Horizont

17. fejezet

Összegömbölyödve aludtam, mikor valaki halkan mellém lépett és a vállamara tette a kezét. Álmosan megfordultam és felnéztem rá. Egy magas nő hajolt fölém, de az arcát nem láttam. Hosszú, fekete haja eltakarta előlem. Fehér ruhát viselt ami a földet söpörte, és mintha a bőréből is halvány fehér fény sugárzott volna. A rémülettől tágra nyílt szemmel hátrahúzódtam és magam elé emeltem a kezem. Sikoltani próbáltam, de a hang elakadt valahol félúton. Majdnem hátrazuhantam a padlóra.

Sara értetlenül nézett rám. Épp csak párat pislogtam, mire rájöttem, hogy még álmodtam. Az alak nem volt ott, vagy legalábbis nem az, akinek hittem...

Nyugtatólag hangosan szuszogtam, miközben felöltöztem és kidörzsöltem az álmot a szememből. Sara a kanapén foglalt helyet, míg várakozott rám. Nem néztem az órára, mert attól féltem, még tényleg megtudom mennyi az idő. Körülbelül hajnali hat lehetett, vagy mégkevesebb. Alig aludtam valamit az éjjel, pedig még csak rémálmaim sem voltak, aminek kifejezetten örültem.

Ray küldte fel Sara-t azzal az üzenettel, hogy még a felkelő nap első sugárnak megjelenése előtt menjek ki a ház elé. Szerencsére azt megengedte, hogy előtte reggelizzek és igyak egy erős kávét. Rettegtem a gondolattól, hogy edzeni fogunk. Nem tudtam hogyan fog tanítani Ray, de előre iszonyodtam a gondolattól, már bántam, hogy megkértem erre az egészre. Azonban szükségem volt rá, és legalább tudtam, Sara ott lesz. Mégis ha Ray túl erős, akár meg is ölhet.

Sara műzlit evett és kávét töltött nekem, rájöttem, hogy egy falat sem megy le a torkomon. Egy ideig némán ültünk egymás mellett, de a csend kezdett elnyúlni és kényelmetlenné válni. Szóval Sara úgy érezte, ezt meg kell törnie, és feltette azt a kérdést, amitől már azóta féltem, hogy felteszi, mióta olyan feszülten ült odafenn a kanapén.

-          Rémálmod volt? Mikor felébredtél olyan arcot vágtál, mintha kísértet lennék.

-          Igen. Mostanában vannak rémálmaim.

-          És... milyenek? Úgy értem valóságszerűek? Mert ez nem egy jó előjel, de valószínűleg semmiség, csak túl vagy terhelve. Ez egyszerre sok lehet neked. Sajnálom, hogy ebbe az egészbe egyszerre rángattunk bele.

-          Nem a te hibád. Mindennek oka van, nem tudom mi, de oka van. Ami a rémálmokat illeti, igen, nagyonis valóságszerűek. Borzalmasak. Olyan mintha... mintha szellemként lennék jelen egy másik helyen. Mindig éjszaka van, de van egy visszatérő álmom. Ez nem rémálom. Egy rét. Egy világos rét, de mindet köd borít, hideg van, de kellemes hely.

Sara arca megfeszült, de nem mondott semmit. Elgondolkodva nézte a műzlijét, majd bekapott egy kanállal, és hangosan rágcsálni kezdett. Talán iagaz volt, és ennek az egésznek semmi értelme, főleg jelentősége nincs. Éppen csak borzalmasak és fárasztóak az álmaim. Mintha tényleg ott lennék azon a helyen, amit látok, és a járkálás kifárasztana. Az érzések olyan valósak, hogy az már rémísztő és fájdalmas. Nem merek elaludni, mert attól tartok, hogy megint látni fogok valamit. Gyűlöltem a rémálmok utáni reggeleket.

Ray türelmesen sétált odakinn a sötét homályban. Miközben a hóba rajzolt kör mentén sétált, a kezét felemelve tartotta és mormolt valamit. Jobbnak láttam nem rákérdezni, hogy mit csinál. Mikor meglátott minket szélesen elmosolyodott, és egy intéssel közelebb hívott magához. Sara bátorítóan megsímogatta a hátam, majd leült egy puha székbe, és egy takaróba csavarta magát.

Ray a kör egyik felén állt, szemben vele én álltam kissé remegő lábakkal.

-         Mit szeretnél először megtanulni? – kérdezte. A hangját könnyedén továbbította a szél. Még csak nem is kellett kiabálnia. – Védekezni, harcolni, vagy valamilyen egyszerűbb támadást?

-    Nehezebb támadást nem lehet?

-    Még nem. Kezdjük a védekezéssel – mondta végül választási lehetőséget sem adva. – Legalább majd ha mást gyakorolunk, lesz lehetőséged megvédeni magad amikor inába száll a bátorságod.

Ez gonosz megjegyzés volt, azonban láttam a szája szegletében bújkáló mosolyt.

Nem várta meg amíg válaszolok. Kinyújtotta a kezét, és kiáltott valamit mély hangján, mintha magából, a föld méllyéből szólt volna. Egy üstökös szerű valami repült felém, csak sokkal kisebb. Az utolsó pillanatban ösztönösen félreugrottam, és a lövedék hangos robbanással becsapódott a földbe. Azt hiszem a hó elnyelte a hangok egy részét, de az erdő még így is belerázkódott. Hózápor zúdúlt a földre, és előbukkantak a fák immár kopasz ágai. A földön feküdtem a kezemen támaszkodva. Feltornáztam magam és Ray-t néztem, aki leengedett kézzel állt a kör szélén. Nem volt nyugodt. Azt hittem mindjárt megint kilő valamit.

Tévedtem. Rosszabb történt.

-    Gvean, te megőrültél?! Miért ugrottál félre? Ez így nem jó! Ezt nem csinálhatod! Azt hittem legalább valamennyire van érzéked ehhez, de ennél még Sara is jobb volt!

Szerettem volna jobban teljesíteni attól, amit Ray elvárt, de rádöbbentem, hogy ez lehetetlen. Alig pár perc alatt teljesen megváltozott, alig ismertem rá. Ha az erejét használhatta, egyszerűen kifordult önmagából és ilyenkor féltem tőle. Ő nem szólt. Váratlanul ért az újabb támadás. Inkább az foglalkoztatott amit utoljára mondott.

-    Tanítottad Sarat?

-    Tőlem tanult mindent, amit tud. Most azonban a védekezésre figyelj! Állj vissza a körbe, és próbáljuk újra!

-    Meg sem mondod, mit kellene tennem?

-    Nem tudod? – olyan volt a hangja, mint mikor egy híres ember meghal, és valaki csak évek után jön rá. Kezdtem magam kényelmetlenül érezni, ez nem az a Ray volt, akihez kezdtem hozzászokni. Attól féltem, túlságosan beleéli magát a gyakorlásba és képes lesz semmi perc alatt hamuvá égetni.

-    Nem. Képzeld, nem tudom! – vágtam oda dühösen.

Egy kicsit lenyugodott. Mély levegőt vett, aztán kifújta. A lélegzete alaktalan kísértetként siklott felém a fagyos levegőben.

-    Parancsolj a tűznek – szólt egyszerűen, és olyan halkan, hogy alig hallottam meg.

Nem mondott mást. Megint felemelte a kezét. Éppen csak megvárta, hogy beálljak a helyemre. Máris lendült a keze, és egy bíborvörös kötélszerű lángcsóvát küldött felém. Próbáltam koncentrálni. Kerestem a szavakat. Tűz… Tűz… Ignis! Parancsolni… parancs… parancs… parancs… A láng már majdnem elért. Összeszorítottam a szemem, és már majdnem kezdtem imádkozni. Egy hőhullámot éreztem az arcomon. Óvatosan felpillantottam és majdnem felsikoltottam. A láng az arcom előtt egy centivel lebegett. Elnéztem mellette és láttam Ray ideges arcát. Az erek kidagadtak a nyakán, a kezét felemelte és lassan forgatta. Mintha varázslattal kínozna valakit. Szörnyű volt. Láttam már ilyen őrültnek, de akkor csak pár percre, amikor valami rosszat mondtam vagy tettem, és akkor sem akart valóban elintézni. Éppen csak egy percre veszítette el az önuralmát. Most az erejét használta, ami lassan felemésztette a falakat és utat engedett egy tébolyodott őrültnek. A kezeit leengedte és a láng is semmivé foszlott.

Csak egyetlen szót suttogott:

-    Újra.

Előre elkezdtem gondolkodni a szavakon.

Tűz… ignis. Parancsolni… nem tudom! Parancs… nem emlékszem!

Ray keze megint lendült és egy tűzgolyót repített felém. Féltem, ha még egyszer hibázom, kikel magából. Igyekeztem összeszedni magam, de nem ment. Féltem Raytől. A tűzgolyó azonban nem félt tőlem, sem a hótól vagy a becsapódástól. Rendíthetetlenül közelített felém. Felemeltem a kezem és az elsőt kiáltottam, ami eszembe jutott:

-          Parancsolom, hogy állj meg!

Egy rémes pillanatig nem történt semmi. Azután a golyó megállt a levegőben, fél méterre a kezemtől. Hullámzó mellkassal, és remegő lábbakkal álltam a kör szélén. Megállítottam! Tényleg megállítottam! Hangosan szuszogva néztem a lángoló labdát, amit egyhelyben tartottam. Néztem és vigyorogtam. Sikerült! Rayre néztem, nem mosolygott. Komor arccal összpontosított. Egyenesen a tűz közepét bámulta és rám szegezte a mutató úját. Nem tetszett a látvány.

A gömb egyszer csak megremegett és lassan elindult felém.

Összetört bennem valami. Ez mintha már nem a gyakorlat része lett volna. Előre nyújtott kézzel próbáltam tolni a levegőt és vele együtt a tüzet. Bár ez inkább a levegő irányítása volt. Mivel angyal voltam, képesnek kellett volna lennem rá, és mégsem ment. Nem tudtam kezelni. A gömb közelített, és én csak álltam, éreztem a rám nehezedő erőburkot. Ez nekem túl nehéz volt, képtelen voltam mozdulni a súlytól.

-    Állj meg! - suttogtam. – Állj már meg!

A szemem sarkából láttam, ahogy Ray leengedi a kezét és ezzel egy időben megszűnt a nyomás a golyón. A tűz szétrobbant és apró lángocskákra hullott szét. Elenyésztek a hóban, pici, fekete foltot hagyva maguk után.

Halk tapsot hallottam.

-    Brávó, Gvean! Igazán szép. Csak egy kicsi hiányzott...

-    Mit beszélsz?! – vicsorogtam rá.

-    Gvean, ez csak az első lépés. Koncentrálj jobban, öszpontosíts! Nem terelheti el semmi a figyelmed! Te elvállaltad, hogy tanulsz tőlem. Közel, s távol én vagyok a legjobb, és az egyetlen tanár, aki erre megtaníthat. Most gyere közelebb, kérlek.

Megtisztított egy kis részt a kör közepén és leült törökülésbe. Óvatosan odamentem és amilyen távolra csak tudtam tőle, leültem. Felhúztam a lábaimat és karjaimmal körbefontam a térdem.

Az égett fű, ami a hó alól bukkant fel, meleg volt. Halvány füstcsíkok szálltak egyre feljebb kapaszkodva az ég felé. Kellemesen meleg volt körülöttünk a levegő, és kényelmes volt a körben ülni. Amíg vártam, hogy Ray befejezze a meditációját, addig a kezemmel megtámasztva magam, hátradőltem. Az ujjaimat belevájtam a forró földbe és figyeltem, ahogyan átmelegszik a kezem.

Ray mocorgott. Felpillantottam. Engem nézett két sötét szemével. Nyugodt volt. Egyszerű piros tekintettel.

-    Gvean, meg kell értened a tűz irányításának alapelveit.

-          Tudom. A tűznek csak parancsolni kell, ahogyan a földnek is. A tűz erős elem, szeszélyes és kiszámíthatatlan – ismételtem amit még Sara mondott el egyszer, még az első alkalommal, mikor találkoztunk. Megtanultam sok mindent abból a könyvből is amit adott és most jött volna a nagyobb tudás. Hangsúlyozom: Jött volna.

-    Nem. Még mindig nem érted. A tűz nem csak egy elem, aminek hébe-hóba parancsolgathatsz. A tűz maga a nyers erő. Az erő, ami mindenkiben ott lakozik! – Keményen vállon bökött. Az érintése forróságát még a vastag pólókon keresztül is éreztem. – Benned is ott van, csak irányítanod kell. Nekünk  akik, úgymond a tűzből születtünk, ez könnyű. Egyszerűen jön és kész. Nézd, én megértem, hogy neked ez nehezebben megy. Te a levegő teremtménye vagy meg minden… egy csomó zagyvaság… A tűz majdnem az ellentéted! Viszont meg kell próbálnod!

-    Kell? A te érdekedben? Csak meg akarom magam védeni. Ha meg akarnám menteni a világot, ha megtehetném, te már halott volnál. Bocs, halottnak kellene lenned! Mégsem vagy az. Miért? De ezt már megbeszéltük.

-    Sara a barátnőd és az enyém is Csak meg akarod védeni, de nem feledd, én is megvédhetem őt. Tőled – a szavai hidegek lettek és kemények. A levegő kihűlt és fagyossá vált, mintha csak Ray hangulata irányította volna a hőmérsékletet. – A démonokat külön-külön ölheted meg. Máshogy nem megy, sőt ami a legrosszab, hogy rettentően nagy erő lakozik bennük, mert, amint már tudod van valami vagy valaki akitől nyerjük az erőnket. - Hallgattam. Hallgattam amit mondott, és hallgattam. Némán néztem az arcát, a szemét és próbáltam valami mást látni. Most nem volt sem megtört, sem sebezhető, sem csak egy egyszerű fiú. Ő volt Ray, egy vámpír. Nem tagadta. Még csak meg sem próbálta. Tudtam, mindig is félni fogok tőle, mert ha az ereje a felszínre kerül, én csak egy porszem leszek a számára, amit félre söpör. - Szóval Gvean. Igen. Meg kell tanulnod. Az emberek és a világ érdekében. Talán senki sem él örökké. Egyszer mindennek vége kell legyen. Sara is meghal, és én is. Előbb vagy utóbb be kell következnie.

-    Mégsem tudnálak megölni. Mi van ha ez még nem az én feladatom? Ha csak kell találnom egy megfelelő utódot, és rá kell bíznom a tudást? Lehet, nem is én vagyok a kiválasztott. Csak taníts meg, amennyire tudsz. Én nem akarok Lélekhordozó lenni, ez az egész egy nagy zagyvaság! Én nem lehetek kiválasztott, senki sem bízná rám még a kávéját sem, nemhogy a világot!

Tudtam, hogy Sara húga volt a másik, de ő meghalt. Csak én maradtam. Egyedüli jelölt voltam, tehát nekem kellett volna a Lélekhordozóvá válnom. Alig tudtam az egészről valami, éppen csak azt a keveset, amin néhányszor már átrágtam magam. Csak a nagyvonalú alapokat osztották meg velem, az évszázadok óta tartó, démonok ellen folytatott harcról. Az öregek mielőtt meghaltak volna, a bölcsességet és tudást valamilyen formában megőrizték. A lelkeik sohasem nyugodhatnak békében, mert őrzik a tudást. A titkaik még ma is élnek. Valahol.

-    Nem harcolhatok csak úgy vaktában! Ti nem haltok meg egyszerűen. Ez félelmetes.

-    Meghalunk, de nem tűnünk el. Feltámadunk vagy újjászületünk, de csak sok idő után, persze ez egyedtől függ. Az emberek múló, halandó lények. Sem mi, démonok, sem ti, angyalok nem vagytok azok.

-    Akkor tudom kell, hogy hogyan ölhetlek meg benneteket. Ha már harcolnom kell, ne csak sötétben tapogatózzak!

Fel sem fogtam, mit mondtam. Tudnom kellett, hogyan ölhetem meg őket? Őt? Ray nem szólt semmit. Nem láttam a kirobbanni készülő harag jeleit. Csendesen mosolygott, mintha tudta volna, mire gondoltam.

-    Sosem kell engem megölnöd. Sara mindig is a legjobb barátnőd volt, és most is az. Örülök, hogy ez a tény még életben tart. Téged.

Amikor ilyeneket mondott, mindig összerándultam. Igen, még ha nem is használja démoni erejét, a fogai és az izmai így is félelmetesek.

-    Gondolod, nem lennék képes téged megölni? Próbáljuk meg? Képes vagyok bánni a tűzzel! Na gyere! Mire vársz? – vigyorogtam, de persze ez csak színjáték volt, hogy elrejtsem a feszültségem.

Már felálltam, de Ray elkapta a kezem. Az érintése forró volt. Majdnem megégetett. Kirántottam a csuklóm a szorításából.

-    Nem harcolunk. Ma már nem. Csak tanítalak – Könnyedén felállt. – Különböző technikákra. Látom, már elsajátítottál egy sajátos módszert. Szép – amikor látta az értetlenséget az arcomon, hozzátette – A saját nyelveden parancsoltál a tűznek. Próbálkoztál ezzel már máskor is, vagy véletlen volt csupán?

-    Nyugi. Nem adhatom meg az örömödet. Csak véletlen volt…

-    Akkor figyelj, és tanulj!

Felemelte a kezét, és kinyújtotta maga elé. A tenyerén apró láng lobbant fel. Élénkvörös, nem olyan, mint az enyém. Az ujjait behajlította, és amikor visszahúzta őket, mindegyiken egy-egy apró láng égett. Azután elkezdett játszani vele. Összezárta a tenyerét, és amikor szétnyitotta egy vörös tűzgömb forgott felette. Különböző mintákba rendezte a tüzet és nem került neki semmilyen erőfeszítésbe.

Csak ültem mellette, és majdnem tátott szájjal bámultam. Nem nézett fel. Csak később szólalt meg. A hangja furcsán fáradt és erőltetett volt.

-    Szeretnél még ma gyakorolni? – a tenyerét összezárta, és eloltotta a tüzet. A mozdulta hihetetlenül ismerős volt. Ben.

Örültem, hogy legalább egy fél órára megszabadultam a körülötte keringő gondolataimtól. Most azonban megint ő jutott eszembe. Kíváncsi voltam, vajon ő mutatta meg Ray-nek és Sara-nak, vagy ez egy általános dolog, amit minden ’halhatatlannak’ tudnia kellene? A kíváncsiságom határtalan volt.

-    Ben tanított téged?

Ray elmosolyodott.

-    Kitértél a kérdésem elől, de igen, tanított még egyszer nagyon régen. Tudod, mi már régóta barátok vagyunk. Nem akarom rögtön kiteregetni előtted a múltját. Elég annyi, hogy már régebben találkoztunk. Jó pár évvel ezelőtt. Amikor tudomást szereztünk egymás mivoltáról, úgy döntöttünk, össze kell tartanunk. Őt sosem zavarta a két fogam – kacsintott rám. Irtóztam, amikor vigyorgott, amikor megcsillant a fény a két vámpírfogán. – Tőle tanultam mindent, vagy legalábbis sok dolgot, amit most átadnék neked és átadtam Saranak is.

Kapva kaptam a mondatán

-    Akkor taníthatna ő is.

-    Mond, hol is van? - Ez övön aluli volt. - Látom, ma már nem akarsz többet gyakorolni. Menj be, én még maradok egy kicsit. Szükségem van most egy kis egyedüllétre, ha nem bánod. – Azzal más sarkon is fordult, és elindult a hóban.

Nem szóltam. Nem is akartam. Örültem, hogy megint bent lehetek Saraval. Semmi egyedüllét Rayjel. Már a gondolattól is kirázott a hideg. Tudtam, hogy nem kellett volna bemennem, szükségem volt a gyakorlásra, de képtelen voltam koncentrálni. Megindultam a ház felé, miközben leporoltam a havat magamról. A verandán ácsorogva vártam, amíg Sara kibontakozik a takarójából.

Bent a meleg először arcon csapot, csak azután áradt szét a többi testrészemben is. Zsibbadt kezemmel becsuktam az ajtót, kint hagyva a magányosan ácsorgó Rayt.