeréből kelyhet formálva egy hosszú szót mormolt, mire a tenyerében felcsaptak a lángok. Zöld tűznyelvek táncoltak a bőrétűl pár centire és lassan egy még kivehetetlen alakot formáltak. Egy perc múlva a két tenyerében egy gyönyörű élénkzöld tűzvirág lángolt lassan lélegezve és együtt mozogva a levegővel. Ben elnézett a bokrok felé és nagyon halkan megszólalt - Luciole, scintille! – suttogta, s szinte mintha éreztem volna az erőt, mely a bokrok felé száguldott és felébresztette az alvó fényeket.

Az apró sárga lámpcskák felemelkedtek és egyenként lassan a tűzvirágra szálltak. Eleinte olyan gyönyörű volt, hogy meg sem bírtam szólalni, de amikor a fények elérték a virágot felemésztette őket a tűz. Elakadó lélegzettel néztem a füstöt, ami utánuk maradt. Ben kialtatta a tüzet, helyette apró lángot lobbantott a mutatóúja hegyén és absztrakt mintákat rajzolt a levegőbe. A fények követték a vonalakat, amik ott maradtak a levegőben. Száz apró fénypont örökítette meg az előbb még tűzből langoló lány alakot.

-          Szentjános bogár – szóltam alig hallhatóan.

Tágra nyílt szemmel néztem a lüktető fényeket, amik lassan szétbontották az alakot és körülöttünk repkedve megvilágították az éjszakát.

Ben szótlanul állt mögöttem. Nem tudom mikor került olyan közel hozzám, egyszercsak halk légzését hallottam a fülem mellett, ahogy az arca egészen közel hajolt a nyakamhoz. Óvatosan megfogta a kezem és az ujját összeérintette az enyémmel.

-          Obtempero! – hallottam az ismerős szót és a tűz kék lánggal az én újjamon égett tovább.

Megfordultam és Ben-re mosolyogtam. Meglepett milyen közel volt hozzám, de ő azonnal hátra is lépett. Egy pillanatra felmerült bennem egy buta gondolat, ami azon nyomban el is enyészett.

-          Köszönöm.

-          Nincs mit.

Megfordultam és magam elé találomra egy farkast rajzoltam. A tűz úgy égett a semmiben, mintha a farkas életre kelt volna, és a bundája hullámozna a szélben. Ben mellém lépett és egy kicsi zöld lánggal kiegészítette az alkotásomat - a szemével.

-          Ez én volnék? – kérdezte.

-          Igen. Ez így már te vagy.

-          Hasnolít – suttogta.

Nem szóltunk többet. A bogarak lassan felfedezték a fényt és odanyűltek. A tűz kialudt és a farkas már sárga fénypontokból állt. Mondhattam volna, hogy mellettem is állt egy, de azzal hazudnék. Ben nem volt farkas. Most nem. Mert nem egy farkasra volt szükségem, hanem rá. Most, ezen az estén csakis vele akartam lenni, és nem egy misztikus kisugárzással behálózott négy lábon járó, élő titokra.

Ben halkan dúdolni kezdett és lassan a derekam után nyúlt. Jobb kezébe vette a kezem, és méllyen a szemembe nézett. A szél felborzolta a haját, átlátszó páragomoly keringett a levegőben. Szaporábban szedtema levegőt a kelleténél.

-          Gyönyörű vagy – suttogta alig hallhatóan, de nekem a szavak harangszóként visszahngoztak a fejemben, ezerszeresen felerősítve. – Gyönyörű vagy Elizabeth SaintClair.

A hátunk mögött hangok szűrődtek a házból. A zenét felhangosították és amennyire ki lehetett venni, mindenki énekelt. Valakik hangosan elkezdtek visszaszámlálni.

Tíz... kilenc...

-          Azt hiszem mennünk kellene – szóltam elhaló hangon. Magam sem akartam megtörni ezt a percet.

Már elindultam a ház felé, amikor Ben megszorította a kezem és maga felé fordított.

-          Ne menj!

-          De...

-          Öt...négy... – halkan elkezdett visszaszámlálni, velem és az erőlködésemmel, hogy kiszabadítsam magam a kezei közül, nem törődött.

-          Mit csinálsz? – kiáltottam, mert kedzett megijaszteni.

Az ujját a számra tette, finoman jelezve, hogy hallgassak már el.

-          Kettő...

-          Mit...?

-          Egy...

-          ...

A csókjával belém fojtotta a szót.